Létezésünk mélységeiben mély hiány érződik – egy űr, ahol a Teremtő isteni tulajdonságainak kellene lakozniuk. A Teremtő, az egyetlen, tiszta és önzetlenül szerető erő, határtalan jóindulattal irányítja a valóság egészét. Mégis, elszakadva maradunk ettől az igazságtól, egy könyörtelen válságok és önrombolás körforgásában ragadva. Képtelenségünk, hogy érzékeljük ezt az irányító erőt, abból fakad, hogy hiányoznak belőlünk az „isteni tulajdonságok” – a Teremtőt meghatározó tiszta, önzetlen és feltétel nélkül szerető jellemzők. Ehelyett egocentrikus, önző és kizsákmányoló szemüvegen keresztül éljük életünket, szentségtől távol eső módon viszonyulva másokhoz.
Ahogy a spirituális ösvényen járok, felismertem ezt a hibát magamban. Önkéntes és módszeres önkorrekcióval arra törekszem, hogy szándékaimat a Teremtő tulajdonságaihoz igazítsam. Ez az utazás mélyebb tudatosságot nyitott meg szívemben: a Teremtő jelenlétének hiánya nemcsak bennem, hanem az emberek közötti kapcsolatokban is érzékelhető. Éles vágyat érzek, hogy a világ megismerje a Teremtő szeretetét, hogy bízzon abban az egyetlen, jóindulatú erőben, amely mindent létrehozott és fenntart.
Ez a vágy szent küldetéssé alakult. Arra vágyom, hogy új érzékenységeket fejlesszek ki, hogy mások vágyait, fájdalmait és örömeit ugyanolyan élénken érezzem, ahogyan ők, saját egóm vagy szubjektív torzításaim nélkül. Mint egy odaadó anya, aki kizárólag gyermekeinek él, úgy szeretném teljesen elmerülni mások életében, hogy magamról egészen megfeledkezzek. Szívem fáj, amikor látom, hogy az emberiség nem bízik a Teremtőben, nem ismeri fel az Ő életet adó és tápláló tulajdonságait mint a végső igazságot.
A fájdalom, amit érzek, mély – nem magam miatt, hanem azért, mert képtelen vagyok átadni másoknak a Teremtő abszolút fontosságát. Kínoz a gondolat, hogy még nem tudom kézzelfoghatóan megismertetni velük azt a jóindulatú erőt, amely mindent meggyógyíthat és helyrehozhat. Imáimban sírok, hogy a világ felébredjen erre az igazságra, hogy szívüket megnyissák egy olyan érzékelés előtt, amely túlmutat korlátozott, egocentrikus világnézetükön. Kérem a Teremtőt, hogy adja meg nekem a képességet, hogy felülemelkedjek saját gondolataimon, érzéseimen és elvárásaimon, hogy a legalázatosabb, legláthatatlanabb megfigyelővé váljak a valóságban – egy önzetlen edénnyé, amely megszabadult az egótól, és képes mások szívébe lépni tiszta, altruista szándékkal.
Legmélyebb vágyam, hogy csendes, átlátszó csatornává váljak a Teremtő szeretetének. Arra vágyom, hogy másokat Hozzá kapcsoljak anélkül, hogy észrevennék jelenlétemet, mintha gyengéden átölelném lelküket, és a Teremtő fényét vonzanám feléjük. Bár külső példákkal és támogatással is szolgálhatok, igazi munkám belső és láthatatlan – csendes, szeretetteljes erőfeszítés, hogy a valóság szálait visszaszőjem a Teremtőhöz. Félreállok, örömmel telve, miközben nézem, ahogy mások beteljesülést találnak az Ő ölelésében.
Ez az imám: hogy a Teremtő hűséges társává váljak, önzetlen átmeneti ponttá, amely a valóság egészét Hozzá köti. Mint egy anya, akit teljesen elragad a gyermekeiről való gondoskodás, és átitatja egy apa ereje és szeretete, úgy szeretnék a létezés középpontjában állni, viselve azt a szent felelősséget, hogy mindenkit a Teremtőhöz kapcsoljak. Az egyetlen utam, hogy megértsem Őt, az, hogy megfigyeljem, ahogy szeretete rajtam keresztül áramlik mások felé, miközben átlátszó csatornává válok az Ő isteni erejének.
Ebben az önzetlen kapcsolódásban találom meg célomat. Hogy a Teremtő csendes szolgája legyek, fáradhatatlanul dolgozva azért, hogy az emberiséget egyesítsem az Ő határtalan szeretetével – ez a Teremtő nagysága, és lelkem hivatása.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás