„….. Így már nem érdekel, hogy mi az igazság; inkább az a cél foglalkoztat, amelyet ebben a pillanatban, a szeretet ruhájának szövés közben vágyok. Ebben az állapotban van egy döntő vonal a közepén, vagyis a cél az, ami mindig eldönti, mi a jobb és mi a bal.
És miután megszereztem ezt a fent említett ruhát, a szeretet szikrái azonnal ragyogni kezdenek bennem. A szív vágyakozni kezd a barátaimmal való egyesülésre, és úgy tűnik számomra, hogy a szemem látja a barátaimat, a fülem hallja a hangjukat, a szám beszél hozzájuk, a kezek ölelkeznek, a lábak körben táncolnak, szeretetben és örömben együtt velük, és túllépem a testi határaimat. Elfelejtem a barátaim és köztem lévő hatalmas távolságot, és a sok mérföldre kiterjedő föld nem áll majd közöttünk.
Olyan, mintha barátaim közvetlenül a szívemben állnának, és látnák mindazt, ami ott történik, és szégyellem a barátaim ellen elkövetett kicsinyes cselekedeteimet. Ekkor egyszerűen kilépek a testi hordozókból, és úgy tűnik számomra, hogy a világon nincs más valóság, csak a barátaim és én. Ezt követően még az „én” is megszűnik, és elmerül, összeolvad a barátaimmal, amíg fel nem állok, és kijelentem, hogy a világon nincs más valóság – csak a barátok… ”
— Rabash, 8. levél
A sötét festmény, amelybe születünk
Az ember egy olyan világba születik, amely széttöredezettnek, nehézkesnek és homályosnak tűnik.
Kinyitjuk a szemünket, és egy olyan valóságot látunk, amely tele van küzdelemmel, távolsággal, félreértésekkel és a saját érdekek végtelen számításával.
Minden elkülönültnek tűnik.
Minden ideiglenesnek tűnik.
Minden töröttnek tűnik.
Ez az a kép, amelyet természetesen érzékelünk.
A Kabbala bölcsessége azonban valami megdöbbentőt mond nekünk: ez nem a valódi kép.
A Teremtő egy tökéletes, harmonikus valóságot teremtett, amely tele van egységgel, szeretettel és adakozással.
Ez a valóság már most is létezik. Körülvesz minket, ahogyan az óceán veszi körül a búvárt.
De belső érzékeink torzultak.
Észlelésünket megrontja az a vágy, hogy kizárólag magunknak fogadjuk be.
Így ahelyett, hogy egy ragyogó, élő remekművet látnánk, csak egy sötét és törött vázlatot látunk.
Olyan, mintha egy nyirkos barlangba helyeztek volna minket, ahol egy szürke falat bámulunk, és azt hisszük, hogy ez az árnyékos rajz az egész világ.
De a Teremtő nem véletlenül helyezett minket oda.
Szándékosan helyezett minket oda.
A festő feladata
Az emberi élet célja nem csupán a túlélés, a tapasztalatok gyűjtése vagy a múló örömök élvezete.
Célunk ennél sokkal mélyebb.
Az a feladatunk, hogy visszaállítsuk a Teremtő tökéletes képét.
A Teremtő szándékosan helyezett minket egy sötét érzékelésbe, hogy mi magunk tudatosan építsük újra az igazi valóságot.
Mint egy művész, aki egy befejezetlen vászon előtt áll.
És a Teremtő nem hagyott magunkra abban a sötétségben.
Valami rendkívülit adott nekünk.
Egy palettát adott nekünk.
A Teremtő palettája
Képzelj el egy festőt, aki egy vászon előtt áll.
A vásznon egy homályos, szürke körvonal látható – befejezetlen és élettelen.
A festő mellett egy színekkel és ecsetekkel teli paletta fekszik.
A festő feladata, hogy életre keltsen a képet.
Az életünk pontosan ilyen helyzet.
A Teremtő adott nekünk egy palettát, amely színekből, formákból, textúrákból és ecsetekből áll.
De a megdöbbentő rész ez:
A színek a barátok.
A spirituális csoport az a paletta, amelyről a Teremtő lehetővé teszi számunkra, hogy lefestjük a Képét.
A Teremtő választotta ki ezeket az embereket.
Nem mi.
Az, hogy szeretjük-e őket vagy sem, irreleváns.
Az, hogy kényelmesek-e vagy nehézkesek, nem számít.
Ők azok a színek, amelyeket kaptunk.
A vászon körüli szürke világ
Ezen a palettán kívül fekszik a valóság többi része.
A család.
A munkahely.
A társadalom.
A világ minden eseményével együtt.
Ezek a festmény részét képezik, de nem azok az ecsetek, amelyekkel aktívan festünk.
Olyanok, mint a vászon távoli háttere – hegyek, ég, árnyékok.
A palettán történteknek megfelelően fognak változni.
Amikor a festő megváltoztatja a színeket a vászon közepén, az egész kompozíció eltolódik.
Így van ez a spirituális munkában is.
A Teremtő egy kis munkaterületet adott nekünk:
A csoportot.
Ez az a hely, ahol a festmény valójában létrejön.
Én vagyok a fekete szín
És mi van velem?
Meglepő módon a szerepem a palettán nem egy ragyogó szín.
Az igazság az, hogy én vagyok a fekete szín.
A sötét árnyalat.
A kontraszt.
Az egóm, a gondolataim, a kritikám, a számításaim, az ellenállásom – ezek olyanok, mint a sűrű fekete festék.
Először ez megalázónak tűnik.
De fekete nélkül egyetlen festménynek sincs mélysége.
A fekete kontrasztot ad a fénynek.
A fekete határozza meg minden szín alakját.
Ha megtanulom magamat ennek a sötét, változatlan tónusnak látni – mint a kontrasztot, amelyhez képest minden barát ragyog –, akkor a festmény kezd formát ölteni.
Az egóm a háttérré válik, amelyhez képest a szeretet színei megjelennek.
A barátok a színek
Minden barát egy színt hordoz.
Az egyik odaadást hoz.
A másik lelkesedést hoz.
A harmadik kitartást hoz.
A negyedik hitet hoz.
Egy másik alázatot hoz.
Néha a színeik ütköznek az enyémekkel.
Néha irritálnak.
Néha unalmasnak vagy furcsának tűnnek.
De pontosan így működik a paletta.
A festő nem utasítja el a színeket azért, mert kényelmetlenek.
Keveri őket.
Összeolvasztja őket.
Megtanulja, hogyan kell kombinálni őket, amíg hirtelen valami csodálatos nem jelenik meg:
Egy élő kép.
A barlang és a menekülés
A barátok nélkül csapdában maradunk.
Mint a barlangban fogva tartott rabok, akik árnyékokat bámulnak.
Az ego folyamatosan suttog:
„Ezek nem a megfelelő emberek.”
„Jobb társakat érdemelsz.”
„Keress másik utat.”
„Egyedül is eljuthatsz a Teremtőhöz.”
De a Teremtő nagyon pontos.
Azt mondja:
Itt vannak az ecsetjeid.
Itt vannak a színeid.
Fest.
Nincs hová menni.
Nincs más paletta.
Ha elutasítjuk ezeket a színeket, örökre a saját magunkról alkotott kép sötét barlangjában maradunk.
A Teremtő festése
Lassan, erőfeszítéssel valami kezd megváltozni.
Az ember másképp kezd nézni a barátokra.
Ahelyett, hogy hibákat látna, színeket lát.
Ahelyett, hogy kritikát hallana, hangokat hall a festmény szimfóniájában.
Ahelyett, hogy távolságot érezne, kapcsolatot érzékel.
És fokozatosan a kép ragyogni kezd.
Megjelenik a szeretet.
Megjelenik a melegség.
Megjelenik a kölcsönös törődés.
És hirtelen valami hihetetlen történik:
A festmény megelevenedik.
A barátok már nem különálló egyénekként jelennek meg.
Élő mozaikká válnak.
Egyetlen organizmussá.
Egyetlen szívvé.
Amikor a festmény lélegzik
Akkor Rabash szavai valóságossá válnak.
Úgy tűnik, a barátok a szívben élnek.
A távolságok feloldódnak.
A kilométerek eltűnnek.
A hangok belülről hallatszanak.
A kezek érintés nélkül ölelkeznek.
A lábak egy olyan körben táncolnak, amelynek nincs fizikai középpontja.
És a legcsodálatosabb dolog történik:
Az „én” feloldódni kezd.
A festő eltűnik a festményben.
Az én a színekbe olvad.
És ami marad, az egy élő valóság, amely kizárólag kapcsolatból áll.
Abban a pillanatban az ember valami teljesen újat érez:
A Teremtő nem valahol messze van.
A Teremtő a színek harmóniája.
A Teremtő a festmény egysége.
A Teremtő az élet a barátok közötti kapcsolatban.
A Művész és az Imádság
De ezt a festményt nem lehet pusztán emberi erőfeszítéssel befejezni.
A festő folyamatosan remeg.
A keze reszket.
Az ego újra és újra sötét festéket önt a vászonra.
Így hát felemeli ecsetjét, és imát suttog:
„Teremtő,
Te adtad nekem a színeket.
Te adtad nekem a barátokat.
Te adtad nekem ezt a sötét szívet, hogy kontrasztot teremtsen.
Segíts nekem festeni.
Segíts nekem látni a Te képedet rajtuk keresztül.
Segíts nekem ezt a törött vázlatot a Te tökéletes képeddé alakítani.”
És lassan – ecsetvonásról ecsetvonásra – a Teremtő kezd el festeni rajta keresztül.
Míg egy nap a festő hátralép, és rájön:
A remekmű soha nem az övé volt.
Mindig is a Teremtő festménye volt.
És a színek mindig is a barátok voltak.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás