Az igaz ima nem a szánkban formált szavak halmaza, nem a nyelv rituáléja, és nem egy előírt cselekvések listája. Nem üzlet, nem könyörgés, hogy alkudozzunk az isteni erővel személyes nyereségért. Nem, az igaz ima valami sokkal mélyebb – nyers, olthatatlan vágyakozás, amely a szív legmélyebb kamráiból fakad. Fájdalmas űr, elviselhetetlen hiány, olyan szükség, amely egész lényünket meghatározza. Ez a lélek kiáltása, amely tudja, hogy e beteljesülés nélkül az élet értéktelen, üres.
Emberi létezésünk középpontjában egyetlen cél áll: feltárni és elérni a valóság egyetlen teremtő és irányító erejét. Ez az erő – jóindulatú, önzetlen és határtalan – formálja minden létezését. Ahhoz, hogy megismerjük, hasonlóvá kell válnunk hozzá, összehangolva tulajdonságainkat, hozzáállásunkat és szándékainkat az ő lényegével. Ez nem homályos spirituális törekvés, hanem kézzelfogható cél, amely megköveteli, hogy megtestesítsük az erő önzetlen szeretetének és szolgálatának tulajdonságait. Számos vallás és spirituális tanítás utal erre az igazságra, utakat kínálva az isteni kapcsolathoz. Ám kevesen nyújtanak gyakorlati, céltudatos módszert ennek elérésére, amíg még a földön járunk. Ehelyett gyakran rituálékat írnak elő, jutalmat ígérve ebben az életben vagy egy bizonytalan „következő világban” a halál után.
Sokan félelemből követik ezeket az előírt cselekvéseket – félnek, hogy elmulasztják a jutalmat, vagy büntetést kapnak „bűneik” miatt. A számítás nyíltan emberi: egoista, individualista, szubjektív. Végrehajtom a rituálékat, elmondom az imákat, hogy én és a hozzám közelállók boldoguljanak, vagy legalább elkerüljük a szenvedést. Ha ez az élet fájdalommal teli, kapaszkodom a reménybe, hogy a túlvilágon jutalmat kapok. Lényegében ezek az imák arra irányulnak, hogy megvesztegessük vagy befolyásoljuk az irányító erőt, hogy az a mi vágyaink szerint cselekedjen. Az ilyen, önérdekre épülő imák nem képesek áttörni a valóság mélyebb igazságának fátylán.
Létezik azonban egy különleges bölcsesség, amely más utat kínál – gyakorlati, céltudatos módszert, hogy kézzelfoghatóan feltárjuk és elérjük az egyetlen irányító erőt. Ez az út átalakulást követel, radikális elmozdulást veleszületett természetünktől. Tervezetten úgy születtünk, hogy ellentétesek legyünk ennek az erőnek „isteni tulajdonságaival”. Alapállapotunk 100%-ban önző, egoista és individualista, arra hajlamos, hogy mindent kihasználjunk és elfogyasszunk saját nyereségünk érdekében. Ahhoz, hogy hasonlóvá váljunk az irányító erőhöz – önzetlen, szerető és az egészre elkötelezett –, tudatos, nehéz útra van szükség. Szembe kell mennünk ösztöneinkkel, olyan tulajdonságokat fejlesztve, amelyek tükrözik az erő jóindulatát és egységét.
Ez az utazás nem a gyenge szíveknek való. Minél mélyebben elkötelezzük magunkat az önzetlen tulajdonságok megszerzése mellett, annál hevesebben ellenáll az ego. Mint egy sarokba szorított állat, küzd uralma megőrzéséért, minden akadályt az utunkba állítva, hogy megakadályozza spirituális előrehaladásunkat. Az úton maradáshoz több kell, mint egyéni elszántság. Szükség van egy támogató környezetre – egy szorosan összetartó, hasonló gondolkodású lelkek közösségére, ahol mindenki teljes mértékben elkötelezett a közös cél, az irányító erőhöz való hasonlóság elérése mellett. Ebben a környezetben minden cselekedet, minden szándék arra irányul, hogy önzetlenül szolgáljuk és szeressük a többieket, tükrözve az erő saját természetét.
Ez a kollektív elkötelezettség a célt valami nagyobbra emeli, mint bármely egyéni törekvés. Az irányító erőhöz való hasonlóság keresése az élet egyetlen céljává válik, háttérbe szorítva minden más álmot, vágyat vagy anyagi jutalmat, amit ez a világ kínálhat. Még azok is, akik elindulnak ezen az úton, gyakran önző indítékokkal kezdik, remélve, hogy több hasznot húznak belőle, mint a szokásos életükből. Ám idővel, a módszer és az általa felébresztett finom erők hatására, vonakodva, de mély felismerésre jutnak: az igazi elérés az ego teljes feláldozását követeli meg. Minden önző ambíciót az önzetlen szolgálatra kell átirányítani, teljes összehangolódással az irányító erő tulajdonságaival.
Ez a felismerés fordulópontot jelent, de nem a vég. Még teljes elkötelezettséggel, még akkor is, ha a félelmet felváltja az áhítat, a kereső eljut egy számvetés pillanatához. Zsigeri tisztasággal megértik, hogy saját erejük soha nem lesz elég az ego fogságából való kiszabaduláshoz. A cél – az egyetlen erővel való eggyéválás a hasonlóság által – élet-halál kérdéssé válik. E kapcsolat nélkül az élet üresnek, árnyéknak tűnik. E kétségbeesésből születik az igaz ima.
Ez az ima nem személyes megváltásért való kérés. Nem is önmagáért szól. Ez egy megtört szív kiáltása, könyörgés, hogy az irányító erő akaratának eszközévé válhassunk, hogy másokat szolgálhassunk, hogy ők is kapcsolódhassanak az élet forrásához. Ez annak az imája, aki félreállna, ha más jobban betölthetné ezt a szerepet, aki csak a valóság tervének optimális kibontakozását kívánja. E teljes önfeladás pillanatában a kereső teljesen átadja magát, az irányító erő céljainak oltárára helyezve magát.
Paradox módon ez a kétségbeesés pontja egyben az öröm csúcsa is. Amikor az ego trónja megdől, amikor minden személyes ambíció összeomlik, a kereső szabaddá válik, hogy kapcsolódjon az egyetlen erőhöz. Ez a felszabadulás pillanata, egy új létezés születése. Innentől az utazás megváltozik. A kereső már nem saját korlátozott megértésére vagy érzéseire támaszkodik, hanem állandó imában él – örök vágyakozásban, hogy túllépjen jelenlegi énjén, hogy az irányító erő magasabb, hasonlóbb állapotokba emelje.
Ez az igaz ima lényege: egy élet, amelyet az isteni keresése határoz meg, nem szavakon vagy rituálékon keresztül, hanem a szív szüntelen vágyán keresztül, hogy eggyé váljon a mindent irányító egyetlen erővel. Ez az ima nem jutalmat kér, hanem teljesen felkínálja magát mások szolgálatára, a valóság nagy tervének kibontakozására. E feladásban, e szüntelen vágyakozásban találjuk meg nemcsak célunkat, hanem legmélyebb örömünket is – az örömet, hogy partnerei lehetünk az élet örök forrásának.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás