Eljön egy pillanat az életben – egy csendes, megrázó pillanat –, amikor rádöbbenünk, hogy nem mi irányítjuk az életünket. Ez egy zsigeri megrázkódtatás, egy cáfolhatatlan érzés, amely hideg hullámként önt el bennünket, és egy kísérteties igazságot suttog: az életünk egy film, mi pedig vakon botladozó színészek vagyunk egy olyan forgatókönyvben, amelyet nem mi írtunk, és nem is értünk. Nem ismerjük a szöveget, a cselekményt, sőt még a szerepünket sem. Ez a felismerés nem a semmiből születik; az átélt tapasztalatok hamvaiból emelkedik ki, abból a bátorságból, hogy visszatekintsünk, és őszintén átrostáljuk napjaink káoszát – a diadalokat, a kudarcokat, a válságok szüntelen oltogatását, amelyek egyénileg és kollektíven meghatározzák létezésünket.
Bármennyire aprólékosan tervezünk, bármilyen élénken álmodozunk, vagy bármilyen erősen kapaszkodunk elvárásainkba, a jövő egy árnyékos sarok marad, amely mögé nem láthatunk. Elbotlunk egyik krízistől a másikig, életünk állandó tűzoltás és problémamegoldás. Mégis, e zűrzavar közepette egy szűnni nem akaró kérdés kezd mocorogni – egy csendes, kitartó fájdalom, amely többet követel a puszta túlélésnél. Arra ösztönöz, hogy emberhez méltó célt keressünk, magyarázatot találjunk a szüntelen változásokra, kihívásokra és válságokra, amelyek formálnak bennünket. Ez nem csekély feladat; egy utazást igényel, egy tudatos elköteleződést az önfelfedezés útja iránt, amely megszüli bennünk a
„szakértő megfigyelőt” – egy tisztán látó, független tanút saját létezésünkre.
Néhányunk számára ez az utazás az ismétlődő szenvedések kohójában kezdődik, egy könyörtelen büntetésben, amely arra késztet, hogy értelmet keressünk. Mások számára egy kielégíthetetlen kíváncsiság az, ami vonz az általunk lakott hatalmas, ismeretlen valóság felé. És sokak számára az üresség az, ami egy anyagi javakban bővelkedő életből fakad – egy üres bőség, amely arra vágyakoztat, hogy valami nagyobbat, a mulandó örömökön túlit találjunk.
Bármi legyen is a szikra, egyre többen találjuk magunkat olyan módszerekhez vonzódva, amelyeket „spirituális tanításoknak” nevezünk – olyan utakhoz, amelyek válaszokat ígérnek a lelkünket marcangoló nyugtalanságra.
Ezen utak között létezik egy egyedülálló módszer – egy céltudatos, zárt környezet, ahol hasonló gondolkodású keresők gyűlnek össze, felvértezve azokkal az eszközökkel, amelyekkel megvizsgálhatjuk a bennünket hajtó erőket.
Ez egy tér, ahol szembesülünk egy kijózanító igazsággal: egész életünkben egy velünk született, önző ego bábjai voltunk – egy zsarnoké, amely 100%-ban individualista, kizsákmányoló és szégyentelenül elkötelezett saját igazolása mellett. Különleges gyakorlatok és kölcsönös erőfeszítések révén kezdjük meglátni ezt az egót annak, ami valójában. Megvizsgáljuk gondolatainkat, vágyainkat és cselekedeteinket – amelyeket egykor az autonómia illúziójába burkoltunk –, és rádöbbenünk, hogy azok mindig önzőek, szubjektívek voltak, arra irányultak, hogy személyes örömöket biztosítsanak, miközben minden áron elkerültük a fájdalmat.
Ez az ébredés nyers és megalázó. Ahogy „szakértő megfigyelőnk” élesedik, meglátjuk a pusztítást, amelyet magunk mögött hagytunk – a kárt és rombolást, amelyet ego-vezérelt életünk mért mindenkire és mindenre körülöttünk. Többé nem bújhatunk kifogások vagy önigazolás mögé. Mezítelenül állunk, beismerve ezen kérlelhetetlen lencsén keresztül, hogy mi magunk vagyunk e káosz építészei. És ezzel a beismeréssel egy elkerülhetetlen következtetés jár: ha van megoldás, az nálunk kezdődik. Meg kell változnunk.
Itt rejlik a töréspont – az a pillanat, amikor csontjainkban érezzük, hogy mindvégig rabszolgák voltunk, száműzve saját egónk zsarnoksága alá. De ahhoz, hogy felismerjük ezt a száműzetést, hogy megízleljük annak keserűségét, először hinnünk kell abban, hogy létezik alternatíva – egy mód arra, hogy az önérdek börtönén túl létezhessünk. Ez az egyedülálló módszer felvillantja a remény sugarát, egy kézzelfogható víziót az ego bilincseitől megszabadult életről. Egy olyan létezés felé hív, amely nem önmagunkért, mások rovására történik, hanem önérdekünk szféráján kívül, mások jólétének és a nagyobb rendszer harmóniájának szentelve. Ez radikális váltás: a mindent fogyasztó és pusztító ráksejtektől az önzetlen, szolgáló sejtekig egy élő, összekapcsolt organizmusban – az emberiségen belül, és az emberiségen keresztül a természet végtelen univerzumában.
Ebben a szent, kölcsönösen elkötelezett körben felerősítjük ezt a kettősséget.
Együtt fokozzuk az ego alatti száműzetés gyötrelmét, miközben fellobbantjuk a vágyat egy magasabb létmód iránt. Közös erőfeszítéssel egyetlen, élő entitást kovácsolunk – egy organizmust, amely egy olyan mély kollektív tudatossággal és valóságérzékeléssel lüktet, ami meghaladja a képzeletet. Azok az empirikus tudósok, akik előttünk jártak ezen az úton, vezetnek minket, és megmutatják a módszer ígéretét: nemcsak az ego elől menekülni, hanem megérteni azt az egyetlen, mindent átfogó erőt, amely megírta, rendezi és vezényli életünk filmjét.
Ennek a „rendezőnek” a megismerése azt jelenti, hogy megtanuljuk a szerepünket – nem vak színészekként, akiket a szenvedés kényszerít, hanem készséges résztvevőkként, akik még azelőtt választják szerepüket, mielőtt rájuk erőltetnék. E tudatos átadásban megragadunk egyfajta irányítást. Érzékelhetően úgy érezzük, mintha mi magunk írtuk volna meg a forgatókönyvet, a valóságot irányító egyetlen erővel partnerségben. De ez nem szelíd emelkedés. Az út egy elviselhetetlen szakadékhoz vezet – egy „élet vagy halál” vágyakozáshoz egy kollektív létezés iránt, ahol az élet csatornáivá válunk, önzetlenek és átlátszóak, a teremtés erejét másokhoz közvetítve, miközben elhagyjuk egyéni szükségleteinket.
És ekkor, egy lélegzetelállító csavarban, új fényben látjuk az egót – nem szuverén zsarnokként, hanem annak az egyetlen erőnek a szolgájaként, egy szükséges ellenpontként ebben a kozmikus darabban. Ellenállása nélkül soha nem szülnénk meg a „szakértő megfigyelőt”, amely képes választani annak rákos vonzása és a valóság forrásának istenien önzetlen jellege között. A pusztításának megízlelése nélkül soha nem éheznénk egy feltétel nélküli szeretet és adományozás életére. Ha ezzel a forrással – annak végtelen, gondoskodó lényegével – összhangban születtünk volna, hiányozna belőlünk a szabadság, hogy tudatosan kapcsolódjunk hozzá, egy kötelék, amely csak az ellentétek feszültségén keresztül kovácsolható.
Ez a feszültség a mi kohónk. Ahogy nő, úgy nő a képességünk arra, hogy érzékeljük az ebből az egyetlen életerőből áradó határtalan szeretetet – egy olyan szeretetet, amelyet korábban nem érthettünk, amelynek örömei és beteljesülése eltörpíti azokat a sekélyes örömöket, amelyekre valaha vágytunk.
Emberi feladatunk tehát e tánc egyensúlyban tartása: az ego árnyéka, amelyet ugyanez az erő tart fenn, szemben életforrásunk ragyogó tulajdonságaival.
Vezetésével arra törekszünk, hogy méltó edényekké váljunk ajándékaira – végre vágyakozva egy olyan életre, amely nem vak száműzetés, hanem céltudatos partnerség a végtelennel.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás