Ha nem vagyok magamért, ki van értem?

Szívünk mélyén egy kérdés izzik, amelyet maga a Teremtő helyezett oda: Ki cselekszik? Én vagyok az, vagy Te vagy az? Ez a kérdés nem múló gondolat, hanem isteni szikra, amely újra és újra fellobbantja lelkünket, arra hívva, hogy döntsünk, hogy felismerjük, hogy átadjuk magunkat. Minden pillanatban a Teremtő visszahajítja hozzánk a labdát, arra ösztönözve, hogy szembesüljünk függetlenségünk illúziójával, és fogadjuk el az igazságot: mindig Ő cselekszik, jóságosan, kizárólag értünk vezetve minket láthatatlan kézzel.

Kapunk pillanatokat – drága, röpke lehetőségeket –, hogy cselekedjünk, hogy higgyük, tetteinkkel közelebb húzzuk magunkat a Teremtőhöz. Küzdünk, imádkozunk, kapcsolódunk, azt képzelve, hogy erőfeszítéseink utat vágnak Hozzá. Ám gyakran megbotlunk. Külső erők – zavaró tényezők, kételyek, konfliktusok – mintha eltaszítanának, elhomályosítva az egységet, amely a Teremtőhöz köt minket. Ezek a pillanatok véletlenszerűnek, összefüggéstelennek tűnnek, mint egy összetört egész szétszórt darabjai. De aztán, egy csendes felismerésben meglátjuk: minden állapot, minden cselekedet, minden könnycsepp és diadal a mindent irányító egyetlen erő műve. A Teremtő mások arcába öltözik, a körülményekbe, amelyekkel szembesülünk, és gyengéden vezet minket a káoszon át az Ő ölelésébe.

Bennünk él egy megfigyelő, egy csendes tanú, akinek feladata összegyűjteni ezeket a töredékeket – a számtalan állapotot, érzelmet, élményt – és egyetlen szövetté fűzni őket. Ennek a megfigyelőnek fel kell ismernie, hogy minden lépés, minden látszólagos botlás része a Teremtővel való isteni táncnak. De ez a tánc nem magányosan bontakozik ki. A csoporton keresztül, a hasonló lelkek szent közösségén keresztül érzékeljük Őt igazán.

Nem üres térben létezünk. Csoportokba, szívek hálózatába vagyunk kötve, akiket egyetlen cél egyesít: felfedni a Teremtőt, elérni az élet forrását azáltal, hogy felemelkedünk önző, egoista természetünk fölé. Ezekben a csoportokban csatamezőn állunk, nem egymás ellen, hanem az ego ellen, amely megosztottságot és viszályt suttog. Minél közelebb kerülünk egymáshoz, minél inkább törekszünk az önzetlen egységre, annál hevesebben ellenáll az ego. Elutasítás, ítélkezés, sőt gyűlölet lángol fel köztünk, fenyegetve, hogy szétszakítja a törékeny kötelékeket, amelyeket építünk. Mégis, kitartó szeretettel és rendíthetetlen elkötelezettséggel emlékeztetnünk kell egymást, hogy nem az előttünk álló barát az igazi ellenség, hanem a bennünk lakozó kígyó – az ego, amely önmagát akarja megőrizni az egységünk rovására.

A Teremtő felkavarja bennem a kérdést: Ha nem vagyok magamért, ki van értem? Ha csak magamért vagyok, ki vagyok én? Ha nem most, akkor mikor? Amikor visszahúzódom önmagamba, azt gondolva, hogy független vagyok, hogy egyedül cselekedhetek, vagy várhatok jobb napokra, elveszítem az utat. Ezekben a pillanatokban a csoporthoz kell fordulnom a Teremtőhöz, könyörögve a segítségéért, hogy visszavezessen az önzetlen, szerető összefonódásba a barátaimmal. Ez az emberi hálózat, amelyet kölcsönös odaadás sző össze, az egyetlen edény, amely képes felfedni a Teremtőt. Ez egy szent eszköz, egy lencse, amelyen keresztül az Ő fénye ragyoghat.

Feladatunk világos: lemondani önmagunkról a Teremtő előtt azáltal, hogy lemondunk önmagunkról egymás előtt. Feladjuk büszkeségünket, vágyainkat, igazunkhoz való ragaszkodásunkat, és felajánljuk magunkat a csoportnak. Ezen átadás által kapunk folyamatosan ajándékokat a Teremtőtől – új erőt, új tisztánlátást, új szeretetet. Az adományozás edényeire kell összpontosítanunk, azokra a kapukra, amelyek minden pillanatban megnyílnak előttünk. Ezek a kapuk arra hívnak, hogy lépjünk ki önmagunkból, hogy kizárólag másokért létezhessünk. De ezt nem tudjuk egyedül megtenni. Túl törékenyek vagyunk, túlságosan az egónkhoz kötve. Ezért kiáltunk a Teremtőhöz, könyörögve, hogy emeljen fel minket önmagunk fölé, hogy tartson meg minket az önzetlen szolgálat állapotában, ahol képesek vagyunk érzékelni és betölteni mások szükségleteit.

Ehhez tökéletes kölcsönös garancia szükséges, egy szövetség, ahol mindannyian, a Teremtő segítségével, érzékeljük és betöltjük a többiek szükségleteit. Ebben a cselekedetben felszabadulunk az önzés alól, szabaddá válunk arra, hogy szembenézzünk egymással, szolgáljuk egymást, és a köztünk lévő szereteten keresztül kapcsolódjunk a Teremtőhöz. E szent munkában nincs pihenés, nincs szünet. A spiritualitásban a stagnálás halál. A közeledés és távolodás állandó hullámzása – egymással és a Teremtővel – élő pulzusként kell, hogy bennünk dobogjon. Vágyunk rá, örömünket leljük benne, és amikor megrekedünk vagy késlekedünk, olyan, mintha maga az élet lehelete tűnne el belőlünk.

Önzetlen összefonódásunk által egyre szélesebbre nyitunk egy szelepet, egy átlátszó átjárót, amelyen keresztül a Teremtő fénye áramolhat a valóság egészébe. Csatornái leszünk az Ő szeretetének, eszközei az Ő határtalan adományozási vágyának. Miként egy odaadó anya, aki beteg gyermekét akarja táplálni, a Teremtő is arra vágyik, hogy jóságát a világba árassza. Amikor ehhez a célhoz igazodunk, felajánlva magunkat az Ő fényének edényeiként, a legnagyobb ajándékot adjuk Neki: annak a szent vágyának beteljesülését, hogy szeressen, gyógyítson, és minden létezőt betöltsön jelenlétével.

Ebben a táncban, ebben az átadásban találjuk meg célunkat. Nem csak önmagunkért vagyunk, hanem egymásért, a Teremtőért, az egységért, amely mindent összeköt. És ebben az egységben fedezzük fel, hogy mindig is Ő volt az – cselekedett, szeretett, vezetett –, várva, hogy meglássuk.