Az élet bonyolult szövetében egyetlen mélyreható elv uralkodik: az önzetlen, feltétel nélküli szeretet és kölcsönös adományozás, amely bármely élő rendszer alkotóelemeit összeköti. Ez a természetes szeretet – amely testünk sejtjei, szervei és alrendszerei közötti harmonikus együttműködésben nyilvánul meg – biztosítja a túléléshez szükséges kölcsönös integrációt, együttműködést és kommunikációt. A természet végtelen bölcsességében e szeretet és adományozás egyetemes törvényére épül és tartja fenn magát, amely minden ismert valóság alapját képezi.
Ám amikor az emberiségre tekintünk, ez a természetes szeretet szembetűnően hiányzik. Ehelyett kölcsönös bizalmatlanság, elutasítás és könyörtelen versengés sivár tájképével szembesülünk. Az emberi történelem válságok, társadalmi viszályok és háborúk végtelen láncolata, amelyek mindegyike pusztítóbb, mint az előző. E diszharmónia gyökere velünk született természetünkben rejlik, amely alapvetően ellentétes a természet kölcsönös garancia törvényével. Egocentrikus, önérdekű és kizsákmányoló lényként születünk, az emberiség a természet egyébként egészséges testében rákos szervként működik, mindent elpusztít és felfal, tekintet nélkül a következményekre.
Ez az önpusztító hajlam nem csupán hibánk, hanem létezésünk meghatározó jellemzője. Függővé váltunk attól, hogy szükségleteinken messze túlmutatóan szolgáljuk önmagunkat, vakon arra, hogy tetteink nemcsak a természetet, hanem saját túlélésünket is fenyegetik. A bizonyítékok tagadhatatlanok: kollektív megsemmisülésünk küszöbön áll, hacsak nem változtatjuk meg gyökeresen viselkedésünket és létezésünket.
Az integráció és elszigeteltség paradoxona
Ma az emberiség sorsdöntő válaszúthoz érkezett. Egyrészt a globalizáció és a technológiai fejlődés egyetlen, kölcsönösen függő entitássá font minket. Másrészt egoista és individualista ösztöneink olyan mértékben felerősödtek, hogy a társadalom alapvető egysége, a család is szétesni kezdett. Ez a paradoxon nem a mi hibánk, hanem a természetes evolúció terméke, amely különleges szerepet szánt nekünk: hogy a természet rendszerének tudatos, proaktív gondnokai legyünk, társulva a valóságot irányító egyetlen, életet teremtő erővel.
E szerep betöltéséhez ugyanazt a kölcsönös szeretetet és adományozást kell ápolnunk, amely a természet harmóniáját meghatározza. Jóságos őrzőkként kell fellépnünk, biztosítva az életet fenntartó kényes egyensúlyt és együttműködést. Ám ennek elérése azt követeli, hogy túllépjünk velünk született természetünkön – ez különösen nehéz kihívás a mi nemzedékünk számára, amely a történelem legönzőbb és legkizsákmányolóbb generációja.
Az átalakulás útja
Ahhoz, hogy áthidaljuk a jelenlegi állapotunk és a ránk váró harmonikus létezés közötti szakadékot, célzott módszerre van szükségünk – egy gyakorlati keretrendszerre, amely segít önzetlen, szerető tulajdonságokat fejleszteni egocentrikus ösztöneinkkel dacolva. E módszernek olyan egyedi természetes erőket kell mozgósítania, amelyek képesek átalakítani minket, és a valóság egyetlen irányító erejének életet tápláló tulajdonságaival ruháznak fel.
Továbbá különleges egyének útmutatására van szükségünk – olyan ősi empirikus tudósok leszármazottaira, akik érzékenységük és kíváncsiságuk révén feltárták a természet integrált rendszerének törvényeit. Ezek az elődök, akik kevésbé voltak az ego foglyai, mint mi ma, mély hasonlóságot értek el a természettel, és annak életfenntartó rendszerének jóságos részeivé váltak. Leszármazottaik, akik ma különböző nemzetek és kultúrák között szétszóródva élnek, most a kulcsot tartják átalakulásunkhoz. Kis, elkötelezett csoportokba gyűlve úttörőként gyakorolhatják a természet szerinti kölcsönös integrációt, önként lemondva individualista hajlamaikról, hogy megteremtsék a kölcsönös felelősség és garancia alapjait.
Az önismeret és önfeláldozás utazása
Ez az átalakító folyamat egyszerre nehéz és revelatív. Ahogy ezek a csoportok megtanulnak együttműködni és integrálódni, szembesülnek önző, kizsákmányoló természetük teljes mértékével. E tudatosság révén mozgósíthatják a természetes fejlesztő erőket, hogy semlegesítsék és átirányítsák vágyaikat, azokat mások és a közösség szolgálatára fordítva. Ez az utazás az ego mély elutasítását követeli – azt a készséget, hogy mindent feláldozzanak a természet egyetlen erejével való hasonlóság elérése érdekében.
Amikor ez az elutasítás élet-halál kérdéssé válik, új emberi tudatosság születik. Ezek az egyének független megfigyelőkké válnak, akik képesek egyensúlyt teremteni eredeti természetük és a szeretet és adományozás „isteni” tulajdonságai között. Ebben az állapotban a valóság irányító erejét utánozzák, életet teremtve az ellentétes tulajdonságok kölcsönhatásából. Ahogy egyre inkább hasonlítanak erre az erőre, egyre szélesebb emberköröket kell bevonniuk ebbe az átalakító folyamatba.
Magasabb Cél
E átalakulás azonnali előnyei egyértelműek: a jelenlegi válságok megoldása, a jövőbeli konfliktusok megelőzése és egy békés, kollektív létezés biztosítása. Ám utunk igazi célja túlmutat ezeken a gyakorlati eredményeken. Végső hivatásunk, hogy mély kapcsolatot építsünk ki a valóság egyetlen teremtő erejével, amelyet a tudatos, proaktív kölcsönös felelősség és együttműködés révén érünk el.
A kölcsönös garancia elfogadásával nemcsak létezésünket óvjuk meg, hanem beteljesítjük az emberiség sorsát: hogy a minden életet tápláló erő hűséges társai legyünk. Ez az élet törvénye – egy felhívás, hogy emelkedjünk fel pusztító ösztöneink fölé, és új emberi történetet szőjünk, amely a szeretetben, egységben és az egész iránti rendíthetetlen elkötelezettségben gyökerezik.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás