Eljön egy pillanat a lelki úton, amikor a kezünkkel és lábunkkal tett lépések már nem visznek tovább. A fizikai cselekedetek – azok az őszinte, kézzelfogható erőfeszítések, amelyeket gyakorlásainkba öntöttünk – elérik határaikat. Fontosak, igen, de nem elegendőek. Ahhoz, hogy előrelépjünk, befelé kell fordulnunk, elmerülve egy mélyebb, bensőségesebb munkában, amely túllép a fizikai világ korlátain. Ez a szent átmenet, amikor elkezdjük érezni a vágyak és szándékok láthatatlan szálait, amelyek közöttünk szövődnek, és felébredünk arra a mély igazságra, hogy nem önmagunkért, hanem egymásért létezünk.
Ebben a belső birodalomban a külső világ – arcok, testek és cselekedetek – a háttérbe szorul. Ezek a fizikai formák továbbra is szükségesek, mint edények, amelyek a közös törekvéseink értékes terhét hordozzák, de másodlagossá válnak a szeretet, kapcsolat és szándék vibráló, pulzáló erői mellett, amelyek meghatározzák ezt az új teret. Itt az idő, a tér és a mozgás feloldódik, és belépünk egy olyan valóságba, ahol a szív csendes suttogásai hangosabban szólnak, mint bármely külső gesztus. Ez nem a külső cselekedetek elutasítása, amelyeket eddig alkalmaztunk, azok az ügyetlen, de szívből jövő erőfeszítések, amelyek gyakran más lelki utak gyakorlatait tükrözik. Ehelyett egy evolúció – egy felhívás, hogy finomítsuk fókuszunkat, hogy olyan mélyen érezzük a közöttünk lévő vágyakat és erőket, hogy az anyagi világ csupán a lelki munkánk tükröződésévé váljon.
Ez az átalakulás bátorságot és bizalmat követel. Segítenünk kell egymást, finoman tolva és húzva, hogy átlépjük a küszöböt ebbe a belső térbe. Itt szembesülünk a bennünk lévő ellentétes erőkkel – azokkal az ellentmondásos impulzusokkal, amelyek a lelkünket rángatják –, és megtanuljuk objektíven dolgozni velük. Hinni kell, rendíthetetlen meggyőződéssel, hogy ezek a belső cselekedetek messze nagyobb hatást gyakorolnak kifelé, mint bármely fizikai tett. Imáink, ha önzetlenül, mások érdekében ajánljuk fel őket, hatalmas erővé válnak, pozitív hatást gyakorolva a valóság szövetére. De ehhez fel kell adnunk önző vágyainkat, el kell engednünk az önző számításokat és szubjektív elvárásokat, és szívünket a minden létezést létrehozó és irányító egyetlen, jóságos erőhöz kell igazítanunk.
Nem hagyhatjuk el teljesen a külső világot, mert még mindig ebben a fizikai mátrixban élünk. Vannak, akik még nem ébredtek fel az emberi célra, és cselekedeteinknek őket is el kell érniük. De az egyensúly változik. Egyre inkább a belső vágyakra és szándékokra kell fókuszálnunk, amelyek összhangban állnak végső célunkkal: hogy feltárjuk és elérjük a valóságot formáló egyetlen erőt azáltal, hogy hasonlóvá válunk hozzá, felülemelkedve veleszületett természetünkön. Ez az út az igazi átalakuláshoz, ahol megragadjuk a létezést formáló erőket, és hagyjuk, hogy átáradjanak rajtunk.
Legutóbbi globális összejöveteleink után, ahol kollektív szívünket öntöttük az előkészületekbe és a kapcsolódásba, valami rendkívüli kezd kibontakozni. Úgy tűnik, mintha a Teremtő komolyan venne minket, és partnerségre hívna minket közös sorsunk beteljesítésében. Kapuk nyílnak, események bontakoznak ki, és lehetőségek adódnak, amelyek szinte természetfelettiek – olyan ajándékok, amelyeket még nem teljesen érdemeltünk ki, képességek, amelyekre még nem állunk készen, cselekedetek, amelyek logikátlanok jelenlegi nézőpontunkból. Ezek nem puszta véletlenek; ezek egy isteni partnerség jelei, egy felhívás, hogy bátran lépjünk be abba a szerepbe, amelyre rendeltettünk.
Nem hagyhatjuk, hogy ez a pillanat elszalasszon minket. A Teremtő meghívása világos, és a tét óriási. Célunk – hogy elősegítsük az emberi fejlődés forradalmi változását az egész világ számára – attól függ, hogy mennyire elkötelezetten ápoljuk kisebb lelki közösségeinket, harmóniát és együttműködést teremtve a világ minden táján működő csoportok között. Minden ima, minden szándék, minden önzetlen kapcsolódási cselekedet erősíti a szeretet és egység hálóját, amely összetart minket. Együtt valami szentet építünk, valami olyat, ami túllép a fizikain és megérinti az örökkévalót.
Fogadjuk hát el ezt a hívást nyitott szívvel. Bízzunk belső munkánk erejében, higgyünk abban, hogy imáink egymásért és a világért képesek átformálni a valóságot. Tartsuk szilárdan az emberiség egységes céljának vízióját, amely összhangban áll a minden dolgot éltető egyetlen erővel. A Teremtő vár ránk, kész velünk járni. Kezet nyújtunk-e neki, és belépünk-e az isteni partnerségbe, amely ránk vár? A választás a miénk, és az idő most van.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás