A létezés szövetében a Teremtő folyamatosan nyújtja felém a kezét, hogy felemeljen engem minden állapotom, érzelmem és cselekedetem fölé, hogy magam mögött hagyjam ennek a világnak az automatikus, céltalan filmjét, és elfogadjam meghívását, hogy az Ő szemszögéből lássam a valóságot. Ez az isteni gesztus arra hív, hogy lépjek ki a földi tapasztalatok forgatagából – egy megrendezett illúzióból –, és bepillantsak a szent perspektívába. Elfogadni ezt a meghívást egy mélyreható utazás megkezdését jelenti, amely állandó kapcsolódást és kommunikációt követel Tőle, miközben minden pillanatban érzem az Ő jelenlétét.
Minden egyes pillanat finom, mégis sorsdöntő választást kínál: átadom-e magam az élet eseményeinek sodrásának, amelyeket maga a Teremtő rendezett, vagy megragadom a kezét, és felemelkedem a gondolatok, félelmek, érzelmek és képzelgések forgatagán túlra. Ez nem egyetlen cselekedet, hanem egy fokozatos kibontakozás, a felemelkedés és zuhanás ritmusa. Felemelkedem, megérint a Teremtő fénye, majd visszazuhanok az ego terhe alatt – egy ciklus, amely próbára teszi elszántságomat és mélyíti vágyakozásomat.
Elérkezik egy töréspont, a számvetés pillanata, amikor a szív fellázad az állandó ingadozás ellen. Többé nem tűröm el a vak zuhanást az ego teljes uralma alá, abba a mátrixba, amely az önző számításokhoz láncol. E szent pillanatban elhatározom, hogy a Teremtőhöz kötve maradok, az ego uralma fölött létezem, függetlenül annak illuzórikus világától. Ha ez a vágy elég erős és őszinte – egy „élet vagy halál” könyörgés az ego láncainak megtörésére –, a Teremtő meghallgat és válaszol. Elvágja azokat a horgonyokat, amelyek életem során az ego szolgálatában álló vágyakhoz és gondolatokhoz kötöttek.
Ez a felszabadulás nem pusztán menekülés; tudatos választás, amely a Teremtő szándékából születik. Ő rendezi az ego mátrixát, nem azért, hogy csapdába ejtsen, hanem hogy megadja a szabadságot, hogy felismerjem és válasszam az Ő oldalát – egy birodalmat, amely a kölcsönös kapcsolódás szent hálózatán keresztül érhető el. Egy különleges környezetben csatlakozom másokhoz, akik osztoznak ebben a törekvésben, mindannyian arra vágyunk, hogy feloldódjunk egymásban, magunk mögött hagyva eredeti énünket. E kollektív köteléknek való átadás stabilizálja a nézőpontomat, amely megszabadul az ego lencséjétől – egy megtisztult, objektív és szabad nézőpont. Itt megpillantom a valóságot, amelyet a Teremtő határtalan irgalma ural, egy állapotot, ahol az Ő feltétel nélküli szeretete uralkodik.
Ez az első spirituális ébredés elsöprő felszabadulás, olyan mély szabadság, hogy úgy érzem, semmi sem árthat nekem. A Teremtő irgalmas oltalma alatt az ego világa elveszíti erejét; erői nem hatnak rám. Ám ez az állapot törékeny. A kölcsönös elkötelezettség mágneses légkörének fenntartása nélkül, amely felemel az ego fölé, azonnal visszazuhanhatok az ego uralma alá, visszatérve korábbi életem és érzékelésem ismerős korlátai közé. Ez a félelem – hogy elveszítem a kapcsolatomat a Teremtő valóságával – táplálja egyre mélyülő elhivatottságunkat a közös munkánk iránt, amely a valódi szeretet és odaadás felé vezető kollektív törekvés.
Ahogy ez az újonnan megtalált szabadság beépül a lényembe, mélyebb felismerés ébred: ez a tiszta felszabadulás, bár csodálatos, nem utam csúcspontja. Spirituális fejlődésem célja túlmutat ezen, az egyetlen, feltétel nélkül szerető és életet adó forrás, a Teremtő teljes hasonlóságának elérésében rejlik. Ahhoz, hogy tovább lépjek, meg kell tanulnom úgy szeretni és adni, ahogyan Ő teszi, egy gyakorlati folyamat, amely ugyanabban a szent környezetben bontakozik ki, ahol először megízleltem a szabadságot.
Ezúttal a munka mélyebb. Teljesen magamévá kell tennem mások vágyait, vágyakozásait és szükségleteit, és ezeket a Teremtő elé tárni beteljesítésre, miközben teljesen megsemmisítem önmagamat. Átlátszó csatornává válok, egy edény, amelyen keresztül vágyaik áramlanak, és csak azért létezem, hogy szolgáljak, anélkül, hogy bármit várnék viszonzásul. Ez az aktus heves ellenállást ébreszt, egy zsigeri gyűlöletet, amely az ego végső ellenállásából fakad. Az igaz szeretethez fel kell áldoznom mindazt, amiről azt hittem, hogy én vagyok – olyan teljes feloldódás, hogy „én” már nem maradok.
Ez az a kohó, ahol az igazi önmegsemmisítés elkezdődik, a Tóra ősi bölcsességének és belső erejének vezetésével. Miközben együtt állunk, szembesülve ezzel az alaptalan gyűlölettel, a Teremtő erejére támaszkodunk. A Tóra módszerén keresztül ellenállunk az ellenállásnak egy mindent felemésztő szeretettel, amely eltörli azt, aki voltam, aki vagyok, és aki lehettem volna. E feladásban elkezdem érzékelni a Teremtő határtalan szeretetét irántunk, amely tükröződik abban a szeretetben, amelyet mások iránt táplálok.
Ez az ébredés szenvedélyes odaadást gyújt – nem csupán mások szeretetének cselekedete iránt, hanem maga a Teremtő iránt. Szívem Hozzá fordul, egyetlen vágy emészti: viszonozni az Ő végtelen jóságát, meghálálni azt a tökéletes szeretetet, amelyet ránk áraszt. Bár cselekedeteim továbbra is mások szeretetének gyakorlásában gyökereznek – mindannyian alávetjük magunkat a kollektív egésznek –, valódi megszállottságom a szeretet forrása, az életet teremtő erő, amely áthatja a valóságot.
E szent táncban egyszerre vagyok semmi és minden – egy lélek, amely feloldódott a szeretetben, mégis él a Teremtő ölelésében. Utam már nem az enyém, hanem bizonysága az Ő örökkévaló meghívásának, egy ösvény az abszolút szeretet és odaadás isteni lényegével való egység felé.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás