Rabash, 13. cikk (1985) Az én megváltásom hatalmas sziklája
A baráti szeretet kérdése az, hogy a csoport minden tagja, saját vágyain kívül, a barátaitól is vágyakat szerez. Ez egy nagy érték, amelyet csak a baráti szereteten keresztül lehet megszerezni… Csak egy ilyen csoportban lehetséges a barátokba a megajándékozás vágyát beléjük csepegtetni, ami azt jelenti, hogy mindegyikük magába szívja a barátok hiányát, amelyet ő maga nem tud megajándékozni, és bárhová is megy, lelkesen keresi azt a helyet, ahol talán valaki megadhatja neki a megajándékozás erejét. Így, amikor egy olyan csoportba kerül, ahol mindenki szomjazik a megajándékozás erejére, mindenki megkapja ezt az erőt a többiektől. Ez úgy tekinthető, mint külső erő befogadása a benne lévő kis erő mellett.
RABASH, 1. cikk (1984), „A társadalom célja – 2”
Az önszeretet megsemmisítése nélkül lehetetlen elérni a Dvekutot [összetartást] a Teremtővel, ami a forma egyenértékűségét jelenti.
És mivel ez természetünkkel ellentétes, szükségünk van egy olyan társadalomra, amely nagy erőt képez, hogy együtt tudjunk dolgozni a „gonosznak” nevezett fogadó akarat megszüntetésén, mivel ez akadályozza az ember teremtésének céljának elérését.
Ezért a társadalomnak olyan egyénekből kell állnia, akik egyhangúlag egyetértenek abban, hogy ezt el kell érniük. Ekkor az egyének egy nagy erővé válnak, amely képes önmagával harcolni, mivel mindenki integrálódik mindenki másba. Így minden ember a cél elérésének nagy vágyán alapul.
Ahhoz, hogy egymásba integrálódjanak, minden embernek meg kell semmisítenie önmagát a többiek előtt. Ez úgy történik, hogy mindenki a barátai érdemeit látja, és nem a hibáikat. De aki úgy gondolja, hogy egy kicsit magasabb rendű, mint a barátai, az már nem tud velük egyesülni.
Vágy és szükség nélkül nincs élet.
A keringés nélküli test meghal.
A folyás nélküli folyó mocsárrá válik.
A szív, amely akár csak néhány percre is leáll, az egész szervezetet csendes, élettelen szerkezetté változtatja.
Az élet csak ott létezik, ahol valami áramlik egyikből a másikba.
A spiritualitásban pontosan ugyanez a helyzet.
Vágy, hiány, az élet forrása – a Teremtő – felé irányuló élő hiány nélkül nincs spirituális élet. De a probléma fájdalmas és nyilvánvaló: önmagunkban nem rendelkezünk ilyen vággyal.
Magára hagyva az emberi szív kényelmet, elismerést, biztonságot és örömöt kíván magának. Még akkor is, ha spiritualitásról beszélünk, valahol mélyen belül megmarad a számítás: Mit kapok belőle?
Ez az ösztönös, önközpontú vágy nem tud összekötni minket az élet forrásával. Olyan, mint egy zárt sejt, amely tápanyagokat fogyaszt, de nem ad tovább semmit. Egy ilyen sejt már nem része a testnek. Tumorrrá válik.
A daganat pedig pontosan azért öli meg az organizmust, mert megszakítja a keringést.
Ezért az élethez vezető út egy sokkoló felismeréssel kezdődik:
Nincs meg bennem az élethez szükséges vágy.
A vágy, hogy adjak, szeressek, feltétel nélkül adjak, kapcsolatba lépjek a Teremtővel – ez a vágy nem él természetesen bennem. A kis belső szikrám gyenge, instabil, szinte láthatatlan.
Akkor honnan szerezhetem meg?
Rabash megdöbbentő választ ad: a barátoktól.
A spirituális társadalomban valami csodálatos válik lehetségessé. Minden ember egy kis szikrával, egy apró, remegő vágyponttal érkezik. Egyedül ez gyorsan kialudna. De amikor tíz, húsz, száz ilyen szikra gyűlik össze, egymást gyújtják meg.
Hirtelen az ember olyasmit érez, amit egyedül soha nem érzett.
Fáradtan, kiszáradva, közömbösen lép be a szobába. De hallja, ahogy egy barátja a cél nagyszerűségéről beszél. Egy másik barátja a kapcsolódás iránti vágyát fejezi ki. Valaki a Teremtő iránti mély hiányérzetét osztja meg.
És valami felébred benne.
Egy új hiányérzet jelenik meg, ami öt perccel korábban még nem létezett.
Ez a spirituális keringés csodája.
A vágyak úgy kezdenek mozogni közöttünk, mint az oxigén a sejtek között.
Az egyik barát reményt lélegzik be és inspirációt lélegzik ki.
A másik inspirációt lélegzik be és elszántságot lélegzik ki.
A harmadik elszántságot lélegzik be és hálát lélegzik ki.
És lassan, szinte észrevehetetlenül, az élet elkezd áramlani.
Pontosan úgy, ahogy a vér áramlik az emberi testben.
Gondolj a tested legkisebb kapillárisára. Vékonyabb, mint egy hajszál, szabad szemmel nem látható. De rajta keresztül áramlik az oxigén, amely az egész szöveteket táplálja.
Ha csak egy apró kapilláris elzáródik, a körülötte lévő szövetek elkezdenek elhalni.
Ugyanez történik a lelki szervezetben is.
Egyetlen barát, aki bezárkózik, aki nem hajlandó átadni az erejét, aki csak felveszi, de nem ad – ő megállítja a keringést. Az egész rendszer azonnal meggyengül.
De az ellenkezője is igaz.
Egy barát, aki felébreszti a szeretetet, a bátorítást, a hálát, a vágyakozást – ő olyan lesz, mint egy erős szív, amely az egész rendszert átjárja az élettel.
Lehet, hogy ő jelentéktelennek tartja magát.
De egy integrált szervezetben nincsenek jelentéktelen elemek.
Egy apró idegimpulzus mozgathatja az egész végtagot.
Egy mikroszkopikus hormon szabályozhatja az egész testet.
Egyetlen elektromos jel az agyból milliárdnyi sejtet késztethet együttes cselekvésre.
Ugyanez vonatkozik a spirituális testre is.
Egyetlen barát egyetlen őszinte erőfeszítése – hogy igazolja a többieket, gondoljon rájuk, imádkozzon értük – az egész rendszert az élet felé mozdíthatja el.
Ez a kölcsönös felelősség.
Ez azt jelenti, hogy a gondolataim nem magánügyek.
A hozzáállásom nem elszigetelt.
A belső állapotom az egész szervezetben kering.
Ahogy a véráramban a méreg mindenhova elterjed, úgy terjed az egoista szándék is a csoportban.
De ahogy az oxigén a véráramban terjed és minden szervet felélénkít, úgy terjed a szeretet is, amikor egy ember igazán ad.
Ezért paradoxon a spirituális fejlődés.
Egyrészt teljesen meg kell semmisítenem magam a társadalom előtt. Az egóm minden erejével ellenáll ennek. Suttogja: Miért kellene alázatosnak lenned? Miért kellene másoktól függnöd?
De a spirituális törvények eltérnek az egoista világunk törvényeitől.
Egyedül szinte semmit sem érek.
A Teremtő nem foglalkozik elszigetelt töredékekkel, ahogy mi sem tekintünk testünk egyetlen sejtjét külön személyiségnek. Csak az egész organizmust érzékeljük.
De amikor ezek a sejtek egyesülnek, összehangolódnak, kiegészítik egymást, valami elképesztő jelenik meg.
Az élet.
A tudat.
Egy élő lény, amely képes kölcsönhatásba lépni a világgal.
Ugyanígy, amikor az emberek a szeretet és az adakozás törvénye szerint egyesülni kezdenek, fokozatosan egy új élő organizmust, egy spirituális testet alkotnak.
És csak ez az organizmus képes érezni a Teremtőt.
Ezért a társadalomba való integráció nem az egyéniség elvesztése. Hanem egy magasabb identitás születése.
Lehet, hogy nullának érzem magam.
De valójában egy élő test létfontosságú sejtjévé válok, amely kommunikál a Teremtővel.
És ez hatalmas felelősséget jelent.
Mert ha a test él, minden sejt részt vesz az élet fenntartásában.
Minden gondolatom, amit a barátaim iránt táplálok, vagy táplálja a szervezetet, vagy gyengíti azt.
Minden pillanatban vagy hagyom, hogy az élet áramlása átfolyjon rajtam, vagy megakadályozom azt.
Ezért a spirituális szeretet nem szentimentális érzelem.
Ez életfenntartás.
Azt jelenti, hogy folyamatosan azt kérdezzük:
Mit vár tőlem most a rendszer?
Néha a rendszernek bátorításra van szüksége.
Néha alázatosságra.
Néha türelemre.
Néha csendes imádságot a barátokért.
És amikor mindenki így gondolkodik – nem magáról, hanem az egész szervezet optimális állapotáról –, valami rendkívüli történik.
Az élet szabadon kezd keringeni.
A vágyak áramlanak.
Az erő áramlik.
A remény áramlik.
A hit áramlik.
Mindenki megkapja, ami hiányzik neki, és adja, amit tud.
És hirtelen a társadalom már nem csak egy csoport egyén.
Élő szívvé válik.
Élő idegrendszerré.
Élő szervezetté, amelynek egész létezése a kölcsönös gondoskodáson alapul.
Ekkor megjelenik egy új kollektív tudatosság.
Egy tudatosság, amely nem az önérdeken, hanem az abszolút kölcsönös felelősségen alapul.
És ebben a szeretet és adakozás élő körforgásában valami még csodálatosabb tárul fel.
Maga az élet forrása.
A Teremtő.
Mert ahol az élet áramlása közöttünk teljessé válik,
ott a Teremtő kezd el lakozni.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás