Önmagamon belül halott vagyok

„….. A Lishma azt jelenti, hogy az ember mindent a Teremtőért tesz, és nem saját érdekében. Ebből következik, hogy amikor az ember a Tórával és a Mitzvákkal foglalkozik, a gonosz hajlam annyira meggyengül, hogy eltűnik a világból. Más szavakkal: a Tóra és a Mitzva-k betartásával az ember megöli azt. Ahogyan bölcseink mondták (Berachot 61b): „Tania Rabbi Yosi Galileából azt mondja: »Az igazakat a jó hajlam ítéli meg, ahogyan meg van írva: »Szívem meghalt bennem.«” RASHI így értelmezi: „»Szívem meghalt bennem« a gonosz hajlamra utal. Mintha halott lenne bennem, ami azt jelenti, hogy az ember kényszerítheti.”

Ennek megfelelően minden, amit a gonosz hajlam tesz, ami megakadályozza őt abban, hogy a Tórával és a Mitzvákkal foglalkozzon, azt igazságosan teszi, mivel az ember a Tórán és a Mitzvákon keresztül akarja megölni. Emiatt a befogadási akaratot „gonosznak” nevezik, mivel árt az embernek, mert a gonosz hajlam megakadályozza az embert abban, hogy elérje a Dvekutot [kapcsolatot] a Teremtővel, amit „életnek” neveznek, ahogy meg van írva: „És ti, akik ragaszkodtok az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mindannyian éltek ma.”

Amikor az ember rájön, hogy a magának való fogadás vágya megakadályozza abban, hogy eljusson az élők világába, és azt akarja, hogy az ember a sötétség és a halál világában maradjon, van-e a világon bármi rosszabb annál, mint megakadályozni őt abban, hogy eljusson az élethez? Ekkor az ember a magának való fogadás vágyát „gonosz hajlamnak” nevezi. Ez azt jelenti, hogy amikor az ember megérzi a bajokat, amelyeket ez okoz neki, „gonosznak” nevezi. Mielőtt az ember rájönne, hogy a magának való fogadás vágya megakadályozza abban, hogy eljusson az örömhöz és az élvezethez, nem hivatkozik a magának való fogadás vágyára a „gonosz hajlam” névvel.

Ebből láthatjuk, hogy a magának való befogadási akarat akkor helyes, amikor megakadályozza az embert a Tóra és a Mitzvák betartásában, mivel a magának való befogadási akarat látja, hogy az ember meg akarja ölni, ahogyan bölcseink mondják a versről: „Szívem meghalt bennem”, hogy az igazakban, akik betartják a Tórát és a Mitzvákat, a gonosz hajlam mintha meghalt volna. Ahogyan bölcseink mondták: „Teremtettem a gonosz hajlamot; teremtettem a Tórát fűszerként.”…”

Rabash, Mi a segítségért és bocsánatért szóló ima a munkában?

Élő hulla a saját énben

Halott vagyok.

Nem fizikailag – a testem mozog, beszél, reagál, lélegzik.

De belül, a saját önérdekem szűk kamrájában nincs élet. Csak számítás van. Csak hideg, mechanikus mozgás egyetlen központ körül: én magam.

Minden gondolat befelé hajlik.

Minden vágy visszakanyarodik hozzám.

Minden érzés mérlegelve van: Mit nyerek? Mit vesztek?

Ez nem élet.

Ez egy lezárt kamra – egy fullasztó gubó –, ahová semmi sem jut be igazán, és semmi sem távozik igazán. Egy világ, ahol nem érzem a másikat, nem tudok szeretni másokat, nem tudok élni a saját észlelésem börtönén kívül.

Mint egy keserű retek belsejében született féreg, egész létezésemet abban a meggyőződésben töltöttem, hogy ez a keserűség maga a valóság. Hogy ez az elszigeteltség, ez az állandó feszültség, ez a minden iránti finom ellenségeskedés – ez az élet.

De nem az.

Ez az életnek álcázott halál.

Az első repedés a gubóban

Eljön egy pillanat – egy törés.

Egy halvány, elviselhetetlen felismerés:

Ha ez az élet, miért érzem úgy, mintha fulladoznék?

Ha ez a létezés, miért nincs tartós beteljesülés?

Miért bomlik minden öröm ürességgé?

És hirtelen áthatol a felismerés:

Nem az élet hiányzik.

Hanem én vagyok elvágva tőle.

Az a vágy, hogy magamnak szerezzek – a természetem – elválasztott az élet forrásától.

És ami még rosszabb… még csak érezni sem engedi.

Elzsibbaszt.

Igazolja magát.

Suttogja: Életben vagy. Ez elég.

De amikor az igazság kezd feltárulni, még ha csak kissé is, ez a suttogás sikollyá válik:

„Maradj itt. Ne menj el. Ha elhagysz, meghalsz.”

És abban a pillanatban minden megfordul.

Kezdem látni:

Magamban belül maradni – az a halál.

Elhagyni magamat – az az élet.

Az igazi valóság borzalma

Ha hirtelen ki lennék téve a Teremtő valóságának, ahogy most vagyok, nem rohannék felé – rettegésben menekülnék.

Mert abban a valóságban én nem létezem.

Nem az a „én”, akit ismerek.

Nincs önző központ.

Nincs igény az elismerésre.

Nincs ösztön a birtoklásra, az irányításra, a tulajdonlásra.

Csak egy másfajta létezés létezik:

Egy csendes megfigyelő.

Egy átlátszó csatorna.

Mindenki szolgája.

És az egóm számára ez megsemmisülésnek tűnik.

Mintha kitörölnének.

Mintha meghalnék.

És ez helyes.

Mert az ego nem átalakul – hanem meghal.

„A szívem megölődött bennem.”

Az életért folytatott háború

A befogadni akarás nem ok nélkül ellenáll.

Harcol, mert érzékeli az igazságot:

Megpróbálom megölni.

Minden kapcsolatteremtő erőfeszítés, minden kísérlet a barátokra gondolni, minden önfeladás – úgy érzi, mintha egy penge vágna a húsába.

És sikít.

Gondolatokkal áraszt el:

Miért érdekeljenek téged?

Mi van veled?

Te eltűnsz.

Elveszíted önmagad.

És igaza van.

Tényleg elveszítem önmagam.

De mi ez az „önmagam”, amit elveszítem?

A fogyasztás zárt köre.

Egy rendszer, amely csak önmagából táplálkozik.

Egy mechanizmus, amely nem tud szeretni, nem tud adni, nem tud kapcsolódni.

Egy rendszer, amely „életnek” nevezi magát… miközben teljesen elszakad az élet Forrásától.

A barátok iránti szeretet — A sebészi kés

Nincs közvetlen menekülés ebből a börtönből.

Nem ugorhatok át az önszeretetről a Teremtő iránti szeretetre.

Nem ugorhatok át a sötétségből a Fénybe.

Csak egy átjáró van:

A mások iránti szeretet.

A barátok.

A csoport.

Az a hely, ahol laboratóriumot kapok — nem azért, hogy spirituális dolgokat érezzek, hanem hogy műtétet hajtsak végre a saját természetemen.

Minden cselekedetem irántuk eleinte mesterséges.

Kényszerített.

Kiszámított.

Száraz.

Adok anélkül, hogy adni akarnék.

Rájuk gondolok, miközben a szívem ellenáll.

Szolgálom őket, miközben belülről ellenzem.

És pontosan ebben a feszültségben — kezd kiderülni az igazság.

Minél jobban próbálom őket szeretni, annál inkább rájövök, hogy nem tudom.

Minél jobban próbálok adni, annál inkább látom, hogy csak venni akarok.

Minél inkább próbálom elfelejteni magamat, annál inkább rájövök, hogy csak magamra gondolok.

És ez a felismerés elviselhetetlen.

Mert nem elméleti.

Kézzelfogható.

Kezdem érezni, hogy minden gondolat kizsákmányol.

Hogy minden szándék manipulál.

Hogy még a „szeretetem” is a gyökereiben romlott.

És akkor, először, valóban megértem:

Magamon belül halott vagyok.

Az igazi kiáltás születése

Ez a visszafordíthatatlan pont.

Mert most már nem tudok tovább hazudni magamnak.

Látom, hogy cselekvés nélkül is ártok.

Látom, hogy elválasztom magam, még akkor is, ha kapcsolódni akarok.

Látom, hogy képtelen vagyok az életre.

És egy új szükség születik – nem a filozófiából, nem a tanulmányokból, hanem a kétségbeesésből:

Ments meg magamtól.

Ne javíts rajtam.

Ne vigasztalj.

Ne igazolj.

Pusztítsd el ezt a természetet.

Adj nekem egy újat.

Tedd meg, ami szükséges – vágj, tépj, törj –, csak ne hagyj engem ebben a halálban.

Ön lenullázás – Az átjáró az életbe

Csak egy cselekedet maradt:

Meghajolni.

Alázatosnak lenni a barátok előtt.

Elfogadni, hogy ők fontosabbak nálam.

Szolgálni őket, mintha ők hordoznák azt az életet, ami nekem nincs.

Nem érzelmileg.

Nem költőien.

Gyakorlatilag.

Mindent beleadni.

Először rájuk gondolni.

Értük cselekedni, még akkor is, ha fáj.

A sikerüket előnyben részesíteni a saját létezésemmel szemben.

Mint a szülők, akik nem a saját gyermeküket nevelik – amíg a szeretet valósággá nem válik.

Ez nem természetes szeretet.

Ez felépített.

Kialakított.

Ellenállás ellenére kovácsolt.

És pontosan emiatt – hordozóvá válik.

Egy hely, ahol új erő lakozhat.

A haláltól a kötődésig

Valahol ezen az úton – csendesen, szinte észrevehetetlenül – változás következik be.

Új érzés jelenik meg.

Nem bennem… hanem közöttünk.

Melegség.

Kapcsolat.

Egy finom élet, amely nem tartozik egyetlen egyénhez sem.

És elkezdem megérteni:

Az élet nem bennem van.

Az élet a kapcsolatban van.

És abban a kapcsolatban – kinyilatkozik a Teremtő.

Nem mint ötlet.

Nem mint hit.

Hanem mint az a legfőbb erő, amely áramlik a köztünk lévő kötelékben.

Az igazi élet

Élni nem azt jelenti, hogy érzem magam.

Élni nem azt jelenti, hogy megőrzöm magam.

Élni nem azt jelenti, hogy kiteljesítem magam.

Élni azt jelenti, hogy teljesen kilépek magamból – és mások vágyain belül létezem, kapcsolatuk szolgájaként, a Teremtő szeretetének csatornájaként.

Minden más…

Az halál.