Lelkünk mélyén olthatatlan tűz lobog – egy könyörtelen, mindent felemésztő vágy a spiritualitás iránt, a Teremtő végtelen fényének feltárására. Ez nem közönséges vágy; olyan gyönyört keres, amely oly transzcendens, hogy egyetlen cseppje felülmúlja az emberiség minden örömét, amit a történelem során valaha is átélt. E mennyei extázis eléréséhez azonban hatalmas, egoista „egyiptomi” természetünk edényeit kell használnunk, amelyeket tiszta, önzetlen szeretet és adakozás szándékával – a „héber” szikrával – kell átalakítanunk, hogy eggyé váljunk a Teremtő jóságos lényegével.
Utunk paradoxonokkal teli. Az ego csábító suttogása a spirituális magasságok felé hajt, a „következő világ” – az isteni érzékelés birodalma – ígéretével, miközben a matériához láncol. A bennünk lévő Izrael szikra, az ébredező emberi megfigyelő, amely arra törekszik, hogy a Teremtőt a valóság egyetlen, szerető erejeként igazolja, az autentikus spiritualitás után vágyakozik. Ám mozgatórugója az ego nyers ambíciója marad. Minden előrelépés keserű felismerést hoz: amíg az ego önző üzemanyagára támaszkodunk, alapvetően ellentétesek maradunk a Teremtő természetével, örökre elzárva az igazi egységtől.
Kitartunk, újra és újra, abban a hitben, hogy minden próbálkozás megtisztítja szándékainkat. Ám újra és újra elbukunk, rádöbbenve, hogy a „Fáraó” – az ego kielégíthetetlen kincstára – szolgálatában cselekedtünk. Ez a ciklus kétségbeesést szül, perzselő elégedetlenséget, amely táplálja az ego uralmától való megszabadulás elviselhetetlen vágyát. Az emberi szikra, a bennünk lévő héber, az ego önző, mindent felemésztő vágyainak esküdt ellenségévé válik.
Mégis, az ego hatalmas vágyai nélkül nem arathatunk győzelmet. Lelkünk mélyén egy ősi késztetés rejlik, hogy a valóság egyetlen uralkodójává váljunk, mindent birtokoljunk és irányítsunk. Ez a toronymagas ambíció az az edény, amelyen keresztül elérhetjük a Teremtőt – de csak akkor, ha átformáljuk. Korrigálatlanul az ego vágya képtelen feltárni a Teremtőt, mert önközpontú szándéka élesen ellentétes az Ő önzetlen, szerető természetével. Ezeket a nyers vágyakat a Teremtőt tükröző szándékokkal kell beborítanunk, vászonként használva őket isteni törekvéseink kifejezésére.
Ez az átalakulás mély hitet követel – egy sorsdöntő ugrást a Teremtő birodalmába, minden önző számítás vagy feltétel nélkül. Akárcsak Náhsón, aki beugrott a Vörös-tengerbe, mielőtt annak vizei szétváltak volna, teljesen át kell adnunk magunkat, könyörögve a Teremtőnek, hogy ruházzon fel minket tiszta, feltétel nélkül szerető szándékaival. Ez az ugrás a kétségbeesésből születik – a félelemből, hogy az ego örökre megkötöz minket –, párosulva egy törékeny, bizonytalan reménnyel, hogy az ego nélkül új létezést kezdhetünk, egyre közelebb kerülve a Teremtőhöz, bár ennek mibenléte még felfoghatatlan számunkra.
Az ugrás szívszorító tett, hasonló ahhoz, mintha valaki egy égő épület századik emeletén rekedne, a lángok már a sarkában, és a semmibe ugrana, egy röpke reménybe kapaszkodva a megmenekülésért. Esetünkben a „Fáraó” – az egónk – egy viharos, veszedelmes tenger szélére űz minket, a spiritualitás isteni tulajdonságaihoz, amelyek jelenlegi korlátozott nézőpontunkból félelmetesnek és elérhetetlennek tűnnek. A Teremtő nem avatkozik közbe, amíg teljesen el nem kötelezzük magunkat, fenntartás nélkül a kezébe helyezve magunkat, készen arra, hogy akarata szerint formáljon minket.
Ez az ugrás nem magányos vállalkozás, hanem egy kollektív fogadalom csúcspontja. Egy zárt, kölcsönösen elkötelezett csoportban, célzott módszer irányításával, olthatatlan vágyat táplálunk a spirituális állapot iránt. Bár annak valódi természete még elkerüli megértésünket, közös elköteleződésünkön keresztül felerősítjük ezt a törekvést, megteremtve a lendületet, hogy az ismeretlenbe vessük magunkat. Az ego, érzékelve uralma elvesztését, rövid időre meghátrál, lehetővé téve az emberi szikrának – a hébereknek, akik Egyiptomból menekülnek –, hogy kiszabaduljon és a tenger felé rohanjon. Ám ez a kegyelem rövid életű; az ego hamarosan üldözőbe veszi, kétségbeesetten próbálja visszaszerezni hatalmát, arra kényszerítve minket, hogy összegyűjtsük a bátorságot az utolsó, vakmerő ugráshoz.
Ez a teljes önfeláldozás aktusa a mi kezdeményezésünk, a szikra, amely isteni események láncolatát indítja el. Enélkül a felszabadulás – amelyet maga a Teremtő hajt végre – nem következhet be. Ez egy élet-halál döntés, egy pillanat, amikor az ego zsarnokságába való visszatérés elképzelhetetlen. Nem magunkért ugrunk, hanem másokért, imádkozva, hogy áldozatunk utat nyisson számukra, még ha mi magunk el is vesznénk.
Amint ugrunk, csoda bontakozik ki. A korábban érzékelhetetlen spirituális erők szétválasztják a tengert, átvonva minket a másik oldalra, elvágva az ego láncait. A Teremtő tulajdonságaival ruház fel minket, képessé téve arra, hogy hatalmas spirituális vágyainkat kizárólag az Ő elérésére és szolgálatára használjuk. Létezésünk átalakul: mások vágyait sajátunkként vesszük fel, hogy általuk tárjuk fel a Teremtő fényét, nem személyes nyereségért, hanem azért, hogy felemeljük és igazoljuk Őt. Az igazi csoda abban rejlik, hogy beleegyezünk: többé nem létezünk önmagunkként, személyes vágyaink és számításaink eltűnnek. Mégis, folytathatjuk létezésünket, de csak mások vágyain és nézőpontjain keresztül, kizárólag az ő érdekükben.
Ebben az állapotban még a Teremtő feltárulása is „biztonságos”. Nem magunknak, saját vágyainkban tárjuk fel Őt; másokért tesszük, hogy ők kapcsolódhassanak Hozzá, míg mi csak e kapcsolat elősegítésére létezünk. Célunk egyetlen: egyre több vágyat kapcsolni a Teremtőhöz, felajánlva őket beteljesítésre, semmit sem kérve magunknak – még annak örömét sem, hogy tanúi lehetünk munkájának.
Ez a csoda, amely hitből és teljes odaadásból születik, újradefiniálja létezésünket. Amint bekövetkezik, azonnal azt kívánjuk, hogy minden ember részese legyen. Önfeladó szolgákká válunk, híd a teremtés és az egyetlen éltető forrás között, csak azért létezve, hogy mások kapcsolatát elősegítsük az istenihez.
A sorsdöntő ugrás nem vég, hanem kezdet – átmenet a rabságból a szabadságba, az én-ből az önzetlenségbe. Az emberi lélek képességének tanúbizonysága, hogy túllépjen természetén, hogy az elviselhetetlennel szemben az ismeretlent válassza, és bízzon a Teremtő határtalan szeretetében. E tett által nemcsak elérjük a Teremtőt, hanem partnereivé válunk, örökre összefonódva az adakozás szent táncában, csak mások érdekében létezve.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás