A spirituális növekedés keresésében mély paradoxon rejlik: az étvágy az evésből fakad. Ellentétben a fizikai éhséggel, amely természetesen jelentkezik, az igazi spiritualitás – az önzetlen, feltétel nélküli szeretet és adakozás – iránti vágy nem ösztönösen alakul ki. Ez egy olyan íz, amelyet művelnünk kell, egy olyan vágy, amelyet gondoznunk kell olyan gyakorlatokon keresztül, amelyek kezdetben idegennek, sőt nem kívánatosnak tűnnek. Ez az utazás nem a mennyei tulajdonságok iránti belső vágyakozással kezdődik, hanem azzal a készséggel, hogy belépjünk az ismeretlenbe, a megfelelő környezet és módszer által vezetve, amíg egy új, átalakító éhség fel nem ébred.
Az ismeretlen út
A spirituális úton arra hívnak minket, hogy olyan dolgot kövessünk, amit kezdetben sem értünk, sem nem kívánunk. A tiszta, önzetlen szeretet és a feltétel nélküli adakozás tulajdonságai éles ellentétben állnak veleszületett, egoista hajlamainkkal. Ösztönösen a személyes nyereséget, kényelmet és önfenntartást keressük. Mégis, a spirituális utazás arra hív, hogy lépjünk túl ezeken az ösztönökön, hogy olyan hiányérzetet – a valami nagyobb iránti vágyat – alakítsunk ki, amely nem természetes; gondosan kell kifejleszteni gyakorlással, szándékkal és a támogató környezet hatásával.
A folyamat egy hitbeli cselekedettel kezdődik: olyan gyakorlatokba merülünk, amelyek idegennek, sőt mesterkéltnek érződnek. Lehet, hogy még nem vágyunk a spiritualitásra, de a megfelelő környezetben – olyan emberek között, akik az önzetlen szeretetet és adakozást mintázzák – elkezdjük megpillantani annak szépségét. Pozitív példáik által olyan érzelmek ébrednek bennünk, amelyekre nem számítanánk: irigység, féltékenység, több iránti vágy és tiszteletre való törekvés. Ezek az egoista tulajdonságok, amelyeket gyakran akadálynak tekintünk, a spirituális növekedés katalizátoraivá válnak. Szikrát gyújtanak egy olyan dolog iránti éhségben, amit korábban soha nem akartunk igazán.
A környezet ereje
A megfelelő környezet az a kohó, amelyben ez az átalakulás végbemegy. Olyan emberek között, akik megtestesítik a feltétel nélküli szeretet tulajdonságait, elkezdünk egy vonzást érezni, egy finom irigységet nyugalmuk, céljuk és valami nagyobbhoz való kapcsolódásuk iránt. Ez nem hiba, hanem az emberi állapot jellemzője. Egoista hajtóerőinket – irigységet, vágyat, tisztelet iránti vágyat – a spirituális növekedés katalizátoraiként lehet hasznosítani. Vágyat ébresztenek bennünk arra, hogy utánozzuk, amit látunk, hogy megszerezzük a „mennyei tulajdonságokat”, az önzetlenséget és adakozást, amelyek korábban oly idegennek tűntek.
Ebben a környezetben a tettetés nem bűn, hanem kiindulópont. Kezdetben „úgy tehetünk”, mintha már rendelkeznénk ezekkel a tulajdonságokkal, megmutatva őket másoknak és önmagunknak. Ez nem képmutatás, hanem tudatos gyakorlat, mint egy módszerszínész, aki egy szerepre készül. A szeretet és adakozás viselkedésének utánzásával elkezdjük internalizálni azokat. Idővel az, ami egyszer színjáték volt, valódi szükségletté válik – az igazi spiritualitás iránti olthatatlan étvágnyá.
Az egótól a mennyeiig
Figyelemre méltó, hogy nem számít, ha a spiritualitás kezdeti keresése önző. Az, hogy ezeket a tulajdonságokat személyes nyereség érdekében kívánjuk megszerezni, természetes kiindulópont. Ami számít, az a folyamat: a megfelelő módszer és környezet által a hiányérzetünk fejlődik. Kezdjük érezni a valódi szükségletet arra, hogy megtestesítsük a tiszta, önzetlen szeretetet – nem önmagunk, hanem mások érdekében, az adakozás kedvéért. Ez a változás nem kevesebb, mint csoda. Ami korábban taszító vagy nem kívánatos volt, azzá válik, amit a legmélyebben kívánunk.
Ahogy ez az új vágyakozás nő, megnyílunk egy magasabb erő – a valóság egyetlen, jóindulatú irányító ereje – előtt. Ez az erő, amelyet gyakran Teremtőnek neveznek, válaszol hiányérzetünkre azzal, hogy megadja nekünk a keresett tulajdonságokat. Mint egy módszerszínész, aki teljesen beleéli magát egy karakterbe, mi is „felöltjük” ezeket a mennyei attribútumokat. Az önzetlen szeretet és a feltétel nélküli adakozás nemcsak cselekedetekké, hanem lényegünkké válik. Kezdünk ezeken a tulajdonságokon keresztül létezni, fokozatosan összhangba kerülve a Teremtő természetével.
A Teremtővé válás
Ez az átalakulás nem az eredeti természetünk tagadása, hanem annak meghaladása. Nem töröljük ki egoista hajlamainkat; felülemelkedünk rajtuk, kontrasztként használva őket, hogy kiemeljük új tulajdonságaink szépségét. Ez a kontraszt elengedhetetlen – lehetővé teszi számunkra, hogy igazoljuk és megértsük a Teremtő jóindulatát. Azzal, hogy hasonlóságot érünk el a Teremtővel eredeti, ellentétes természetünk ellenében, mély és hiteles módon ismerjük meg és testesítjük meg a mennyeit.
Így válunk „Teremtővé” magunk is – nem szó szerint, hanem abban a képességünkben, hogy feltétel nélkül szeressünk, önzetlenül adjunk, másokért létezhessünk. Ez a spirituális út végső beteljesülése: meghaladni az önmagunkat, étvágyat kialakítani a mennyei iránt, és megtestesíteni a valóságot irányító egyetlen, jóindulatú erő tulajdonságait.
Értékei utazás
A spirituális utazás egyetlen lépéssel kezdődik az ismeretlenbe, nem vágy, hanem kíváncsiság, irigység vagy akár egy futó kívánság által hajtva valami többre. A megfelelő környezet, módszer és gyakorlat által új éhséget ébresztünk – egy hiányérzetet az önzetlen szeretet és adakozás iránt, amely belülről átalakít minket. Ez a spiritualitás paradoxona: evéssel alakul ki az étvágy; cselekedettel válunk azzá. És a válásban fedezzük fel az létezés valódi értelmét: szeretni, adni és összhangba kerülni a valóságot formáló mennyei erővel.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás