Az emberi lélek mélyén ott rejlik egy vágy, egy sóvárgás valami nagyobb után – a Teremtővel való kapcsolat, a tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretet és odaadás birodalma iránt. Ez a spirituális út, egy olyan utazás, amely mindent követel: erőfeszítéseinket, akaratunkat, sőt önmagunk lényegét. Ám ahhoz, hogy belépjünk ebbe a szent birodalomba, bizonyítanunk kell a Teremtőnek, hogy készen állunk, hogy méltók vagyunk a segítségére. Át kell mennünk a „Könnyek Kapuján”, egy olyan küszöbön, ahol a szív megtörik, és egy nyers, akaratlan, ellenállhatatlan kiáltás tör fel lényünk mélyéről.
Ez nem hétköznapi pillanat. A Könnyek Kapuja egy olvasztótégely, a teljes kétségbeesés és tehetetlenség állapota, amelyet szándékosan szőttek bele spirituális fejlődésünk szövetébe. Ez az a pont, ahol sem vissza nem térhetünk a korábbi életünkhöz, sem előre nem léphetünk az ismeretlenbe. Egy szakadékban lebegünk, megfosztva mindentől, amit valaha kedvesnek tartottunk. Az ego, amely egykor ambícióinkat táplálta, kimerült, nem ad több szikrát. A spirituális motivációk, amelyek egykor utunkat világították – azok az álmok, hogy közel kerüljünk a Teremtőhöz, hogy egy kikövezett úton járjunk az isteni kapcsolat felé – elillantak. Semmi sem maradt: nincs remény, nincs irány, nincs erő, hogy akár csak egy ujjunkat megmozdítsuk vagy lélegezzünk.

A tanításokat betűről betűre követtük. Tanultunk, imádkoztunk, és támaszkodtunk társaink bölcsességére. Szívünket beleadtuk a szeretet és odaadás tetteibe, arra törekedve, hogy összhangba kerüljünk a Teremtő lényegével. És mégis, itt állunk, egy szakadék szélén, úgy érezve, hogy minden erőfeszítésünk hiábavaló volt. A módszerek, amelyekben bíztunk, a tetteink, a kölcsönös támogatás, amit nagyra értékeltünk – mindez mintha ebbe a kietlen helyre vezetett volna. Üresek vagyunk, megfosztva az élet „ízétől”, a folytatáshoz szükséges üzemanyagtól. Csontig hatoló bizonyossággal tudjuk, hogy nem értük el célunkat: hogy felfedjük a Teremtőt azáltal, hogy hozzá hasonlóvá válunk, hogy a tökéletes szeretet és adás állapotában éljünk.
A mögöttünk lévő világ – a hétköznapi létezés „normális élete” – nem kínál menedéket. Visszafordulni, beismerni a vereséget, elképzelhetetlen. Értéktelen és üres lenne az élet e küldetés nélkül, emberi célunk beteljesítése nélkül. Mégis, ebben a pillanatban paradoxonban vagyunk: nem mehetünk vissza, de előre sem tudunk lépni. Egy törésponton vagyunk, egy „élet vagy halál” szakadék szélén, ahol még a cselekvés akarata is elhalt. Félig halottak vagyunk, készen arra, hogy koporsóba másszunk és lezárjuk magunk felett a fedelet, átadva magunkat a semminek.
És ekkor, ebből a teljes elhagyatottságból valami megmozdul. Egy kiáltás tör fel – nem stratégiából vagy szándékból, hanem szükségszerűségből. Ez egy olyan lélek hangja, amelynek már nincs mibe kapaszkodnia, nincs számítása, elvárása, követelése. Ez a kiáltás a végső felajánlásunk, bizonyíték a Teremtőnek, hogy készen állunk teljesen megadni magunkat, átadni magunkat az Ő akaratának. A lélek műtőasztalára fekszünk, lehunyjuk szemünket, és beleegyezünk bármilyen átalakulásba, amit Ő szükségesnek ítél. Elengedjük, kik voltunk, mit tudtunk, mit éreztünk, bízva az isteni folyamatban.
Ebben a tökéletes megadás pillanatában csoda bontakozik ki. A Könnyek Kapuja kinyílik, és újjászületünk. Egy új valóság hajnala köszönt ránk – egy olyan élet, amelyet nem magunkért, hanem másokért élünk, ahol az én feloldódik az adás aktusában. Belépünk a tiszta szeretet és odaadás birodalmába, ahol a Teremtő fénye rajtunk keresztül ragyog, és az Ő akaratának edényeivé válunk. Ez a spirituális születés, a kétségbeesésből az isteni kapcsolódásig vezető utazás beteljesülése.
A Könnyek Kapuja nem büntetés, hanem szent átjáró. A Teremtő meghívása, hogy vessük le a régit és öleljük fel az örökkévalót. Hogy elérjük, mindent el kell veszítenünk – büszkeségünket, terveinket, az irányítás érzését. Ám ebben a veszteségben találjuk meg a legnagyobb ajándékot: egy céltudatos életet, egy a Teremtővel összhangban lévő szívet, és egy szeretet által átformált világot.

Hozzászólás