„….. A „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” elvvel kapcsolatban elmondottak szerint a 612 Mitzva [Parancsolat] minden részletét ez a szabály tartalmazza. Ahogy bölcseink mondják: „A többi csak kommentár; menj és tanulj!” Ez azt jelenti, hogy a 612 Mitzva betartásával megjutalmaznak minket a „Szeresd felebarátodat” szabály betartásával, és ennek következtében Isten szeretetével.
Mit ad nekünk tehát a barátaink iránti szeretet? Írva van, hogy ha néhány barátot összegyűjtünk, mivel mindegyiküknek csak kis erejű mások iránti szeretete van – vagyis csak potenciálisan képesek másokat szeretni –, amikor ezt megvalósítják, eszükbe jut, hogy úgy döntöttek, hogy mások iránti szeretetük érdekében feladják az önszeretetet. De valójában az ember látja, hogy nem tud feladni semmilyen örömöt, amit a másik iránti vágy ad neki, még egy kicsit sem.
Azonban, ha néhány embert összehívunk, akik egyetértenek abban, hogy el kell érniük mások iránti szeretetüket, amikor egymás előtt semmissé teszik magukat, mindannyian összeolvadnak. Így minden emberben nagy erő halmozódik fel, a társulás méretének megfelelően. És akkor mindenki ténylegesen megvalósíthatja mások iránti szeretetét…”
Rabash, A „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” magyarázata
Miért kellett a Teremtő elrejtőznie előlünk
A kabbala bölcsessége szerint a teremtés célja nem csupán az, hogy a teremtmények létezzenek és élvezzék az életet.
A cél ennél sokkal mélyebb: hogy a teremtett lény felismerje, megértse és tudatosan együttműködjön azzal az egyetlen jótékony erővel, amely a valóságot irányítja – a Teremtővel.
De ez a felismerés kezdetben nem létezhetett.
A valóság gyökereiben csak egyetlen egységes lélek volt – Adam HaRishon – amely teljesen összekapcsolódott a Teremtővel. Ebben az ősi állapotban nem volt elválasztás, ellentét, távolság. A teremtmény teljesen tele volt a Teremtő fényével.
De éppen ez a tökéletesség miatt a teremtmény nem tudta felismerni a Teremtőt.
Olyan volt, mint egy hal az óceánban, amely nem érzi a vizet.
Mint egy csecsemő az anyja méhében, aki még nem ismeri az anyját.
A teremtett lény egyszerűen csak érezte a létezést és a beteljesülést, de nem tudta tudatosan azonosítani a beteljesülés forrását.
Nem volt függetlenség, nem volt tudatosság, nem volt partnerség.
Ahhoz, hogy a tudatosság megjelenjen, távolságnak kell lennie.
Ahhoz, hogy megjelenjen a felismerés, kontrasztnak kell lennie.
Ahhoz, hogy tudatosan érzékeljünk valamit, legalább részben kívül kell állnunk.
Így a Teremtőnek a teremtés egész rendszerében a legdrámaibb cselekedetet kellett végrehajtania.
El kellett rejtőznie.
A tudatosságot létrehozó törés
Annak érdekében, hogy a teremtett lény függetlenséget fejlesszen ki, a Teremtő bevezetett valamit, ami korábban soha nem létezett: az egoista akaratot, hogy csak magunknak kapjunk.
Ez az ego – a gonosz hajlam – az egyetlen dolog, ami valóban „a semmiből” lett teremtve.
Miért?
Mert a Teremtő maga az ellenkező tulajdonság: tiszta adakozás, tiszta szeretet, tiszta adás.
Minden, ami a teremtésben létezik, eredetileg Tőle származik és hasonlít Rá.
De az ego – a vágy, hogy csak magunknak kapjunk – teljesen ellentétes Vele.
Ez az ego összetörte a lélek eredeti egységét.
Az egyetlen edény számtalan darabra tört.
Minden darab elkezdte magát független lénynek érezni, elkülönülve a többitől.
És ez az elválasztás hozta létre a valóság jelenlegi észlelését.
Most minden ember úgy érzi:
- az én életem
- az én vágyaim
- az én gondolataim
- az én érdekeim
Mindenki más kívülünk jelenik meg.
Magunkat elszigetelt egyéneknek érezzük, akik magánpszichológiai buborékokban élnek.
De ez a fájdalmas elválasztás nem hiba.
Ez a legnagyobb ajándék, amit a Teremtő adhatott nekünk.
Mert csak ezen elválasztáson keresztül tudjuk végül felfedezni Őt.
Miért nem érezhetünk semmit magunkon kívül
Alapvető törvény szabályozza a felfogásunkat:
Az ember soha nem érez semmit magán kívül.
Minden érzékszervünk így működik.
A látás, a hallás, az ízlés, az érintés, a szaglás – minden érzékelés a tartályon belül, a befogadási akaraton belül mérhető.
Még akkor is, amikor azt hisszük, hogy a külső világot érzékeljük, valójában a belső reakcióinkat érezzük az ingerekre.
A kabbalisták ezért csak arról beszélnek, amit a tartályon belül – a vágyon belül – éreznek.
A tartályon kívül nem tudunk semmit meghatározni.
Még azt sem tudjuk elképzelni, hogy mi létezik az érzékelésünkön kívül.
Ezért, ha a Teremtő közvetlenül kinyilatkoztatott volna, soha nem tudnánk tudatosan kapcsolódni Hozzá.
Miért?
Mert egyszerűen nem tudunk érezni semmit a saját tartályunkon kívül.
A törés zsenialitása
Itt jelenik meg a tartály törésének mélyreható zsenialitása.
A Teremtő az egyetlen lelket számtalan darabra törte.
Most ezeket a darabokat – a többi embert – úgy érzem, hogy nem hozzám tartoznak.
Különállóaknak tűnnek.
Különbözőeknek.
Külsőnek.
De valójában ugyanazon lélek részei.
Ez a különválás illúziója olyan egyedülálló lehetőséget ad nekem, amely másképp soha nem létezne.
Mert most gyakorolhatom, hogy kapcsolódjak valamihez, ami kívül van rajtam.
A törés nélkül örökre csapdába esnék a saját önérzékelésemben.
De a törésen keresztül a Teremtő létrehozott egy rendszert, ahol:
- a lélek többi része kívülről jelenik meg rajtam
- kapcsolatba léphetek velük
- adhatok nekik
- megtanulhatom szeretni őket
Rajtuk keresztül fokozatosan elsajátíthatom az adás minőségét.
A csoport: laboratóriumunk a Teremtő érzékeléséhez
Ezért hangsúlyozza Rabash a baráti társaság szükségességét.
Egyedül minden ember csak egy apró szikrát birtokol a mások iránti szeretetből.
Ez szinte elméleti – egy ötlet, nem pedig életteli valóság.
De amikor több ember gyűlik össze egy közös céllal – hogy felülkerekedjenek az önszereteten és mások iránti szeretetet építsenek –, valami figyelemre méltó történik.
A kölcsönös megsemmisítésen keresztül vágyaik összekeverednek.
Mindenki erőt kap a többiektől.
Ami egyedül lehetetlen volt, együtt lehetségessé válik.
A csoport kollektív edény lesz.
És valami még mélyebb történik.
A barátok közötti kapcsolat egy új helyet hoz létre – egy új spirituális érzékelő szervet.
Az edény már nem egy emberben van.
Az edény a köztük lévő kapcsolatban létezik.
Egy további érzék születése
Amikor egoista ellenállásunk ellenére megpróbálunk szeretni egy másik embert, valami új kezd kialakulni.
Új érzés jelenik meg.
Új érzékelés ébred fel.
A kabbalisták azt magyarázzák, hogy mások iránti szeretetünkön keresztül egy további érzékszervet építünk fel.
E munka nélkül ez az érzékszerv soha nem fejlődhetne ki.
Ezen új érzékszervben valami teljesen mást kezdünk érezni, mint természetes egoista érzékelésünk.
Kezdjük érezni:
- kapcsolatot
- kölcsönösséget
- adást
- egységet
És fokozatosan, ezen a kapcsolaton belül, egy új jelenlét válik érzékelhetővé.
Ez a jelenlét a Teremtő.
A Teremtő felfedezése a köztünk lévő térben
A Teremtő nem érezhető egyetlen egoista egyénben.
Ő a korrigált vágyak közötti kapcsolatban nyilvánul meg.
Amikor elkezdünk úgy viszonyulni másokhoz, mintha ők a saját magunk részei lennének, a köztünk lévő tér megváltozik.
Ami korábban elválasztásnak tűnt, melegséggel telik meg.
Ami korábban versengésnek tűnt, együttműködéssé válik.
Ami korábban közönynek tűnt, törődéssé válik.
És ebben az újonnan kialakult kapcsolati mezőben a fény elkezd ragyogni.
Ezért mondják a bölcsek:
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – ez a Tóra nagy szabálya.
Mert ezen a munkán keresztül építjük fel az egyetlen edényt, amely képes érzékelni a Teremtőt.
Az elválasztottságtól az összetartozásig
A széttöredezettség azt az illúziót keltette, hogy a lélek részei elválasztottak egymástól.
De az összekapcsolódás munkáján keresztül fokozatosan feltárul az igazság:
Mi egy lélek részei vagyunk.
Azáltal, hogy megtanulunk adni másoknak, megszerezzük azt a tulajdonságot, amely a Teremtőben is megvan.
Hasonlóvá válunk a fényhez.
És a forma egyenértékűségének törvénye szerint a hasonlóság összetartozáshoz vezet.
Így alakul az út:
- A Teremtő egységet teremt.
- Az egón keresztül összetöri az egységet.
- A töredékek különállóaknak érzik magukat.
- A mások iránti szeretet révén tudatosan újra összekapcsolódnak.
- Ebben a kapcsolódásban a Teremtő kinyilatkozik.
Ami egykor tudattalan egység volt, az tudatos partnerséggé válik.
A Teremtő érzékelése magunkon kívül
Az út elején az ember teljes egészében önmagában él.
Mindennek az édes vagy keserű, az öröm vagy a fájdalom szerint méri az értékét.
De a csoportban végzett munka révén egy másik mérleg kezd kialakulni: az igazság és a hamisság.
Az igazság a Teremtőhöz való hasonlóságot jelenti.
A hamisság az Őtől való elszakadást jelenti.
Fokozatosan elkezdünk élni nem az egoista érzéseink szűk börtönében, hanem egy sokkal tágabb térben – a lelkek közötti közös edényben.
Ott valami rendkívülit fedezünk fel.
A Teremtő, akit soha nem tudtunk magunkban érezni, kívülünk – az általunk épített kapcsolatban – kezd érzékelhetővé válni.
És akkor megértjük a széttörés mögött rejlő mély bölcsességet.
Elválasztottság nélkül soha nem ismernénk meg Őt.
Ego nélkül soha nem fejlesztenénk ki függetlenségünket.
Barátok nélkül soha nem lépnénk ki önmagunkból.
De a lélek összetört darabjain keresztül – mások iránti szereteten keresztül – megkapjuk az egyetlen lehetséges kaput a Teremtőhöz.
És ebben a kapcsolatban a teremtmény végre beteljesíti azt a célt, amelyre teremtették: hogy tudatosan felismerje, szeresse és együttműködjön a Teremtővel a teremtés munkájában.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás