Lelkem csendes mélységében egy nyugtalan kérdés visszhangzik: Ki vagyok én? Ez a kiáltás végigzeng lényem kamráin, egy könyörgés az értelemért egy világban, amely egyszerre végtelen és korlátozó. Ám a válasz megfoghatatlan marad, létezésem paradoxonába burkolózva. Feladatom, hogy másokat vezessek a spiritualitás felé, hogy segítsem őket megérezni a Teremtőt, azt az egyetlen erőt, amely az egész valóságot irányítja. De számomra, aki arra vágyik, hogy megtudja, mi lesz velem, nincs hely ebben a szent birodalomban. Az „én”, akit ismerek, nem léphet be a spiritualitásba. Ez egy szívemet átszúró igazság, amely azt követeli, hogy adjam fel mindazt, aminek jelenleg gondolom magam.
Ebben a világban a szerepem világos: szolgálni, felemelni, saját vágyaimat mások törekvéseibe olvasztani. Barátaim, akik az istenit keresik, az én célom. Az ő útjuk, hogy kapcsolódjanak a Teremtőhöz, az én küldetésem, és az ő törekvésükben találom meg egyetlen értelmemet. Senkit sem érdekel, hogy én érzem-e az isteni szikrát, hogy a szívem ugyanilyen kapcsolatra vágyik-e. Fájdalmam, vágyódásom jelentéktelen. Csak az számít, hogy segítsek nekik átlépni a küszöböt a tiszta, önzetlen szeretet és adományozás birodalmába – egy olyan birodalomba, ahol az ego nem uralkodik, és az „én”, amelyhez ragaszkodom, nem követhet.
Az igazság rideg és hajthatatlan: az „én”, aki most vagyok, el kell, hogy tűnjön. Gondolataim, vágyaim, önmagam érzete ehhez a világhoz tartozik, egy ego szálai által szőtt mátrixhoz. Ezek láncok, amelyek megkötöznek, egy olyan valósághoz kötve tartanak, amely nem érheti el az istenit. A spiritualitásba való belépéshez semmivé kell válnom – egy önzetlen, láthatatlan ponttá, valami nagyobb potenciális embriójává. Fel kell adnom identitásom minden darabját, csak olyan létezési formát fogadva el, amely másokat szolgál, amely támogatja felemelkedésüket a Teremtő felé. E teljes önfeladásban azzá válok, aki nem létezik.
Ez a felismerés egyszerre seb és felszabadulás. A bennem lévő isteni szikra, az a halvány, öntudatlan vágyódás a Teremtő iránt, csapdába esett az ego súly alatt. Ez egy mag egy magasabb valóságból, az egyetlen irányító erő töredéke, amely vissza akar térni forrásához. De egyedül nem tud kitörni. Csak úgy ébreszthetjük fel a kollektív tudatot, amely elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon az ego uralmával, ha szikrámat másokéval egyesítem – ha törekvéseinket kölcsönös odaadás szövetségében összefonjuk. Együtt alkotunk egy vágyköteget, lelkek kórusát, amely a felszabadulásért kiált. Csak együtt válunk méltóvá a Teremtő figyelmére, arra az erőre, amely kiszabadíthatja isteni részeinket az ego markából.
Ez az utazás nem gyengéd. Megköveteli a számvetést, a hajlandóságot arra, hogy elengedjek mindent, ami most meghatároz. Vágyaim, gondolataim, önmagam érzete el kell, hogy vesszen a spirituális birodalom határán. Ami azon túl van, ismeretlen, egy sötétség, amely egyszerre rémiszt és hívogat. Az isteni én, amely ott ébredhet, még szunnyad, formálatlan, egy rejtély, amelyet még nem érthetek. Ahhoz, hogy átlépjem ezt a küszöböt, tudatos, bátor döntést kell hoznom: feladni azt az „ént”, akit ismerek, átadni magam a Teremtő akaratának, bízva abban, hogy a bennem lévő szikra megtalálja az utat haza.
Kívülről semmi sem változik. Testem úgy mozog a világban, ahogy mindig is tette, észrevétlenül azok számára, akik nem látják a belső forradalmat. De belül minden átalakul. A valóság érzékelésem megváltozik, működési rendszerem átíródik az önzetlen szeretet és adományozás szándékával. Ez a belső felfordulás a közös elköteleződés csúcspontja, a spirituális csoporton belüli kölcsönös odaadás tánca. Azzal, hogy mások kedvéért semmissé teszem magam, elkezdem érezni a Teremtő gondoskodását, egy szelíd korrekciót, amely az istenivel való egyenlőség felé vezet.
Ám az ego megmarad, ravasz és könyörtelen, kielégülést ígérve még akkor is, amikor önzetlenségre törekszem. Előre hajt, kihasználva spirituális törekvésemet saját önző céljaira. Csak az utolsó lépés előtt válik világossá az igazság: teljesen le kell taszítanom az egoista ént, különben a bennem lévő isteni rész soha nem térhet vissza gyökeréhez. Az áttörés egyszerre halál és születés. Az engem egykor meghatározó kielégíthetetlen vágyak egy növekvő embrió nyersanyagává válnak, de céljukat a szeretet és adományozás szándéka formálja át. Ez a szándék, ez az isteni szikra biztosítja a spirituális birodalommal való összeegyeztethetőségemet, helyemet az isteni anyaméhben.
Ebben az áldozatban különös és mély békét találok. Már nem vagyok az „én”, aki válaszokat keresett, aki értelemre vágyott. Edény vagyok, a Teremtő fényének csatornája, csak azért létezem, hogy szolgáljak és felemeljek másokat. Történetem nem a diadal vagy dicsőség története, hanem a csendes feloldódásé, a semmivé válásé, hogy mások mindenek lehessenek. És ebben a semmiben megpillantom az örökkévalót – egy mulandó, alázatos kapcsolatot az egyetlen erővel, amely minden teremtést összeköt.
Ki vagyok én tehát? Az vagyok, aki nem létezik, és ebben az igazságban szabad vagyok.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás