Kérdés: Hogyan fejleszthetjük ki az iránti érzékenységünket, hogy másokat megértsünk?
Válasz: Az iránti érzékenységünk úgy fejlődik ki, hogy megpróbálunk és erőfeszítéseket teszünk arra, hogy meghajoljunk a megfelelő környezet előtt, és a külső környezetet hozzá kapcsoljuk, hogy összekapcsolódjanak, és én szolgálhassam őket. A velük szembeni jóindulatú és jóságos hozzáállásom révén felfedezem a Teremtőt a forma egyenértékűségének törvénye szerint.
Minél inkább igyekszem jót tenni a környezetnek, annál inkább felfedezem a Teremtőt, mert Ő jó és jóságos a gonoszokhoz és a jókhoz egyaránt. Ezért nekem is igyekeznem kell mindenkit így kezelni.
A gonoszok azok, akik igyekeznek jók lenni, de jelenleg a gonosz uralma alatt állnak. Azzal, hogy különböző módokon felfedezem hozzájuk való hozzáállásomat, felfedezem a Teremtőt, és azt, hogy milyen mértékben kell hozzá igazodnom.
A vizsgálat és a tisztázás csak a környezetre vonatkozóan lehetséges. Nincs más hely, ahol találkozhatnék a Teremtővel, láthatnám Őt, és felmérhetném, miben különbözöm Tőle. Formája a nagyközönségben vagy a csoportban, azaz a környezetben, a világban nyilvánul meg, így a világ (Olam) a Teremtő elrejtése (Alam – amelynek héberül ugyanaz a gyökere).
Amennyire igyekszem jobban bánni a világgal, és ennek megfelelően megváltoztatni magamat, annyira fedezem fel ott a Teremtőt. Nincs más hely, ahol érezhetném Őt, mivel Neki nincs formája. Azzal, hogy megváltoztatom magamat, másképp kezdek bánni a világgal, vagyis jobb módon, és ennek megfelelően kezdek rájönni, hogy a világ a Szekina, ahol Ő, a Teremtő lakozik (Shochen).
— Rav Dr. Michael Laitman szavaiból
Ránézek a világra, és biztos vagyok benne.
Biztos vagyok benne, hogy tisztán látok.
Biztos vagyok benne, hogy megértem az embereket.
Biztos vagyok benne, hogy ítéleteim igazságosak, megalapozottak, indokoltak.
Bíróként járok az életben – magabiztosan, határozottan, meggyőződve arról, hogy amit a szemem lát, az maga az igazság.
Végül is, „a bírónak csak az van, amit a szeme lát.”
És mégis… lassan, csendesen valami megrepedni kezd.
Először csak egy suttogás.
Egy kétely, ami a gondolatok között csúszik be.
Egy finom nyugtalanság: Mi van, ha valójában nem látok?
Tanulok. Hallgatok. Elmerülök abban a bölcsességben, amely újra és újra azt hangsúlyozza, hogy az én észlelésem nem objektív, nem tiszta, nem megbízható… hanem torz. Teljesen szubjektív. Átszűrve egy befogadási akarat által, amely mindent maga felé hajlít.
Mégis ellenállok.
Évek telhetnek el így – hallgatva az igazságot, mégis úgy élve, mintha én lennék a kivétel. Mintha én még mindig tisztán látnék. Mintha az én ítéleteim továbbra is megbízhatók lennének.
De a Fény végzi a dolgát.
És lassan, fájdalmasan a bizonyosság feloldódik.
Kezdek habozni.
Kérdéseket teszek fel.
Még a legközvetlenebb benyomásaimat is megkérdőjelezem.
Tényleg úgy látom őket, amilyenek?
Vagy csak úgy, amilyen én vagyok?
Aztán eljön a fordulópont – az a pillanat, amely nem kér engedélyt.
Egy olyan éles felismerés, amely átvágja az önámítás minden rétegét:
Minden, amit látok… én vagyok.
Minden hiba, amit másokban észreveszek – bennem él.
Minden ítélet, amit megfogalmazok – egy vallomás.
Minden kritika – egy tükör.
A világ, amit kívülről gondoltam… befelé omlik össze.
És hirtelen csapdába esem.
Bezárva egy szűk cellába.
Nincsenek kőfalak – csak észlelés.
Nincsenek vasrácsok – csak ego.
És előttem egy tükör.
Egy tükör.
Repedt. Torz. Az önszeretet maradványaitól elhomályosítva.
Rajta keresztül egy töröttnek tűnő világot látok – embereket, akik gondatlanok, hibásak, érdemtelenek. Egy konfliktusokkal, félreértésekkel, csalódásokkal teli valóságot.
De most… nem menekülhetek az igazság elől:
Nem a világ az, ami torz.
Hanem az üveg.
És az üveg… én vagyok.
Megpróbálok cselekedni.
Javítani.
Kedvesebben ítélni.
De minden, amit teszek, még mindig ugyanazon a törött prizmán keresztül szűrődik.
Még a „jó szándékaim” is eltorzultak.
Még a szeretetre irányuló erőfeszítéseim is szennyezettek.
Így hát továbbra is sebeket ejtek.
Elválasztom az embereket.
Félreértelmezem a valóságot.
Nem azért, mert akarom…
Hanem mert nem látok másképp.
Ez a fullasztó érzés.
Egy hamis képben élni…
És úgy reagálni rá, mintha valós lenne.
Kapcsolatokat építeni illúzióra.
Döntéseket hozni torzítás alapján.
Az életen átmenni meggyőződéssel – mégis teljesen félrevezetve.
Ez egy csendes kétségbeesés.
Egy élet, ami élettől tűnik…
De nem az.
És akkor jön a munka.
Az egyetlen hely, ahol az igazság kezdhet kibontakozni:
A környezet. A barátok. A csoport.
Ott – pontosan ott, ahová a legkevésbé akarok nézni – kapok egy esélyt.
Hogy nagyszerűnek lássam őket.
Hogy kijavítottnak lássam őket.
Hogy a Teremtő jelenlétének hordozóiként lássam őket.
De abban a pillanatban, amikor megpróbálom…
Az ellenkezőjét látom.
Hibákat.
Gyengeséget.
Hanyagságot.
Nem próbálkoznak eléggé.
Nem elég odaadóak.
Nem azok, akiknek kellene lenniük.
És belül egy hang suttog:
„Igazad van. Tisztán látsz.”
De egy másik hang – csendesebb, mélyebb – emlékeztet:
Ha nem látod a tökéletességet… a hiba benned van.
Újra és újra elfelejtem.
Újra és újra elbukom.
Újra és újra visszatérek ahhoz, hogy őket hibáztassam.
És minden alkalommal a fal vastagabbá válik.
Egészen addig, amíg egy nap…
A feszültség elviselhetetlenné válik.
A szakadék aközött, amit látnom kellene –
Egy világ, tele a Teremtő jóságával –
És aközött, amit valójában látok –
Egy törött, meghasadt valóság –
Szakadékká válik.
Egy szakadás a szívemben.
Nem kapok levegőt.
Úgy érzem, élve eltemetve vagyok magamban.
Fogoly a saját természetemben.
Mint egy gubó, ami nem hajlandó felhasadni, megfojtva az életet benne.
Kívül… Érzem.
Egy tökéletes világot.
Egy egységes valóság.
A szeretet és a kapcsolatok mezeje.
De nem érhetem hozzá.
Mert nem tudok kilépni önmagamból.
És akkor…
Először…
Nem szavakból, nem szokásból, nem utánzásból…
Hanem a kétségbeesés mélyéről…
Felkiáltás tör elő.
Egy ima.
„Vedd el tőlem ezt az üveget.”
„Törd meg ezt a torzítást.”
„Hadd lássam őket olyannak, amilyenek.”
„Hadd érezzem őket… belülről.”
„Hadd lépjek ki magamból.”
„Hadd éljek.”
Mert csak magamon kívül –
Ezen a torzító lencsén kívül –
Van igazság.
Van kapcsolat.
Ott van a Teremtő.
És addig a pillanatig –
Nem élek igazán.
Csak…
Egy torz üvegen keresztül nézek, ami soha nem volt valóságos.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás