„….. Így van írva: »És Isten a fényt nappalnak nevezte, a sötétséget pedig éjszakának nevezte.« Meg kell értenünk, mit tanít nekünk ez a műben, hogy a fényt nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte. Mit ad nekünk ez a tudás? Úgy tűnik, hogy a fény és a sötétség elnevezése valamilyen korrekció céljából történt. Mit értünk jobban meg abból, hogy Ő elnevezte őket, ami hozzáadódik hozzánk a Teremtővel való Dvekut [összetapadás] elérésének munkájában?
Utána a vers azt mondja: „És lett este, és lett reggel, egy nap.” Ezt is meg kell értenünk. Miután azt mondta, hogy a sötétséget „éjszakának”, a fényt pedig „napnak” nevezi, hogyan lett a kettő egy? Végül is az éjszaka nem nap, akkor hogyan lehet a kettő együtt egy nap? Vagyis mi teszi őket egy nappá, mintha nem lenne különbség a nap és az éjszaka között?…”
— Rabash, Mi a nap és az éjszaka a munkában?
Amikor a sötétség is a fény része
A spirituális úton az, amit napnak és éjszakának nevezünk, nem azt jelenti, amit látszólag jelent.
Hétköznapi felfogásunkban a nappal jó, az éjszaka pedig rossz. A fény kellemes, a sötétség ijesztő. Ösztönösen a fényt keressük, a sötétségtől pedig menekülünk.
De a Teremtővel való egyesülés felé vezető úton a kép teljesen más.
A nappal és az éjszaka egyaránt ugyanazon felsőbb Fény cselekedetei. A Teremtő szemszögéből nincs közöttük különbség. A különbség csak abban rejlik, hogy az ember hogyan éli meg ezeket az állapotokat.
Az egyik pillanatban közelséget, tisztaságot, melegséget, inspirációt érzünk – ezt nevezzük nappalnak.
A másik pillanatban zavart, távolságot, nehézséget és ürességet érzünk – ezt nevezzük éjszakának.
Mégis mindkét állapot ugyanazon cél felé vezet minket.
Mindkettő az összetartozáshoz vezető út állomásai.
Végül az ember eléri azt az állapotot, amikor rájön, hogy még az éjszaka is a nappal része volt – hogy minden sötétség egyszerűen a Fény rejtett formában való működése volt.
A kis gyertya, amely feltárja a sötétséget
Érdekes módon az ember nem érezheti a sötétséget, ha előbb nem kap egy kis fényt.
Képzeljük el, hogy teljes sötétségben vagyunk, nincs semmi viszonyítási pontunk. Nincs semmi, amihez hasonlíthatnánk. Nem is tudnánk, hogy sötétségben vagyunk.
De ha valaki meggyújt egy apró gyertyát, hirtelen minden megváltozik.
Az a kis gyertya feltárja, hogy valójában milyen sötét a szoba.
A spirituális munkában ugyanez a helyzet. Az ember erőfeszítéseket tesz – tanulás, csoport, vágyakozás révén – és egy kis megvilágosodást kap felülről. Ez a kis fény még nem tölti el spirituális érzéssel, de lehetővé teszi számára, hogy meglássa valódi állapotát.
Hirtelen felfedezi a benne lévő sötétséget.
Látja, hogy az akarat uralkodik rajta, hogy nem tud adni, hogy nem tud igazán kapcsolódni, hogy fogva tartja magát.
Ez a felfedezés fájdalmas lehet. De valójában ez egy nagy előrelépés.
Mert most már látja az igazságot.
A spiritualitásban a sötétség nem a kellemes érzések hiánya.
A sötétség annak a felismerése, hogy én ellentétes vagyok az adakozás minőségével.
Ez az igazi éjszaka.
Az éjszaka, amely a kivonuláshoz vezet
Amikor az ember őszintén megvizsgálja magát ebben a kis fényben, elkezd látni, mi választja el őt a Teremtőtől.
A fogadás akarata – ez a belső „kovász” – fogva tartja.
De éppen ebből a felismerésből fakad egy új készség. Az ember készen áll arra, hogy elhagyja Egyiptomot – hogy kilépjen a fogadás akarata uralma alól, és átlépje a határt a spirituális élet felé.
Így az éjszaka érzése nem hiba.
Ez az igazi edény kinyilatkoztatása.
A sötétség érzése nélkül nem lenne mit kijavítani. A Teremtővel szembeni ellentét felismerése nélkül nem lenne vágy a ragaszkodásra.
Ezért van szükség az éjszakára.
És végül az éjszaka maga lesz a nap kezdete.
A keserű és édes, az igaz és hamis között
Fő zavarunk abból fakad, ahogyan az állapotokat értékeljük.
Természetesen mindent a keserű és édes szerint mérünk.
Ha egy állapot kellemesnek tűnik, jónak nevezzük.
Ha kellemetlennek tűnik, rossznak nevezzük.
De a spirituális út teljesen más mércével mér: igazsággal és hamissággal.
A kérdés már nem az, hogy egy állapot jó vagy rossz.
Az igazi kérdés az lesz:
Ez az állapot közelebb visz-e a Teremtőhöz való ragaszkodáshoz, vagy elmélyíti-e az elválasztottságomat?
Egy állapot, amely keserűnek tűnik, de felfedi az egómról szóló igazságot, valójában nap lehet.
Egy állapot, amely édesnek tűnik, de erősíti az önelfogadásomat, valójában éjszaka lehet.
Amikor az ember az életet keserűség és édes érzés helyett igazság és hamisság szerint kezdi mérni, a valóságról alkotott képe átalakul.
A közösség szerepe
Az ember azonban egyedül nem tudja fenntartani ezt a megkülönböztetést.
Ha magára marad, gyorsan visszatér a kényelem és a szenvedés természetes számításához.
Ezért elengedhetetlen a környezet, a társadalom.
A társadalom folyamatosan emlékezteti az embert arra, hogy mit jelent valójában a nap és az éjszaka.
A nap a Teremtővel való egyesülés.
A nappal az adakozás minősége.
Az éjszaka az önmagával való törődés, a saját akaratba való elmélyülés.
Még ha az ember személyesen úgy is érzi, hogy az egoista állapotok édesek, a társadalom más értékrendet hoz létre. Barátai révén megkapja az igazság és a hamisság megkülönböztetésének képességét a keserű és édes ösztönös mérése helyett.
Ekkor az állapotok közötti változások felgyorsulnak.
Közösség nélkül az ember hónapokig vagy évekig ugyanabban a belső állapotban maradhat.
A megfelelő környezetben egy ember egyetlen nap alatt sok tisztázáson mehet keresztül.
Éjszaka → nappal.
Éjszaka → nappal.
Éjszaka → nappal.
És végül az éjszaka maga is ragyogni kezd.
A köztünk lévő edény
Miért olyan fontos a társadalom?
Mert a spirituális edény nem az egyénben létezik.
Az emberek között létezik.
Minden ember olyan, mint egy kis Malchut – egy vágypont. Önmagában nem képes befogadni a Fényt. De amikor két ember adakozási szándékkal viszonyul egymáshoz, új tér jelenik meg közöttük.
Ez a kapcsolat lesz a hajó.
Amikor az egyik ember adni akar a másiknak, és a másik ugyanazzal a szándékkal viszonozza, szándékaik egyetlen struktúrába egyesítik őket. Ezen a kapcsolaton belül a Fény lakozhat, mert az adakozási szándék hasonló a Fény természetéhez.
A Fény nem hatol be egoista vágyainkba.
A köztünk lévő szándékban telepedik le.
Így a lélek edénye nem az egyének belsejében épül fel, hanem az őket összekötő adakozás hálózatában.
Miért tört össze a lélek
Ezért volt szükséges a közös lélek összetörése.
Eredetileg minden egy egységes edény volt. De ebben az egységben a teremtett lény nem tudta kifejleszteni az adakozás szándékát. Nem volt érzéke a „másik” iránt, amellyel kapcsolatba léphetett volna.
Az edény számtalan darabra törésével a Teremtő lehetővé tette, hogy minden rész különállóként érzékelje a többit.
Most már érzem, hogy a többiek külsők hozzám képest.
Azáltal, hogy kapcsolatba lépek velük – azáltal, hogy megpróbálok szeretni, törődni és adni –, fokozatosan kialakítom az adakozás szándékát. Ez a szándék lesz az új érzék, amelyen keresztül a Teremtő megnyilvánulhat.
E törés nélkül örökre bezárva maradnánk önmagunkba.
A barátok iránti szeretet mint új érzék
Ezért olyan központi jelentőségű a „Szeresd barátodat, mint önmagadat” parancsolat.
Mások szeretetén keresztül egy teljesen új érzéket építünk fel – egy olyan érzékelést, amely az ego határain kívül létezik.
A keserű és az édes az egyénhez tartozik.
De az igazság és a hamisság másokhoz viszonyítva jelenik meg.
Amikor helyesen viszonyulunk a barátainkhoz, elkezdjük érezni a személyes vágyainkon túli valóságot.
Ebben az új értelemben a Teremtő fokozatosan kinyilatkozik.
Az egyetlen szabadság
Végül is az ember nem tudja közvetlenül megváltoztatni önmagát.
Természetünk – a fogadás vágya – makacs és mozdíthatatlan marad, amíg kényelmesnek érzi magát.
Ezért az egyetlen valódi szabadságunk az, hogy kiválasztjuk a környezetünket.
Ha olyan emberek közé helyezkedünk, akik értékelik az adást, a kapcsolatot és a teremtés célját, akkor hagyjuk, hogy befolyásuk átformáljon minket.
Nyomásuk, példájuk, elvárásaik fokozatosan felébresztenek minket.
A környezet lesz az az erő, amely éjszakáról nappalra visz minket.
A láng felébresztése
De a társadalomnak is életben kell maradnia.
Ha a vágy lehűl, újra kell gyújtani.
A barátoknak fel kell ébreszteniük egymást, emlékeztetniük kell egymást arra, miért vannak itt, és meg kell újítaniuk a közös célt.
Néha ehhez egyszerű, szívből jövő szavak kellenek:
Ne maradjunk alvó állapotban.
Emlékezzünk arra, miért gyűltünk össze.
Ébresszük fel a köztünk lévő tüzet.
Amikor a társadalom az összetartozás iránti vágytól ég, minden egyes ember kezdi érezni ezt.
És akkor még a legsötétebb éjszaka is a hajnal részévé válik.
Egy nap
Végül az ember megérti, mit jelent a vers:
„És lett este, és lett reggel, egy nap.”
Az este és a reggel nem ellentétek.
Ugyanazon Fény két mozgása.
Az éjszaka előkészíti a tartályt.
A nap megtölti.
És amikor az út befejeződik, az ember rájön, hogy a Teremtő mindkettőn keresztül egyformán vezette őt.
A sötétség soha nem volt elkülönülve a Fénytől.
Egyszerűen csak a Fény várt arra, hogy kinyilatkoztassa magát.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás