Egy emberi lény megszületése

„A teremtés célja az, hogy eljussunk a létezés következő szintjére, a felső világba. Amíg a Földön élünk, meg kell éreznünk a felső világot, meg kell látnunk az irányító rendszert, a Teremtőt, aki mindennek a teremtője, ami ebben a világban létezik, és ma még rejtve van előttünk.

Az egoizmus, amely az alapunk, az a hatalmas természeti erő, amelyet meg kell haladnunk, az, ami „irányít” minket. Egyrészt az ego felfelé hajt minket; másrészt nem fog minket felszabadítani. Végül is, ha a szokásos módon vezetne bennünket önmagán belül az összes olyan konfiguráción és struktúrán keresztül, amelyeken az emberi evolúció során átmentünk – a primitív korszak, a rabszolgaság korszaka, a feudális korszak, a kapitalista korszak és a szocialista korszak –, nem lenne világos, hogy merre haladnánk tovább.

De az egoizmus „falat” emel elénk, nem tudunk továbbhaladni; ezért a jelenlegi fázist „az emberi fejlődés utolsó fázisának a Földön” nevezik. Más szavakkal, az egoizmus egyrészt megköveteli tőlünk, hogy kerekek legyünk, hogy egyesüljünk, másrészt viszont nem engedi, hogy egyesüljünk. Ezért az egyetlen megoldás, amelyre juthatunk, az, hogy túllépjünk a „fáraón” (az egoizmuson), Egyiptom felett a létezés következő szintjére, a magasabb irányítási rendszerbe.

Erről szól a Kabbala bölcsessége. Ezt kell elérnünk. Az „egyiptomi tíz csapás” azért létezik, hogy teljesen elszakadjunk az egoizmustól. Ez azért van, mert egoizmusunk tíz részből áll, amelyek a tíz Szfira: Keter, Hochma, Bina, Hesed, Gevurah, Tifferet, Netzah, Hod, Yesod és Malchut. Mindegyikük egy-egy sajátos létezési módot „ábrázol” számunkra az egón belül.

Fokozatosan el kell szabadulnunk ettől a tíz Szfirától, ettől a tíz létezési módtól. Ez akkor történik meg, amikor elkezdjük látni, hogy mindegyikük véges, hiányos, zsákutcába vezet, és nem ad reményt arra, hogy az egón belül folytassuk a létezésünket.

E tíz szint, ezek a jellemzők, az egónk ezen részei végső fázisa az egyiptomi tíz csapás. Ezek után már nem lehet az egón belül maradni. Ehelyett fel kell állnunk, és vakon el kell menekülnünk előle. A jelenlegi szinten nem láthatjuk a következő szintet. Így az egyiptomi menekülés éjfélkor, teljes sötétségben történik.

Egyiptom tíz csapása valójában elszakadás az egoizmusunktól, amikor sötétben menekülünk, és nem világos, hová tartunk. De a lényeg az, hogy elmenekülünk előle! És így fokozatosan kibontakozik előttünk egy új élet, egy új világ, új örök, végtelen és tökéletes új tágasságok…

…Így működnek a csapások. Kötelezik az embert, hogy emelkedjen felül rajtuk, és akkor már nem érzi az egót. Ha az ember felemelkedik fölé, akkor már nem érez semmit. Ekkor kezdődik egy nyugodt, új élet.

Tehát valójában a tíz csapás nem is igazi csapás. Ezek a Teremtő legnagyobb ajándékai az ember számára, amelyek erőteljesen kiszorítják őt az egoizmusból. Tehát gyerünk, meneküljünk el előle, és nyerjünk egy új világot!”

— Rav Dr. Michael Laitman szavaiból, a KabTV „Hírek Michael Laitmannal” című műsorából, 2016. április 12.

Van egy emberi lény bennünk… de még nem él.

Csak egy szikra.

Egy remegő pont.

Egy csendes, szinte láthatatlan vágy, eltemetve az önszeretet, a számítás, a büszkeség, a félelem és a végtelen indokok rétegei alatt.

És ez a szikra fulladozik.

Nem azért, mert gyenge — hanem azért, mert fogságban van.

Fogságban az ego teljes uralma alatt, a Fáraó alatt, egy olyan természet alatt, amely csak egy törvényt ismer:

„Minden magamnak.”

A terhesség, amit nem mi választottunk

Ellentétben a világ anyáival, mi nem születettünk azzal a természetes ösztönnel, hogy életet adjunk ennek az emberi lénynek.

Nincs belső biológiai óra, ami hív minket.

Nincs ösztön, ami felkészítene minket.

Épp ellenkezőleg – minden bennünk ellenáll neki.

És mégis… valami felébred.

Egy csendes nyugtalanság.

Egy elégedetlenség, amit semmi sem tud enyhíteni ezen a világon.

Egy finom kérdés:

„Ennyi az egész?”

Ez a kérdés… a terhesség kezdete.

Először még azt sem értjük, mi történik.

Továbbra is Egyiptomban élünk – és Egyiptom jó hozzánk.

Egyesülünk másokkal, kapcsolatokat építünk, melegséget, barátságot, sőt szerelmet is érzünk.

De mindez alatt – számítás rejlik.

Adunk… de azért, hogy kapjunk.

Szeretünk… de azért, mert ez beteljesít minket.

Kapcsolatba lépünk… de azért, mert ez nekünk előnyös.

És Egyiptom megjutalmaz minket érte.

Sikert, elismerést, kényelmet ad nekünk.

Azt mondja nekünk:

„Maradj. Ez elég.”

Amikor Egyiptom sötétbe borul

Aztán valami megváltozik.

Hirtelen az, ami egykor édesnek tűnt, keserűvé válik.

Ugyanazok a kapcsolatok üresnek tűnnek.

Ugyanaz a szeretet feltételesnek tűnik.

Ugyanaz az egység hamisnak tűnik.

Új király lép trónra – aki „nem ismeri Józsefet”.

És elkezdjük érezni a száműzetést.

Nem külső száműzetést – hanem belsőt.

Látjuk, hogy nem tudunk szeretni.

Nem tudunk adni.

Nem tudunk megszabadulni önmagunktól.

Felfedezzük az igazságot:

Rabszolgák vagyunk.

És akkor… megjelenik Mózes.

Egy erő bennünk.

Egy égő követelés:

„Nem ezért teremtettek titeket.”

Nem hagy minket nyugodni.

Nem hagy minket megelégedni.

Látomást mutat nekünk – arról, mit jelent igazán embernek lenni:

Számítás nélkül szeretni.

Adni jutalom nélkül.

Másokért létezni, ahogyan a Teremtő teszi.

És hirtelen… jelenlegi állapotunk elviselhetetlenné válik.

Megkezdődik a munka

Most kezdődik az igazi folyamat.

Most válik nehézzé a terhesség.

Két lényt érzünk magunkban:

• Az egót, hangos, követelőző, rettegve az irányítás elvesztésétől
• Az emberi szikrát, csendes, a szabadság után vágyakozva

És közöttük… valami újat kezdünk kialakítani:

Egy megfigyelőt.

Ez a megfigyelő látja:

• a bennünk felkúszó gyűlöletet
• a barátok iránti kritikát
• a kapcsolat elutasítását
• a folyamatos belső ellenállást

És ugyanakkor… látja az adás szépségét.

Az egység igazságát.

A szeretet szükségességét.

Ez elviselhetetlen feszültség.

Mint egy gyermeket hordozó anya – két ellentétes világot hordozunk magunkban.

És a nyomás növekszik.

A tíz csapás — a szülés fájásai

Aztán jönnek a csapások.

Nem külső büntetések — hanem kinyilatkoztatások.

Minden csapás eltávolít egy újabb illúziót.

Mindegyik feltárja az ego egy újabb rétegét:

• ürességét
• korlátait
• képtelenségét az élet adására

Kezdünk tisztán látni:

Nincs jövő az egóban.

És ez fáj.

Fáj, mert még mindig azonosulunk vele.

A szenvedése a mi szenvedésünknek tűnik.

A vesztesége a mi veszteségünknek tűnik.

De valami rendkívüli kezdődik:

Elkezdünk elválni.

Mint egy vajúdó anya, aki fájdalmat érez, mégis teljes mértékben a gyermekre koncentrál – elkezdjük érezni:

• az ego fájdalmát
• és a születés örömét

egyszerre.

A fájások fokozódnak.

Minden, amit építettünk, összeomlik.

Minden erőfeszítésünk hiábavalónak tűnik.

Mintha homokvárakat építenénk, csak hogy nézzük, ahogy a hullámok elpusztítják őket.

Újra és újra.

Napról napra.

Amíg… már nem tudunk tovább maradni.

A határt áttörő kiáltás

Eljön egy pillanat – amikor a fájdalom már nem elviselhető.

Nem a szenvedés fájdalma… hanem az értelmetlenség fájdalma.

A szeretni képtelenség fájdalma.

Az adni képtelenség fájdalma.

A fájdalom, hogy bezárva vagyunk önmagunkba.

És akkor – a szív legmélyéről – kiáltás tör elő.

Nem szavak.

Nem gondolatok.

Egy igazi követelés.

Teljes. Őszinte. Visszafordíthatatlan.

„Vigyél ki innen.”

Ez a születés pillanata.

Éjfél – Az ismeretlen

A menekülés a sötétben történik.

Nincs megértés.

Nincs tisztaság.

Nincs látomás arról, mi jön ezután.

Csak egy bizonyosság:

Nem maradhatok itt tovább.

És hirtelen – elválás történik.

A Teremtő, „hatalmas kezével”, kihúzza az emberi szikrát az egóból.

Nem azért, mert erősek vagyunk – hanem mert igazán akartuk.

Az ego hátramarad – megsebesülve, zavartan, még mindig hatalmasan.

És az újszülött ember… törékeny, remegő, meghatározhatatlan.

Egy új élet kezdődik

És mégis… valami örökre megváltozott.

Most már van bennünk egy pont, amely már nem rabszolgaságban él.

Egy pont, amely valami magasabb rendűhöz tartozik.

Egy pont, amely növekedni kezdhet.

Most kezdődik egy új élet:

Megtanulni járni.

Megtanulni szeretni.

Megtanulni adni.

Nem azért, mert hasznot hoz nekünk – hanem azért, mert ez az, amit jelent embernek lenni.

A csoda

A tíz csapás nem büntetés volt.

Hanem összehúzódások.

A szenvedés nem pusztítás volt.

Hanem születés.

És a legnagyobb csoda ez:

Hogy egy olyan lényben, amely teljes egészében önszeretetből áll, megjelenhet egy új lény, akinek egész természete a mások iránti szeretet.

Ezt nevezik:

Emberi lény születésének.