Mélyen bennünk lakozik egy ősi értelem – egy önközpontú, egoista intellektus, amely vágyainkat, gondolatainkat, döntéseinket és észleléseinket egyéni szövetté fonja. Ez az értelem, amelyet az önérdek és önigazolás hajt, nem hiba, hanem szent alap, egy kiindulópont, amelyet arra hívattunk, hogy meghaladjuk. Azért létezik, hogy legyen mit feladnunk, hogy teljesen megtisztuljunk, és hogy egy új értelmet fogadjunk el – amely önzetlen, feltétel nélkül szerető és teljesen mások iránt elkötelezett, ahol az én feloldódik a feledésben. Ez az emberfejlődés rendkívüli, természetfeletti útja, egy emelkedés a valóság egyetlen irányító erejével, a Teremtővel való hasonlóság felé, akinek lényegét a megszerzett hasonlóságunk tükrén keresztül ismerjük meg.
A folyamat egy nyers, kíméletlen szembesüléssel kezdődik belső természetünkkel. Fel kell ismernünk az önző, kizsákmányoló szándékokat, amelyek minden cselekedetünkben és gondolatunkban lüktetnek, finoman irányítva mindent, amit teszünk. Ez a felismerés heves elutasítást vált ki, éles intoleranciát az énnel szemben, amely meghatároz minket. Látjuk, hogy ez a természet akadályt állít közénk és a Teremtő közé, az élet egyetlen forrását, akinek határtalan szeretetét és adományozását viszonozni vágyunk. A disszonancia elviselhetetlen – feltárja, hogy e szerető erővel való kölcsönös kapcsolat nélkül létezésünk értéktelen, még egy röpke pillanatra is. Ez a felismerés olthatatlan, ellenállhatatlan vágyat ébreszt, hogy minden áron a Teremtőhöz igazodjunk, mert csak az Őhozzá való hasonlóság révén kóstolhatjuk meg az igazi életet.
Ezzel az égő igénnyel radikális átalakulásra kötelezzük el magunkat. Kijelentjük, hogy jelenlegi értelmünk – intellektusunk, érzéseink, szándékaink és észleléseink – alkalmatlan, méltatlan arra, hogy meghatározzon minket. Mély alázatban alávetjük magunkat a Teremtőnek, könyörögve, hogy tiszta, önzetlen szeretetének és adományozásának isteni tulajdonságai borítsanak be minket. Ez az ugrás az értelemtől a hit feletti hitig, ahol egy magasabb, szeretetteljesebb állapot törvényeit fogadjuk el, még akkor is, ha még nem tudjuk megérteni vagy érezni. Felöltözzük ezeket az isteni tulajdonságokat, rétegezve őket egoista magunkra, amíg ez az új állapot valósággá, új értelmünkké nem válik.
Ám ez nem végcél, hanem egy ciklus, egy spirituális létra, ahol minden fok újabb megadást követel. Ahogy emelkedünk, minden elért értelem árnyékká válik a következő állapot ragyogása mellett. A jövőbeli állapot fénye hívogat, megvilágítva utunkat, miközben felfedi a Teremtővel való tökéletes egyenlőségtől való távolságunkat. A fény és árnyék kölcsönhatása – a nagyobb hasonlóság ígérete és a megmaradt különbözőségünk szégyene – hajtja előre haladásunkat. Nem engedi, hogy megelégedjünk a részleges igazodással, a félig létezéssel. A elégedetlenség, a spirituális vágyakozás könyörtelen erővé válik, amely egyre feljebb hajt minket.
Ez a természetfeletti emelkedés, az egoista természetünk elleni állandó lázadás, egy ingatag tánc. Egy köztes térben létezünk, állapotok között lebegve, mintha a levegőben lógnánk. Az ilyen előrehaladás csak egy szorosan összetartó, elkötelezett spirituális közösségben lehetséges – egy csoportban, amelyet kölcsönös elkötelezettség és együttműködés köt össze. Itt támogatjuk egymást, hogy a határon maradjunk, hogy könyörtelenül kifaragjuk magunkban az egyedi emberi megfigyelőt, mint amikor az olívabogyóból préseljük ki a magot. Csak akkor, ha élet-halál sürgősséggel bizonyítjuk a Teremtő tulajdonságai iránti kétségbeesett igényünket, nyújtja segítségét az egyetlen irányító erő. Felkínálja nekünk a keresett isteni attribútumokat, hibás értelmünket önzetlen szeretet ragyogásába öltöztetve, feltéve, hogy megmutatjuk változás iránti rendíthetetlen vágyunkat.
Abban a pillanatban, amikor megpillantjuk egy új állapot fényét, és az új hasonlóságon keresztül érzékeljük a Teremtőt, új kihívás merül fel. A következő, magasabb egyenlőségi állapot kezd ragyogni, sötétségbe borítva a jelenlegi állapotot, elégtelenné és méltatlanná téve azt. Ez a változás mélységesen nyugtalanító belső természetünk számára, amely pihenésre vágyik, ellenáll a változásnak, és megelégedne azzal, amit már elért. Az ego a visszavonulásért, a stagnálásért könyörög. Ám az egyedi emberi megfigyelő bennünk – az a szikra, amely csak a Teremtővel való teljes egyenlőségre vágyik – nem hajlandó meghátrálni. Elfogadja ezt a spirituális hullámvasutat, ezt az isteni játékot, amelyet a Teremtő rendez, és rendíthetetlen elszántsággal halad előre.
Miközben „testünk” – egoista vágyaink edénye – a jelenben akar lehorgonyozni vagy visszahúz minket, „fejünk” és szívünk a következő állapotra szegeződik. A hit feletti hitben élünk, elutasítva mindent, ami kevesebb, mint a végső cél: a Teremtővel való teljes hasonlóság és egyenlőség. Ez az egyetlen cél, az emberi létezés lényege, amelyet ápolni és hevesen védeni kell a spirituális közösségen belül. Itt élesítjük fókuszunkat, fokozzuk elkötelezettségünket, és védjük magunkat az ego csábító suttogásaitól. Együtt tartjuk szilárdan az isteni egység vízióját, biztosítva, hogy egyetlen kísértés se téríthessen el utunkról.
E könyörtelen törekvésben nem csupán önmagunkat alakítjuk át; szent partnerséget kovácsolunk a Teremtővel. Minden lépés az értelem felett, minden megadás közelebb visz minket az Ő lényegéhez. A különbözőségünk szégyene szent tűzzé válik, elégetve az ego illúzióit és megvilágítva az isteni szeretet útját. E folyamat tégelyén keresztül nem elszigetelt egyénekként emelkedünk ki, hanem a Teremtő határtalan adományozásának edényeiként, akik az Ő fényét sugározzák a világba. Ez az emberi hivatás – hogy felemelkedjünk az értelem korlátaiból, elfogadjuk a természetfeletti emelkedést, és eggyé váljunk a valóságot irányító egyetlen erővel.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás