RABASH, 5. levél
„És amikor úgy érzed, hogy háborúban állsz, mindannyian tudni fogjátok és érezni fogjátok, hogy szükségetek van a barátotok segítségére, és nélküle a saját erőtök is meggyengül. Akkor, amikor megértitek, hogy meg kell mentenetek az életeteket, mindannyian elfelejtitek, hogy van egy testetek, amelyet meg kell őriznetek, és mindannyian az ellenség legyőzésének gondolatával lesztek elfoglalva.”
RABASH, 440. cikk, „Pinhas Saw”
„Az embernek mindig leküzdő állapotban kell lennie. Ez azt jelenti, hogy mindig háborúban áll, ahogy bölcseink mondták: „Az embernek mindig a jó hajlamot kell legyőznie a rossz hajlam felett” (Berachot 5a), és RASHI így értelmezte: „háborúzzon vele”.
Ha az ember mindig a józan ész felett jár, a Teremtő azt mondja: „Íme, neki adom békességi szövetségemet”, ahogy írva van: „Meghallgatom, mit mond az Úr Isten, mert békességet fog mondani népének és követőinek, és nem engedi őket visszatérni a bolondsághoz” (Zsoltárok 85).
Ez azt jelenti, hogy miután a Teremtő békeszerződést köt egy emberrel, többé nincs háborúja, ahogy meg van írva: „Amikor az Úr kedvez az ember útjainak, még ellenségei is békét kötnek vele.”
Van egy háború, amelyet senki sem lát.
Nem fegyverekkel, hadseregekkel vagy határokkal vívják.
Nem szerepel a térképeken vagy a történelemkönyvekben.
Mégis folyamatosan dúl – minden emberben.
Ez a háború a saját természetünk ellen folyik.
Bennünk egy egész hadseregnyi belső hang él – kémek, kételkedők, vádlók, igazolók. Az egyik pillanatban azt suttogják, hogy az egység lehetetlen. A másik pillanatban arról győzködnek minket, hogy nekünk van igazunk, másoknak pedig nincs. Néha arról győznek meg minket, hogy maga az út értelmetlen, a szeretet naiv, a kapcsolat hiábavaló.
Ezek a hangok ugyanahhoz az erőhöz tartoznak – az egoista természethez, amelyet a kezdetektől fogva belénk ültettek.
És pontosan ez ellen a természet ellen kell háborút indítanunk.
De ez egy furcsa háború.
Mert az ellenség nem kívül van rajtunk.
Az ellenség éppen az a természet, amelyen keresztül érzékeljük a világot.
A szív csatatere
Amikor egy ember elkezd törekedni az egységre másokkal – hogy másokat úgy szeressen, mint önmagát – valami váratlan történik.
A béke helyett elutasítás ébred.
A melegség helyett ellenállás keletkezik.
A közelség helyett hideg távolság jelenik meg.
Minél közelebb kerülünk egymáshoz, annál inkább megnyilvánul az ego.
Először ez lehangoló, sőt ijesztőnek tűnik. Kezdjük felfedezni, milyen mélyen gyökerezik önzőségünk. Milyen ösztönösen számolunk a saját hasznunkra. Milyen könnyen ítélkezünk, hasonlítgatunk, kritizálunk és távolodunk el másoktól.
Mégis, ez a felismerés nem kudarc.
Ez a háború kezdete.
Mert csak az, ami kiderül, javítható.
Maga a Teremtő ébreszti fel bennünk a gonosz hajlamot, hogy felismerjük azt. Ha nem derülne ki, kényelmesen fogva tartana bennünk, és soha nem vennénk észre, hogy a valóságérzékelésünket eltorzítja az önszeretet.
Így kezdődik a háború.
Fegyver nélkül harcolni
De hogyan harcolhatunk a saját természetünk ellen?
Ehhez az ember ereje nem elégséges.
Az egót nem győzhetjük le az egóval.
Az önzőséget nem győzhetjük le önző számításokkal.
A szeretetet nem lehet erőszakkal előállítani.
Egyedüli fegyverünk az egység és az ima.
Amikor az emberek egy közös spirituális cél körül egyesülnek – amikor segítik egymást emlékezni a szeretet nagyságára, a kapcsolat nagyságára, a Teremtő nagyságára – valami új kezd kialakulni közöttük.
Kollektív vágyakozás jelenik meg.
Közös kiáltás.
Egy mély, szinte elviselhetetlen szükség a felülről jövő segítségre.
És ez a kiáltás nem magunkért szól.
A barátainkért szól.
A köztünk lévő kapcsolatért szól.
Azért a képességért szól, hogy felülemelkedjünk a folyamatosan felszínre törő gyűlöleten és elutasításon.
Ekkor, ahogy Rabash írja, minden ember kezdi érezni, hogy egyedül nem tud túlélni ezt a háborút. Erőnléte elhalványul barátai támogatása nélkül. Rájön, hogy a barátai sikere az ő saját túlélése.
Ebben a pillanatban az egyének abbahagyják a magukért való küzdelmet.
Együtt kezdenek harcolni a közös ellenség ellen – az ego ellen, amely elválasztja őket egymástól.
A levegőben lógva
Ez az út gyakran instabilnak tűnik.
Nincsenek szilárd alapok.
Előre haladunk anélkül, hogy tudnánk, hová fogunk lépni. Minden spirituális állapot megköveteli, hogy felülkerekedjünk korábbi megértésünkön, korábbi érzéseinken, korábbi számításainkon.
Olyan, mintha a levegőben lógnánk.
Elhagyjuk a megszokott gondolkodásmód talaját, de még nem értük el a következő szintű megértést. E két állapot között bizonytalanság, zavarodottság, sőt félelem is van.
De ez a függő helyzet szükséges.
Ha a következő állapot látható lenne, nem lenne szükség az értelem feletti hitre.
Az értelem feletti hit pedig a világok közötti híd.
Rajta keresztül kilépünk az önérdek szűk logikájából, és belépünk a megértés új dimenziójába – a kapcsolat megértésébe.
Egymástól való függőség
Ebben a háborúban senki sem állhat egyedül.
Mindenki teljes mértékben mások támogatásától függ.
Ha valaki elesik, a többieknek fel kell emelniük.
Ha valaki elfelejti a célt, a többieknek emlékeztetniük kell rá.
Ha valaki legyengül, a többieknek meg kell erősíteniük.
Fokozatosan rájövünk, hogy a csoport egyetlen organizmushoz hasonlóvá válik.
Mindenki egy élő test sejtje.
Minden szív nemcsak saját magáért dobog, hanem az egész életéért.
Egy ilyen szervezetben a kölcsönös felelősség természetesen alakul ki. A mások iránti törődés mindenki számára a levegővé válik.
És ebben a közös erőfeszítésben születik meg a kollektív ima.
A Teremtő szerepe a háborúban
De még az egység sem elég.
Mert az egót maga a Teremtő helyezte belénk.
Ő az, aki felébreszti.
Ő az, aki fokozza a köztünk lévő feszültséget.
És ezért csak Ő tudja azt kijavítani.
A mi szerepünk nem az ego elpusztítása, hanem annak felismerése, elutasítása és átalakulásának kérése.
Amikor az ego gyűlöletet mutat, megkérjük a Teremtőt, hogy fedje be szeretettel.
Amikor elutasítás jelenik meg, megkérjük Őt, hogy építsen rá kapcsolatot.
Amikor a szétválasztás fenyeget, megkérjük Őt, hogy egyesítsen minket újra.
Fokozatosan kezdjük megérteni, hogy a Teremtő célból vívja ezt a háborút.
Felfedi a sötétséget, hogy értékelhessük a fényt.
Csak a kontrasztban tudjuk érzékelni a Teremtő tulajdonságait.
Csak az egoista gyűlölet hátterében érezhető az isteni szeretet.
Minden háború belső gyökere
Ha őszintén nézzük a világot, végtelen konfliktusokat látunk – egyének, közösségek, nemzetek és civilizációk között.
De ezek a külső háborúk csak árnyékok.
Valódi forrásuk az emberi szívben rejlik.
Egoista természetünk arra késztet minket, hogy uralkodjunk, kizsákmányoljunk, versengjünk és elválasszuk egymást. Ugyanaz az erő, amely belső gyűlöletet kelt, végül külső konfliktusokba torkollik.
Az emberiség politikával, gazdasággal, diplomáciával vagy technológiával próbálja megoldani ezeket a problémákat.
De ezek a megoldások csak a tüneteket kezelik.
A probléma gyökere érintetlen marad.
Az igazi béke csak akkor jöhet létre, ha megnyerjük a belső háborút – ha az ego magát korrigáljuk és a szeretet irányítása alá helyezzük.
Akkor ugyanaz az erőteljes egoista energia, amely egykor pusztítást okozott, hatalmas hajtóerővé válik a jó érdekében.
A kapcsolatok táplálékává válik.
A felszín mögé látni
Ahogy haladunk előre ebben a munkában, a valóságról alkotott képünk fokozatosan megváltozik.
Kezdjük látni a fizikai megjelenés mögött rejlő dolgokat.
Az arcok, a testek és a viselkedés másodlagossá válnak. Ehelyett elkezdjük érzékelni a mögöttük rejlő vágyakat és szándékokat.
Rájövünk, hogy minden ember egy egyetlen élő rendszer része.
Minden ember egy sejt az emberiség hatalmas szervezetében.
És ez a szervezet maga is beépül a természet egész rendszerébe, amelyet egy jótékony erő irányít.
A Teremtő.
Ebből a perspektívából a világ szenvedései érthetőbbé válnak.
Az emberiség olyan, mint egy test, amelynek szervei elfelejtették, hogy egymáshoz tartoznak.
Minden szerv önmagáért próbál élni.
És ezért az egész rendszer szenved.
Az ébredtek felelőssége
Vannak, akik másoknál hamarabb érzékelik ezt az igazságot.
Furcsa elégedetlenséget éreznek a hétköznapi élet iránt. Felébred bennük a cél, a kapcsolat és az értelem kérdése. Elkezdenek keresni a létezés gyökerét.
Az ilyen ébredés nem véletlen.
Ez egy hívás.
Azok, akik megkapják ezt az ébredést, kiváltságot és felelősséget is kapnak. A belső korrekció módszerén keresztül megmutatják nekik az emberiség problémáinak gyökerét – és a megoldáshoz vezető utat.
De ez a tudás nem a személyes üdvösségre szolgál.
Felelősséget hordoz az egész világ iránt.
Az emberiség nagy része ugyanis még mindig csak a külső valóságot látja. Külső rendszerekkel próbálják megjavítani a világot, nem tudva, hogy a valódi csatatér az emberi szívben van.
Így azoknak, akik felébredtek, nem csak magukért, hanem mindenkiért kell dolgozniuk.
Belső harcuk az egész emberi szervezet sorsát befolyásolja.
Dávid király háborúi
Ez az igazság szimbolikusan tükröződik Dávid király zsoltáraiban.
Első pillantásra úgy tűnik, hogy fizikai háborúkat írnak le – ellenségek elleni csatákat, a veszélytől való megszabadulásért való könyörgéseket.
De ezeknek az imáknak a mélyebb jelentése teljesen belső.
Dávid ellenségei a saját szívében lévő erők voltak, amelyek elválasztották őt a Teremtőtől.
Harca a büszkeség, a kétség, a kétségbeesés és az egoista vágyak ellen folyt.
És minden győzelem egy lépéssel közelebb vitte a Teremtőhöz.
A béke szövetsége
A háború addig folytatódik, amíg az ego nem javul.
De Rabash megígéri, hogy ez a háború nem tart örökké.
Amikor az ember kitartóan az ésszerűség felett jár – az ego ellenállása ellenére az egységet, a szeretetet és a kapcsolatot választja –, a Teremtő végül különleges ajándékot ad neki.
A béke szövetségét.
Ebben a pillanatban a belső ellenségek elveszítik hatalmukat.
Az ego már nem uralja a szívet.
Még azok az erők is, amelyek egykor ellenezték minket, szövetségesekké válnak a szeretet és az adakozás munkájában.
A háború nem pusztítással, hanem átalakulással ér véget.
És a csatatér, amely egykor a küzdelem visszhangjától zengett, a béke helyévé válik.
A béke, amely a saját magunk feletti győzelemből születik.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás