Önző fátyollal borítva lépünk ebbe a világba. Életünk első lélegzetvételétől fogva egy egocentrikus, önérdekű valóságérzékelés köti gúzsba lényünket – egy szubjektív lencse, amely megszínezi minden gondolatunkat, cselekedetünket és kapcsolatunkat. Ebben a korlátozott, torz Mátrixban, amelyet egónk vetít elénk, kizárólag önmagunkért létezünk, gyakran mások kárára. Ez egy törékeny illúzió, egy átmeneti börtön, amelyet mi magunk építettünk, mégis kétségbeesetten kapaszkodunk bele. Az eredmény egy szenvedéssel, konfliktussal és állandó válsággal teli élet – és egy ilyen emberi társadalom.
Az emberi történelem, amely tükrözi személyes utazásainkat, egy végtelen láncszem sorozata visszatérő tragédiáknak. Vakon botladozunk egyik problémától a másikig, megismételve ugyanazokat a hibákat, amelyeket korábban már túléltünk, egy fájdalom és múló örömök körforgásában ragadva. Ha képesek lennénk hátralépni és kíméletlen őszinteséggel megmérni életünket – a röpke boldogságot a megszerzésükhöz szükséges kín és szenvedés ellenében –, a következtetés éles és megrázó lenne: talán jobb lett volna meg sem születni. Ám egónk, irgalmas csalásával, megóv minket ettől a kegyetlen igazságtól. Még akkor is, amikor a globális önpusztulás küszöbén tántorgunk, görcsösen ragaszkodunk a magunk szőtte hazugságokhoz, nem akarva szembenézni a saját teremtésünk szakadékával.
Az igazság meglátása elviselhetetlen terhet róna ránk. Arra kényszerítene, hogy elfogadjuk az egyetlen lehetséges gyógymódot: önmagunk gyökeres átalakítását. Hogy kitörjünk önző, kizsákmányoló egónk vaskapcsából, önzetlen, feltétel nélküli szeretőkké és egymás szolgálóivá kellene válnunk – egy olyan kilátás, amit egónk visszataszít, még ha ez a pusztulásunkba kerül is. Hacsak nem találunk egy másik létezési módot, ahol még az egónk is valami furcsa, váratlan nyereséget remélhet.
Képzeljünk el egy életet, ahol nem elszigetelt töredékként létezünk, hanem egy egyetlen, élettel teli organizmus egészséges sejtjeiként. Egy olyan életet, ahol az önzetlenség és a feltétel nélküli szeretet egy magasabb, örökkévaló és végtelen tudatosságot nyit meg – egy olyan valóságérzékelést, amely messze túlmutat a számunkra ismert törött illúzión. Ha magunkévá tennénk ezeket az önzetlen tulajdonságokat, összhangba kerülhetnénk azzal az egyetlen erővel, amely minden létezést teremt és irányít – egy olyan erővel, amelyet nem érzékelhetünk, ha nem hangolódunk rá az ő frekvenciájára. Csak ekkor kezdhetnénk el érzékelni azt az időtlen, határtalan valóságot, amely most is körülvesz minket, ám amit nem érezhetünk, mert érzékelésünk nincs megfelelően finomhangolva.
De hogyan kezdjünk neki egy ilyen természetfeletti felemelkedésnek, amely túlmutat velünk született természetünkön, hogy hasonlatossá váljunk a Teremtőhöz? Ez egy hitugrással kezdődik – egy olyan meggyőződéssel, hogy létezik egy jóindulatú, egyetlen erő, amely mindent rendez és irányít. Eleinte ez az érzés halvány, csupán egy suttogás a tudatunk peremén, egy zsigeri sejtés valami nagyobbról. Akkor bontakozik ki, amikor egy különleges, zárt környezetben összegyűlünk, összefogva egy közös elköteleződésben, hogy tükrözzük a Teremtő tiszta, önzetlen szeretetének és adakozásának tulajdonságait. Itt, kölcsönös erőfeszítéseink által, előhívjuk azokat a fejlődést segítő erőket az egyetlen éltető forrásból – erőket, amelyek egy előzetes ízelítőt adnak nekünk erről a mindent átfogó jelenlétről.
Még mielőtt teljesen elérnénk a Teremtőhöz való hasonlóságot, ezek az erőfeszítések egy sejtést adnak nekünk, egy törékeny, ám erőteljes érzést, hogy egy céltudatos, jóindulatú erő áll a szenvedéssel teli világunk repedt paravánja mögött. Ez a megérzés horgonnyá válik, egy reményfonállá, amelyet empirikus természettudósok szőttek – azok a ritka lelkek, akik áttörték a fátylat, és kidolgoztak egy gyakorlati módszert, hogy mi is követhessük őket. Biztosítanak minket arról, hogy ez az erő egy „boldog végkifejletet” ígér fejlődésünknek, annak ellenére, amit torz lencsénkön keresztül most látunk.
A megfelelő környezetben, mások körében, akik ugyanilyen elkötelezetten járják ezt az utat, ezt a sejtést szilárd, rendíthetetlen bizalommá nevelhetjük. Bár még mindig korlátozott érzékelésünk foglyai vagyunk, képtelenek közvetlenül megpillantani a Teremtőt, olyan hitet fejlesztünk ki, amely oly kézzelfoghatóvá válik, hogy átformál minket. Ebben a mesterséges, mégis hatalmas kölcsönös odaadás légkörében megtaláljuk a bátorságot, hogy feladjuk egocentrikus világképünket. És ebben az önátadásban támogatást kapunk attól az erőtől, amelyet keresünk – egy isteni segítséget, amely egy kifinomult, megújult valóságérzékelésbe emel minket, felfedve az egyetlen éltető forrást és a tökéletes rendet, amelyet az valójában irányít, túl a velünk született hamisságon.
Ebben a szent térben eljutok egy teljes készség állapotába. Vágyom arra, hogy a Teremtő úgy formáljon, ahogyan akarja, hogy minden torzítástól mentesen érezhessem az Ő valóságát. Mint egy beteg a műtőasztalon, aláírom a beleegyező nyilatkozatot kérdés és feltétel nélkül, bízva benne, hogy úgy javít ki, ahogyan jónak látja. Nem foghatom fel az Ő tervét – ilyen megértés lehetetlen a hasonlóság nélkül, amit keresek –, de teljesen átadom magam, csak azt kérem, hogy vezessen Önmagához.
Ez az utazás átalakítja a szenvedéshez való viszonyunkat is. Régen a fájdalom személyes volt – egy kielégítetlen szükség kiáltása, a megaláztatás csípése, egy fizikai kín. Ám ahogy a Teremtő fontosságát mindenek fölé emeljük, új gyötrelem ébred: az elviselhetetlen fájdalom amiatt, hogy még nem értük el a szükséges hasonlóságot Vele, hogy kézzelfoghatóan érezhessük és megérthessük Őt és tökéletes valóságát. Ez a szenvedés katalizátorrá válik, hívás arra, hogy tovább haladjunk.
Ezen átalakulás sarokköve a bizalom – egy hit a Teremtő jóindulatában annak ellenére, hogy még nem érzékelhetjük Őt teljesen. Minden pillanatra nem úgy kell reagálnom, ahogy az egóm diktálja, hanem úgy, ahogyan az tenné, aki már az Ő tökéletes valóságában él. Bár még mindig eredendő önzésembe vagyok lehorgonyozva, megadom a Teremtőnek a „kétség előnyét”, úgy cselekedve, mintha már kézzelfoghatóan érezném az Ő igazságát. Egyedi környezetünkben ezt az adakozás játékát játsszuk – „addig színleljük, amíg valóra nem válik” –, és teljes mértékben egymás feltétel nélküli szeretetére és szolgálatára adjuk magunkat. E kölcsönös, odaadó erőfeszítések által előhívjuk azokat a fejlődést segítő erőket, amelyek összhangba hoznak minket a Teremtő evolúciós tervével, olyan erőket, amelyek finomhangolnak minket, míg színlelt állapotunk valósággá nem válik. És végül meglátjuk: nincs gonosz a létezésben, soha nem is volt. Minden az érzékelésünktől függ, attól, hogy készen állunk-e felfedni a mindig is létező abszolút tökéletességet. Ez a kinyilatkoztatás csak akkor bontakozik ki, ha kilépek önző szférámból, amikor már nem érzem önmagamat, és feloldódom másokban. Egy zárt, kölcsönösen elkötelezett körben – ahol mindannyian a többiek vágyain és nézőpontjain keresztül létezünk – az „én” elhalványul, és egy egységes „mi” születik, egyetlen szívként dobbanva. Ebben a feloldódásban átlépünk a töredezett, korlátozott nézőpontunkból a Teremtő végtelen látószögébe.
Így születünk újjá – nem magányos lényekként, akik árnyak után kapkodnak, hanem egy kollektív lélekként, amely a tökéletesség fényében fürdik, örökké ráhangolódva arra az egyetlen erőre, amely mindannyiunkat létrehozott.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás