A természet bonyolult szövetében egy mélyrendű rend bontakozik ki. A létezés minden szintje – az élettelen, a növényi és az állati – kölcsönhatásba lép egy finom, kölcsönös integráció és fogyasztás táncában. A magasabb evolúciós fokok az alacsonyabbakra támaszkodnak, sőt néha saját fajtájukra is, hogy fenntartsák az élet szüntelen ritmusát. Ez a kölcsönhatás, amelyet az alapvető szükségletek hajtanak, alkotja az „élet körforgásának”, vagyis az táplálékláncnak az alapját, amely fenntartja a létezést. Ez egy céltudatosan tervezett rendszer, amely az együttműködést és a kölcsönös kiegészítést támogatja az élet létrehozása és táplálása érdekében.
Azonban ez a természetes rend érzelmi kapcsolat képessége nélkül működik. Az élettelen nem érezheti a növényit, és az állati sem képes együttérezni saját fajtájával. Kölcsönhatásaik mechanikusak, ösztönök és túlélés vezérlik őket. Csak az emberek rendelkeznek azzal az egyedülálló képességgel, hogy valóban érezzék egymást, hogy érzékeljék és átvegyék egymás vágyait és törekvéseit. Ez a rendkívüli tulajdonság különböztet meg minket, de árnyékot is vet. Mi, emberek, „megvásárolhatjuk” mások vágyait, nem csupán a túlélés érdekében, hanem hogy kihasználjuk őket, hogy beteljesítsük saját ambícióinkat, messze túl az alapvető szükségleteken. Társadalmunk lényegében erre a kihasználásra épül – egymás érzéseit és vágyait használjuk fel önző hajlamaink kielégítésére.
De ebben az emberi egyediségben egy átalakító lehetőség rejlik, egy isteni esély arra, hogy megfordítsuk szándékainkat. Ahelyett, hogy az egymás érzéseinek és vágyainak átvételére való képességünket önmagunk beteljesítésére használnánk, választhatjuk a szolgálatot. Megtanulhatjuk, hogyan használjuk fel ezeket a vágyakat mások felemelésére és beteljesítésére, összhangban a Teremtő céljával. Képzeljünk el egy olyan világot, ahol egymás törekvéseit nem kihasználásra, hanem szeretetre, szolgálatra, mások szükségleteinek kielégítésére használjuk fel, az ego vagy szubjektív előítéletek szennyeződése nélkül. Ez az igazi lelki kapcsolat útja, ahol olyan edényekké válunk, amelyeken keresztül a Teremtő beteljesíti mindenki vágyait.
Ennek az útnak a járása mély változást igényel – az én feladását. El kell engednünk ösztönös egoizmusunkat, önmagunk iránti aggodalmunkat és szubjektív számításainkat. Lelki törekvésünk az kell legyen, hogy a Teremtő hűséges eszközeivé váljunk, csatornákká, amelyeken keresztül beteljesítheti a valóság egészét. Ez nem passzív megadás, hanem aktív odaadás, készség arra, hogy a egész érdekében használjanak minket, személyes költségektől függetlenül. Ebben az állapotban létezésünk már nem rólunk, mint egyénekről szól. Megszűnünk különálló entitásként érezni magunkat, és csak abban találunk célt, hogy hozzájárulunk a kollektív rendszer optimális beteljesítéséhez.
Ez az utazás egyetlen, mindent elsöprő törekvésben csúcsosodik ki: hogy teljesen összhangba kerüljünk a Teremtő céljával, olyannyira, hogy életünk értéktelenné válik nélküle. El kell érnünk azt a pontot, ahol semmi más nem számít, ahol kész vagyunk feladni mindent – büszkeségünket, félelmeinket, önmagunk érzését –, hogy szolgáljuk az isteni tervet. Ez a valóság végső korrekciója, az a pillanat, amikor minden vágy beteljesül a Teremtővel való partnerségünkön keresztül.
De egy ilyen átalakulás nem történhet meg elszigetelten. Szükségünk van egymásra. A lelki csoportban támogatnunk és felemelnünk kell egymást, erősítve ezt a közös célt, amíg az létezésünk szívverésévé nem válik. Együtt olyan törekvést nevelünk, amely olyan erőteljes, hogy minden mást elhomályosít, értéktelenné téve életünket, hacsak nem érjük el ezt a szent célt. Ez egy felhívás az áldozatra, hogy teljesen elengedjük az egoista ént, és megadjuk magunkat a magasabb foknak – az egyetlen, integrált Emberi lénynek, amely bensőséges kapcsolatban áll az élet forrásával.
Elértük a szakadék szélét. Nincs más teendő, mint elengedni. Elengedni az ént, amely ragaszkodik az irányításhoz, a biztonsághoz, az egyéniséghez. Elengedni, és hagyni, hogy a Teremtő rajtunk keresztül dolgozzon, hogy használjon minket mindenki beteljesítésének edényeiként. Ez nem a vég, hanem a kezdet – egy kezdet, amely tele van szeretettel, szolgálattal és azzal a mély örömmel, hogy valami nálunk sokkal nagyobb részesei lehetünk.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás