Az emberi lélek csendes mélységeiben egy különleges tűz ég – egy tűz, amely perzsel, megaláz, mégis, paradox módon, felemel. Ez a szellemi szégyen tüze, egy mély és átható érzés, amely akkor ébred, amikor megpillantjuk a saját természetünk és a Teremtő határtalan szeretete közötti hatalmas szakadékot. Ez a szégyen nem teher, amit el kell vetni, hanem szent ajándék, katalizátor, amely legmagasabb célunk felé hajt: hogy a mennyei szeretet és szolgálat edényeivé váljunk.
A szellemi szégyen nem a világi botlások múló zavara. Ez a nyers, kézzelfogható tudatosság a saját korlátainkról, amikor a Teremtő végtelen nagylelkűsége előtt állunk. Ez az a fájdalom, hogy tudjuk, még nem tudunk úgy szeretni, ahogy Ő szeret, úgy adni, ahogy Ő ad, vagy úgy szolgálni, ahogy Ő szolgál. Ez az érzés, bár fájdalmas, nem arra hivatott, hogy összetörjön minket. Ehelyett egy ébresztő hívás, amely arra ösztönöz, hogy növekedjünk, finomítsuk magunkat, és törekedjünk a mennyei egyenlőségre.

Ez a szégyen azoknak a magasztos lelkeknek van fenntartva, akik már kezdték érzékelni a Teremtő jelenlétét, akik megízlelték az Ő határtalan szeretetét, és érezték a minden élet forrásával való kapcsolat szikráit. Ez a fejlődés jele, annak a jele, hogy készek vagyunk szembenézni saját elégtelenségünk igazságával – nem azért, hogy elmerüljünk benne, hanem hogy ugródeszkaként használjuk a átalakuláshoz. A szégyen azért éget, mert felfedi, milyen messze vagyunk a Teremtő tökéletességétől, ugyanakkor fellobbantja a vágyat, hogy közelebb kerüljünk, hogy szívünket az Övéhez igazítsuk.
Ennek a szégyennek az érzése egy válaszút. Egyrészt ösztönös természetünk örömmel fogadja az élvezetet, fürdik a Teremtő ajándékaiban. Ám az öröm, amit az ajándékok fogadása jelent, megkeseredik a szégyen szúrásától, amikor rájövünk, hogy nem tudjuk az Ő szeretetét azonos mértékben viszonozni. Ez a feszültség a növekedésünk kohója. Első ösztönünk az lehet, hogy elutasítjuk a Teremtő ajándékait, hogy megvédjük magunkat a saját elégtelenségünk fájdalmától. De az elutasítás nem a válasz. Ehelyett arra hívnak minket, hogy fogadjuk el a szégyent, hagyjuk, hogy fellobbantsa a magasabb állapot iránti könyörtelen keresést – ahol hálával fogadhatunk és szeretettel adhatunk, tükrözve a Teremtő önzetlen adományozását.
Ez az út nem a gyengéknek való. A szellemi szégyen egy olyan tűz, amely felemészti az önbecsülést, amely azzal fenyeget, hogy szétzilálja létezésünk vágyát. Olyan érzés, mintha a pokol lángjai égetnének, nem azért, mert büntet, hanem mert felfedi a kínzó távolságot jelenlegi állapotunk és a vágyott mennyei egység között. Ám ebben az intenzitásban rejlik az ereje. A szégyen arra ösztönöz, hogy még nagyobb összhangot keressünk a Teremtővel, hogy olyan szeretetre törekedjünk, amely az Övéhez mérhető. Még amikor elérünk pillanatokat az egyenlőségben, a tűz visszatér, új magasságokat mutatva a szeretetben és szolgálatban, amelyeket még nem értünk el. Ez nem büntetés, hanem ígéret: mindig van hová továbbfejlődni.
Mindannyiunkban kettős természet lakozik. Ott van az egyszerű, állati vágy a beteljesülésre – az élvezet iránti éhség, amely csak a kielégülést vagy a hiányt ismeri. És ott van az emberi szikra, az isteni rész, amely arra vágyik, hogy utánozza a Teremtőt, hogy megtestesítse az Ő szeretetének és adományozásának tulajdonságait. Ez az emberi rész érzi a szellemi szégyen szúrását, amely érzékeli a Teremtő tökéletességét és fájó vágyat érez annak tükrözésére. Míg alapvető vágyaink visszariadnak az elégtelenség fájdalmától, a bennünk lévő isteni szikra elfogadja azt, felismerve, hogy ez az iránytű, amely igazi célunk felé vezet.
Igazi emberként élni azt jelenti, hogy az isteni szikra útját választjuk. Azt jelenti, hogy összhangba hozzuk magunkat annak törekvéseivel, még akkor is, ha azok fájdalmat hoznak. Ez a választás bátorságot igényel, mert azt jelenti, hogy az égő szégyent és a Teremtő iránti mindent felemésztő vágyat választjuk a múló kényelem helyett, amelyet az egyszerű vágyak élete kínál. Folyamatos erőfeszítést igényel, amelyet egy különleges szellemi közösség támogat – olyan lelkek csoportja, akik elkötelezettek abban, hogy egymás iránt a Teremtő szeretetének és szolgálatának tulajdonságaival cselekedjenek. Ebben a szent környezetben megtanuljuk elviselni a szégyen tüzét, eszközként használni a növekedéshez, és erőt meríteni egymásból, miközben a mennyei egyenlőségre törekszünk.
Az út tele van kihívásokkal. Minden előrelépés új, mélyebb rétegeket tár fel egónkból, megmutatva, milyen messze vagyunk még a Teremtő önzetlen szeretetétől. Újra és újra elbukunk, szembesülve veleszületett önzőségünkkel és képtelenségünkkel arra, hogy úgy szolgáljunk, ahogy Ő. Ám éppen ezekben a kudarc pillanataiban kínálkozik egy csoda: a Teremtő természetfeletti segítsége, egy erő, amely felemel minket korlátainkon túl, és képessé tesz arra, hogy szeretettel cselekedjünk természetünk ellenére. Azáltal, hogy átadjuk magunkat a csoportnak, alárendeljük egónkat a mennyei tulajdonságok közös keresésének, megnyílunk ennek az átalakító kegyelemnek.
A szellemi szégyen nem cél, hanem vezető. Ez az érzékeny, rendkívül éles eszköz, amely összhangban tart minket célunkkal, a Teremtővel való kölcsönös szeretet és tökéletes egység állapota felé irányít. Bár éget, ez egy szent tűz, amely finomít, megtisztít, és felkészít arra, hogy partnerek legyünk a Teremtő örökké tartó szeretettáncában. Ezen út választása azt jelenti, hogy tudatosan törekszünk, üdvözöljük a szégyen fájdalmát mint a haladás jelét, és bízunk benne, hogy minden lépés, bármilyen nehéz is, közelebb visz a mennyei öleléshez, amelyre teremtettünk.

Hozzászólás