„Kérdés: A világ a kölcsönös odaadáson alapul. Hogyan lehet ezt a fogalmat a tíz tagon belül kialakítani?
Válasz: A tíz tagon belüli kölcsönös odaadás azt jelenti, hogy mindannyian ápoljátok a szeretetet barátaitok iránt, és kizárólag erre koncentráltok.
Kérdés: Mi van akkor, ha egy barátunk nem vesz aktívan részt a csoporton belüli odaadási körben? Be tudják-e vonni a többiek a körbe, és hogyan?
Válasz: Igen, de ez nagyon nehéz. Szó szerint meg kell fertőzni őt az adás szükségességével.”
Rav Dr. Michael Laitman szavaiból A napi kabbala lecke 2024.11.25., Rabash írásai „Generációk”
Van valami félelmetes, ami az úton rejtőzik.
Nem a sötétség.
Nem a leereszkedések.
Még csak nem is a Teremtőtől való távolság érzése.
Hanem valami sokkal finomabb, sokkal ijesztőbb:
Nincs biztosíték.
Az ember jár, tanul, éveket fektet be – tízet, húszat, akár harmincat is – és hirtelen… eltűnik.
Az egykor tűzzel teli arc csupán egy régi képpé válik az archívumban.
Egy emlék.
Egy név, amelyre alig emlékszik valaki:
„Á… ő egykor velünk volt.”
És a szív remeg.
Mert ha velük megtörtént – velem is megtörténhet.
Biztonságot akarunk.
Garanciákat akarunk.
Mint ebben a világban:
Fizess – és védve vagy.
Bukj el – és valaki elkap.
Vesztesd el az eszméleted – és valaki még mindig gondoskodik rólad.
De itt?
Semmi.
Ha valaki el akar menni – elmegy.
Semmi érv nem segít.
Semmi szeretet nem tartja vissza.
Semmi erőfeszítés nem menti meg.
Évekig tartó baráti próbálkozások – és mégis, elmegy.
És a kérdés ég:
Mi tarthat meg egy embert?
Mi garantálhatja, hogy maradok?
A válasz egyszerűségében sokkoló:
Nincs biztosítás.
Nem olyan, amilyennek elképzeljük.
Nincs külső rendszer, ami megfog, ha elesel.
Nincs mechanizmus, ami felülírja az akaratodat.
Nincs biztonsági háló, ami kényszerít, hogy maradj.
Csak egy dolog van.
Egy.
Odaadás.
Nem érzés.
Nem inspiráció.
Nem izgalmas pillanatok vagy könnyek egy óra alatt.
Hanem szüntelen, makacs, napi befektetés — a barátokba.
Gondolni rájuk.
Aggódni értük.
Megtartani őket.
Hogy újra és újra összekössd magad velük, még akkor is, ha a szíved ellenáll.
Különösen akkor, ha ellenáll.
Mert ennek a biztosításnak a „díja” nem pénz.
Hanem te magad.
Az időd.
A gondolataid.
A törődésed.
A belső tered.
Minden pillanat, amit a barátokba fektetsz – egy újabb sort írsz alá a szerződésben.
Minden gondoskodó cselekedet – egy újabb szál, ami az úthoz köt.
Minden szeretetre irányuló erőfeszítés – egy újabb védelem épül fel.
És ha valaki elhagy?
Az nem büntetés.
Nem a sors.
Egyszerűen csak az, hogy a kapcsolat nem volt elég mélyen megpecsételve.
Az odaadás nem volt teljes.
A befektetés nem volt folyamatos.
A „biztosítást” nem fizették ki teljes egészében.
Ezért van szükség a félelemre.
Nem az út elvesztésétől való félelemre – hanem attól a félelemtől, hogy elveszítjük a tartózkodni akarás vágyát.
A félelem attól, hogy a Teremtő elveheti az érzékenységet, a sürgősséget, azt a remegést, ami arra kényszeríti az embert, hogy kapaszkodjon a barátokba.
Mert anélkül – minden elhalványul.
És mégis, van még valami más is.
Egy rejtett erő.
Egy csendes bizonyosság.
Nem önmagunkban – hanem abban, amit másokkal építünk.
Vannak, akik egyszerű, megingathatatlan magabiztossággal járnak:
„Nem fogok elmenni.”
Nem azért, mert erősek.
Nem azért, mert különlegesek.
Hanem azért, mert kötődnek.
Kötődnek a csoporthoz.
Kötődnek a tanítóhoz.
Kötődnek az úthoz ezer láthatatlan odaadási szálon keresztül.
Szálakon, amelyeket maguk szőttek – napról napra.
Tehát a kérdés nem az:
„Maradok-e?”
A kérdés az:
„Fizetek-e most?”
Befektetek-e?
Gondoskodom-e a barátokról?
Odaadom-e magam a kapcsolatnak – még egy kicsit többet, mint tegnap?
Mert a spiritualitásban a biztosítás nem olyasmi, amit egyszer megveszel.
Olyasmi, amit minden pillanatban megújítasz.
És a díj egyszerű, de abszolút:
Teljes, szüntelen odaadás a barátok iránt.
Csak ez tud megvédeni egy embert minden ellen.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás