Száműzetésbe születve: az igaz emberré válás útja

Értéktelen száműzetésben kezdjük életünket – nem fizikai száműzetésről van szó, hanem egy mélyebb, egzisztenciális elidegenedésről. Attól a pillanattól kezdve, hogy öntudatra ébredünk, rabszolgái vagyunk egy mindent átfogó erőnek: az egónknak. Ez a velünk született önzés irányít minden gondolatot, vágyat, számítást és cselekedetet. Nem mozdíthatunk egyetlen ujjat, nem vehetünk egyetlen lélegzetet sem anélkül, hogy az ne a saját önző érdekeinket szolgálná, ne az egyéni létezésünk igazolására irányulna. Mint egy rákos daganat, az ego mindent felemészt – ártva másoknak, önmagunknak és a körülöttünk lévő világnak. De csak akkor kezd el valami új mozgolódni bennünk, amikor ez az igazság elviselhetetlenné válik, amikor pusztító természetünk súlya undorítóvá és tűrhetetlenné lesz. Ebben a pillanatban születik meg bennünk egy törékeny, valóban emberi vágy – egy lehetőség csírája, amely az igazi emberi fejlődés kezdetét jelzi.

Embernek lenni – a héber *Adam* szóból, amelynek jelentése „hasonlóvá válni” – azt jelenti, hogy addig fejlesztjük magunkat, amíg hasonlóvá nem válunk a valóság egyetlen, jóságos, teremtő és irányító erejéhez, amely szembemegy velünk született természetünkkel.

Ébredés: a szenvedéstől a keresésig

A legtöbben szenvedéssel kezdjük az utat. Akár kielégítetlen vágyainkban fuldoklunk, akár az anyagi örömök múló kábulatában élünk, egy mélyebb elégedetlenség gyökeret ereszt – üresség, céltalanság, a kínzó érzés, hogy az életnek nincs értelme. Ez nem hétköznapi elégedetlenség; ez egy spirituális vágy ébredése, az, ami emberré tesz minket. Eleinte menekülünk a fájdalom és az üresség elől a spiritualitás felé, keresve a teljesebb kielégülést, magyarázatokat, vagy egy célt, amely lehorgonyozza létezésünket. Arra vágyunk, hogy megértsük az életünket irányító forrást.

Ez a kezdeti keresés még mindig önző. A spiritualitást vigaszként keressük, hogy enyhítsük sebeinket. De amikor felismerjük, hogy egyetlen forrás irányít mindent, ami velünk történik, valami megváltozik. A puszta vigasz keresésén túl kíváncsivá válunk magára a forrásra.

Szándékunk fokozatosan átalakul. A problémáink megoldása helyett egyre inkább az érdekel, hogy megismerjük és megértsük az életünk forrását. Kérdéseket teszünk fel: Valóban jó és jóságos ez a forrás? Igazolhatom-e a tetteit, bármilyennek is tűnjenek?

A hasonlóság útja

Ez a kérdés fordulópontot jelent. Ahhoz, hogy valóban megismerjük a forrást, meg kell válnunk hozzá hasonlóvá – legalább részben. E forrás tulajdonságai – tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretet és adakozás – lesznek a vezetőink. Ettől a pillanattól kezdve fejlődésünk új dimenziót kap.

Minden nap új állapotokat hoz, az ego újabb rétegei tárulnak fel. Minden pillanatban meg kell vizsgálnunk kapcsolatunkat a forrással. Igazolhatom-e, hogy egyetlen, céltudatos erő irányítja az életemet? Igazolhatom-e annak jóságát, még akkor is, ha fájdalmat, zavart vagy kétségbeesést érzek? Ha nem, akkor dolgoznom kell azon, hogy közelebb kerüljek e tulajdonságokhoz. Ez nem könnyű feladat. Ahogy az ego mélyebb rétegei felszínre kerülnek, gyakran rosszabbul érzem magam, távolabb a valóságtól. Néha teljesen elveszítem a kapcsolatomat, visszacsúszva az ego vezérelte, vak, céltalan rohanásba.

Ezek a megszakadások nem kudarcok; szükségszerűek. Minél nehezebb az ego súlya, annál erősebbé válik a vágy, hogy megszabaduljunk tőle. Mint egy mag, amely áttöri a köves talajt, a valódi spiritualitás iránti vágyunk – amely a forráshoz való hasonlóságra épül – a küzdelemben nyer erőt.

A környezet szerepe

Ezen az úton nem járhatunk egyedül. Egy különleges, támogató környezet – egyfajta spirituális mentőcsónak – elengedhetetlen ahhoz, hogy a felszínen maradjunk. Ebben a zárt, kölcsönösen elkötelezett körben olyanokkal találjuk magunkat, akik osztoznak vágyainkban. Együtt tanulunk és gyakorolunk egy gyakorlati módszert, hogy utánozzuk a forrás tulajdonságait. Folyamatos erőfeszítéseket teszünk, hogy önzetlen szeretettel és adakozással forduljunk egymás felé, arra törekedve, hogy úgy létezhessünk, ahogy a forrásteszi. Ez a környezet a mentőövünk, amely megakadályozza, hogy visszacsússzunk az ego markába.

Ezen a téren két erő bontakozik ki: egy „spirituális félelem”, hogy elveszítjük kapcsolatunkat a forrással, és egy feltétel nélküli szeretet, amely arra hajt, hogy elérjük tulajdonságainak hasonlóságát. Ez a két erő hajt előre, táplálva elkötelezettségünket az ego meghaladására.

A töréspont: teljes átadás

A küzdelem csúcsán elérkezünk egy töréspontig. Az ego irányítása elviselhetetlenné válik, kielégíthetetlen vágyai fojtogatóvá. Készek vagyunk bármit megtenni – mindent feláldozni –, hogy megszabaduljunk. Vágyaink, amelyek eddig fogva tartottak, most a felszabadulás üzemanyagává válnak. De át kell vennünk az irányítást, és őket tiszta, önzetlen szeretet és mások szolgálata felé kell irányítanunk.

Ez a döntés nem lehet részleges. Nem lehetnek kompromisszumok, nem maradhatnak hátsó gondolatok a személyes nyereségről. Még a legvékonyabb önző szándék is az ego láncain tart minket. Csak akkor állunk a szabadság küszöbén, amikor készek vagyunk minden hidat felégetni, elengedni minden önérdekű számítást. Ezen a határon túl egy olyan birodalom terül el, amelyet az ego nem képes felfogni – egy élet, amely tiszta, feltétel nélküli adakozás, ahol semmi sem tér vissza az önző énhez. Ez egy viharos tenger, amelybe bele kell ugranunk, hagyva, hogy mögöttünk bezáruljon, és elmossa korábbi egoista létezésünk minden nyomát.

Ugrás az ismeretlenbe

Ez az átmenet a legnehezebb lépés. Teljes önfeladást követel, tudatos és kompromisszumok nélküli átadást. Ki kell jelentenünk, hogy az ego irányítása alatt élni tűrhetetlen, és olyan erősen kell vágyakoznunk egy altruista létezés után, hogy nélküle az élet értéktelennek tűnjön. Ám ez az új élet még ismeretlen számunkra. Nincs róla tapasztalatunk, sem megértésünk – csak egy égő vágy, hogy hasonlóvá váljunk a forráshoz. Ez az ugrás segítséget igényel. Környezetünk adja a lendületet és az erőt, hogy a célra fókuszáljunk. De végső soron csak maga az egyetlen irányító erő választhat el minket attól az egótól, amelyet ő teremtett. Ahhoz, hogy megkapjuk ezt a segítséget, nekünk kell kezdeményeznünk, teljes, tudatos és alaposan megvizsgált elkötelezettséggel, feltétel nélkül átadva magunkat a valóság egyetlen, céltudatos irányító erejének. Beleugrunk a sötétségbe, magunk mögött hagyva egoista alapjaink biztonságát, bízva abban, hogy a forrás elkap minket.

Az igazi emberi lét kezdete

Amikor átlépjük ezt a küszöböt, belépünk az altruista erő birodalmába. Itt kezdődik valódi emberi evolúciónk. Többé nem vagyunk az ego rabszolgái, és elkezdünk egyre nagyobb hasonlóságban élni a forrással – önzetlenül szeretve és szolgálva másokat, az abszolút adakozás tulajdonságai által vezetve. Az ego megmarad, de már az irányításunk alatt áll, kontrasztként élesítve célunkat.

Ez az út nem célállomás, hanem folyamatos kibontakozás. Minden lépés mélyíti kapcsolatunkat a forrással, minden erőfeszítés közelebb visz minket ahhoz, hogy mit jelent embernek lenni. Száműzetésbe születve végül hazatalálunk – nem egy helyre, hanem egy létezési állapotba, ahol a szeretet, a cél és az egység uralkodik.