Mi az élet célja? Sokak számára a boldogság elérése – az öröm állandó áramlása, amely értelmet ad napjainknak. Ám amikor megállunk, hogy elgondolkodjunk az életünkön, kijózanító igazság tárul fel: legtöbbször elégedetlenség, üresség, sőt kétségbeesés csapdájában találjuk magunkat. Ha mérlegre tennénk a valódi pozitív pillanatokat és nehézségeink súlyát, a mérleg nyelve a negatív felé billenne. Miért van az, hogy az öröm – amelyre annyira vágyunk, amely lényegünk része – mégis ennyire megfoghatatlannak tűnik?
A válasz mélyen bennünk rejlik: az olthatatlan egóban, amely gondolatainkat és tetteinket irányítja. Ez az ego, amely mindig éhes és önző, a vágy és a fogyasztás örvényébe ránt bennünket, és minden múló nyereséggel csak üresebbé tesz. Azt suttogja, hogy a boldogság a szerzésben, a felhalmozásban, önmagunk előtérbe helyezésében rejlik. Ám amint üldözzük ígéreteit, csak mélyülő ürességet találunk. Egyre értéktelenebbül sodródunk, egy olyan erőhöz kötve, amely a megosztottságból és elégedetlenségből táplálkozik.
Tehát mi az igazi öröm, és hogyan érhetjük el? A válasz egyszerű és mégis mély: nem önmagunk szolgálatában, hanem az ego fölé emelkedésben, egy magasabb cél elfogadásában rejlik. Egyedülálló kutatók, akik az emberi természetet és a valóság rendszerét vizsgálták, arra a felismerésre jutottak, hogy az igazi öröm a jó cselekedetekből fakad – a tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretet tetteiből, amelyek a valóság egyetlen irányító erejének, a Teremtőnek a tulajdonságait tükrözik.
Képzeld el azt az életet, ahol minden tettünk összhangban van ezzel az erővel – ahol adunk elvárások nélkül, szeretünk feltételek nélkül. Ez a Tóra parancsolatainak lényege – nem pusztán rituálék, hanem eszközök az ego uralmának felismerésére és meghaladására. Amikor tudatosan úgy döntünk, hogy szembefordulunk veleszületett önérdekünkkel, elkezdjük utánozni a Teremtőt, akinek természete a határtalan szeretet és adományozás. Az öröm itt nem abban rejlik, amit kapunk, hanem abban, amit adunk.
Ez az öröm semmihez sem hasonlítható, amit az ego kínálhat: ez a harmónia izgalma a Teremtővel, amikor edényeivé válunk tulajdonságainak – önzetlen, gondoskodó, a mások jólétének szentelt lényekként. Ez az a csendes boldogság, amikor imáink nem saját vágyainkért, hanem a körülöttünk lévők szükségleteiért szólnak. Amikor mások törekvéseit a Teremtőhöz emeljük beteljesülésért, mi magunk is az isteni öröm csatornáivá válunk, és örömöt hozunk nemcsak az embereknek, hanem a Teremtőnek is, aki arra vágyik, hogy teremtményeit boldogsággal töltse meg.
Azonban ez az út nem könnyű. Az egóval kötve születünk – önző, individualista, kizsákmányoló természetűek vagyunk. De éppen ebből az éles ellentétből kiindulva tanulhatjuk meg az önzetlenség értékét. Az elkülönülés állapotából, ahol a Teremtő távolinak tűnik, kézzelfogható kapcsolatot építhetünk Vele. Az irigység, gyanakvás és gyűlölet keserűségéből megtanulhatjuk a feltétel nélküli szeretet édességét. A szégyen fájdalmas érzéséből – amikor felismerjük, mennyi kárt okozott az ego követése –, megszületik bennünk az elhatározás a változásra.
Ez a szégyen ajándék. Ez az a szikra, amely átalakulásunkat elindítja, megmutatva, milyen messze kerültünk a Teremtő szeretetteljes lényegétől. Ahogy felismerjük, mennyit romboltunk az önzés által, vágy ébred bennünk az egyesülésre a Teremtő céljával. Ez a vágy ösztönöz arra, hogy önmagunkat helyreigazítsuk, és az ego tiltakozása ellenére is megtestesítsük a Teremtő tulajdonságait. Így fedezünk fel egy makulátlan, tiszta örömet, amely eltörli a szégyent és célt ad életünknek.
Ez az utazás folyamatos éberséget igényel: tudatos döntéseket, hogy az ego láncai helyett a mások szolgálatát válasszuk. Megköveteli önző vágyaink korlátozását, az egó ellenőrzés alatt tartását, és a Teremtő vezetésének állandó keresését. Félelemben élünk a Teremtő jelenlétében – nem büntetéstől való félelemmel, hanem attól, hogy eltérnénk szent feladatunktól: hogy összekötők legyünk Ő és az emberiség között. Ez a félelem a szeretetből fakad – abból a vágyból, hogy olyanokká váljunk, mint Ő, hogy tiszta csatornákként szolgáljuk az Ő fényét.
És e folyamat során csoda történik: az ego ellenállása ellenére beleszeretünk a Teremtőbe – nem mint távoli alakba, hanem mint a szeretet és adományozás megtestesítőjébe. Tulajdonságai lesznek az iránytűnk, egyetlen célunk, amely minden mást elhomályosít. És mégis, ez a szeretet paradoxon: mindent megkaphatunk, ha semmit sem akarunk magunknak. Beteljesülhetünk, ha kiürítjük magunkat a személyes vágyaktól. Teljesen élhetünk, ha mások szolgálatának szenteljük magunkat, átadva az élet bőségét anélkül, hogy bármit magunknak tartanánk meg.
Az ilyen áldozat jutalma felfoghatatlan: az ego véges vágyainak feladásával kapcsolatba léphetünk a valóság végtelen vágyával, és érezhetjük a rajtunk keresztül áramló örömöket. Önzetlen csatornákként nemcsak a teremtés boldogságát éljük át, hanem részesülünk a Teremtő örömében is, tudva, hogy eltávolítottuk az akadályokat szeretetének áramlása elől. Mint egy anya, aki végre gondoskodhat gyermekeiről, a Teremtő is örömmel tölti be teremtményeit rajtunk keresztül – és mi magunk is olyan örömmel telünk meg, amely minden földi gyönyört felülmúl.
Ez az igazi öröm lényege: felszabadulás az ego zsarnoksága alól, szabadság, hogy a valóság rendszerének tökéletes szolgáivá váljunk. Ez a micva: felismerni természetünk pusztító oldalát, és helyette a szeretetet, a tudatos cselekvést, a Teremtővel való partnerséget választani. Ebben a szent táncban nemcsak boldogságra, hanem valódi beteljesülésre lelünk – olyan örömre, amely tartós, mert nem abból származik, amit elveszünk, hanem abból, amit adunk.
Fogadjuk el ezt az utat nem teherként, hanem kiváltságként. Emelkedjünk az ego zaján túlra, válasszuk a szeretetet, a szolgálatot, az örömöt. Mert mások szolgálatában találunk rá önmagunkra. És a Teremtővel való összhangban fedezzük fel az élet igazi célját.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás