„….. Bölcseink azt mondták (Beresheet Rabbah 68:9), „Miért nevezik a Teremtőt „Helynek”? Azért, mert Ő a világ helye, és a világ nem az Ő helye. Miből következik ez? „Itt van helyem.” Így a Teremtő a világ helye, de az Ő világa nem az Ő helye.”…
…A fentiek alapján értelmezni kell a „világ helye” és a „áldott a hely” közötti különbséget, ami a Teremtő helyét jelenti. A műben úgy kell értelmezni, hogy a Teremtő az Ő világának helye. Vagyis a teremtés javítása az, hogy a Teremtő helye, vagyis a hiány, amit „a Teremtő helyének” nevezünk, az, hogy a Teremtő adni akar, vagyis a hiány.
A Teremtőről elmondható hiány az, hogy jót akar tenni teremtményeinek. Ez az adni akarás, amikor a világ hiányos, mert a Teremtőhöz hasonlóan adni akarnak, akkor a világ teljességben fog létezni. Ekkor a Teremtő képes lesz örömöt és élvezetet adni nekik. Miért? Mert az öröm és az élvezet befogadása javítás formájában történik…”
— Rabash, Mi az, hogy „nincs semmi, aminek nincs helye” a Műben?
Létünk paradoxona
A bölcsek valami megdöbbentőt fednek fel: a Teremtőt „Helynek” nevezik.
Ez az állítás egyszerűnek tűnik, mégis felforgatja a valóságról alkotott teljes képünket.
Általában úgy gondoljuk, hogy a világ valahol létezik – a térben, az időben, egy hatalmas univerzumban. Elképzeljük, hogy a Teremtő valahol e világegyetem felett vagy azon túl létezik, és talán messziről figyeli azt.
De a bölcsek az ellenkezőjét mondják.
A Teremtő a világ helye.
A világ benne létezik.
Nem csak a csillagok és a galaxisok.
Nem csak a természet és az emberiség.
Minden – minden gondolat, minden vágy, az élet minden mozdulata – a Teremtő tulajdonságának végtelen mezőjében létezik.
És mégis, paradox módon, a világ nem érezte ezt.
Nem érezzük, hogy benne létezünk.
Miért?
Mert a Teremtő nem egy hely a térben.
Ő egy tulajdonság.
A Teremtő az abszolút szeretet, a feltétel nélküli adás és a tiszta adakozás tulajdonsága.
Ezekkel a tulajdonságokkal tartja fenn a valóságot.
Minden ezekből fakad, ezekben él és ezek táplálják.
De mi – a teremtett lények – pontosan az ellenkező természetűek vagyunk.
A Teremtő helyén kívül születve
Az ember teljesen más orientációval születik.
Természetes tulajdonságaink nem a feltétel nélküli adás.
Nem a tiszta szeretet.
Hanem az egoista befogadás.
Az ösztönünkkel születünk, hogy magunknak fogadjuk el, igazoljuk magunkat, magunkat helyezzük a létezés középpontjába.
Minden gondolat természetesen azt kérdezi:
Mit nyerek ezzel?
Mit ad ez nekem?
Hogyan járul ez az én javamra?
Ez az egoista természet nem erkölcsi hiba.
Nem személyes kudarc.
Ez a teremtés kezdeti formája.
De ennek az ellenkező természetnek köszönhetően úgy létezünk, mintha egy másik dimenzióban lennénk.
Nem arról van szó, hogy a Teremtő nincs jelen.
Nem arról van szó, hogy Ő messze van.
Inkább arról van szó, hogy egyszerűen nem tudjuk érzékelni Őt.
Ahogy a rádió nem tudja fogni azt a frekvenciát, amelyre nincs beállítva, úgy a belső tulajdonságaink sem érzékelik a Teremtőt, mert összeegyeztethetetlenek az Ő természetével.
Így úgy érezzük, mintha egy külön világban élnénk.
Az igazságban semmi sem létezik a Teremtőn kívül.
De érzékelésünkben egy képzeletbeli, független valóságot tapasztalunk – egy olyan kivetítést, amelyet egoista érzékeink hoznak létre.
Ez az illúzió lehetővé teszi, hogy különállóaknak, autonómoknak és függetleneknek érezzük magunkat.
És ennek az illúziónak mélyreható célja van.
A függetlenség vákuuma
A bölcsek azt magyarázzák, hogy a Teremtő egyfajta vákuumot hozott létre önmagában.
Nem fizikai vákuumot, hanem spirituálisat – egy olyan teret, ahol tulajdonságai el vannak rejtve.
Ebben a rejtett térben a teremtett lények úgy érezhetik, mintha függetlenül léteznének.
Ez a rejtés egy mély szeretet cselekedete.
Ha a Teremtő jelenléte a kezdetektől fogva nyilvánvaló lenne, végtelen szeretete és öröme azonnal elárasztaná a teremtett lényeket.
Elolvadnánk abban a fényben, mint egy csepp víz az óceánban.
Soha nem alakulna ki bennünk a vágy, hogy hozzá hasonlóvá váljunk.
Soha nem válnánk partnerekké.
Ezért a Teremtő visszavonja kinyilatkoztatását.
Lehetővé teszi a teremtménynek, hogy egy kis, látszólagos függetlenséget biztosító gubóban létezzen.
Ebben a gubóban fokozatosan kell felfedeznünk:
- az egoista létezés határait
- az önközpontú kielégülés ürességét
- a magasabb életforma iránti vágyat
És ebből a vágyból indul el a munka.
A Teremtő helyének újrateremtése
A teremtett lény feladata rendkívüli.
Újra kell teremtenünk azt a helyet, ahol létezünk.
A Teremtő helye az adakozás helye – az a hely, ahol az egyetlen vágy az, hogy örömet szerezzünk másoknak.
De belső világunk a fogadáson alapszik.
Ezért a spirituális fejlődés egész munkája a belső térünk fokozatos átalakulása.
Apránként a vákuum, amelyben élünk, meg kell, hogy teljen a Teremtő tulajdonságaival.
Nem erőszakkal.
Nem elnyomással.
Hanem tudatos átalakulással.
Minden kijavított szándék, minden mások iránti szeretet felé tett lépés, minden adás felé tett lépés megváltoztatja ennek a belső térnek a szerkezetét.
És amikor a teremtmény tulajdonságai hasonlóvá válnak a Teremtő tulajdonságaihoz, valami csodálatos történik.
A szétválasztottság eltűnik.
A teremtmény hirtelen rájön, hogy soha nem volt a Teremtőn kívül.
Mindig benne volt.
A Teremtő kinyilatkozik, mert a tulajdonságok hasonlósága megteremti az észlelést.
Miért nem lehet ezt a munkát egyedül elvégezni
Van azonban egy komoly akadály.
Nem tudunk közvetlenül a Teremtővel dolgozni.
Legalábbis kezdetben nem.
Miért?
Mert a Teremtő rejtve van.
Nem láthatjuk Őt.
Nem érezhetjük Őt.
Nem mérhetjük az Őhöz viszonyított fejlődésünket.
És még ha hirtelen érezni is kezdenénk Őt, a jelenlétének hatalmas öröme azonnal rabszolgává tenné minket.
Ismét befogadók lennénk.
Ezért a Teremtő egy egyedülálló rendszert hozott létre a fejlődésünk érdekében.
Ahelyett, hogy közvetlenül Vele dolgoznánk, más emberek segítségével dolgozunk.
Egy spirituális közösség segítségével.
Egy csoport segítségével.
A közösség, mint a Teremtő kinyilatkoztatásának helyettesítője
Amíg a Teremtő rejtve marad, a közösség lesz az a gyakorlati erő, amely az egyént irányítja.
Az embernek tudatosan kell dönteni:
A közösség véleménye fogja meghatározni az irányomat.
Ahelyett, hogy az ego hangját követné, az ember egy spirituális környezet hatása alá helyezi magát.
A társadalom lesz az a külső erő, amely az embert a Teremtő felé irányítja.
A társadalomtól az ember egy újfajta irányítást kap.
Egy új hatást.
Egy új gondolkodásmódot.
A társadalmon keresztül az ember teljesen másfajta életfelfogást kezd el elsajátítani.
A Teremtő nagyságának befogadása a társadalomtól
A társadalom legfontosabb ajándéka a Teremtő nagysága.
Eleinte az ember nem érez a Teremtőt.
Az adakozás fogalma távoli, elvont, szinte irreálisnak tűnik.
De amikor sok ember gyűlik össze közös szándékkal – amikor a szeretet, az egység és az adakozás nagyságáról beszélnek –, az egyén elkezd magába szívni a benyomásaikat.
Fokozatosan megváltozik az értékrend.
Ami egyszer jelentéktelennek tűnt, az értékessé válik.
Ami korábban természetesnek tűnt – az egoista versengés, a büszkeség, az önközpontú ambíció – kezd elveszíteni vonzerejét.
A környezet révén új fontosság kerül a szívbe.
És lassan az ember elkezd vágyni arra, amire a Teremtő vágyik.
Hagyni, hogy a társadalom felváltsa az egót
Ez az átalakulás nem történik meg automatikusan.
Az embernek tudatosan kell alávetnie magát a környezet hatásának.
Meg kell engedni, hogy a társadalom átformálja a gondolkodásmódunkat.
A bölcsek nyelvén a társadalomnak „ki kell mosnia az agyat”.
Ez nem manipulációt jelent.
Azt jelenti, hogy az ego ösztönös logikáját felváltja egy magasabb rendű orientáció.
Ahelyett, hogy azt kérdezné:
Mit nyerek ezzel?
Az elme fokozatosan elkezdi azt kérdezni:
Mi lesz mások javára?
Ahelyett, hogy az életet a személyes siker alapján mérné, az ember elkezd azt a kapcsolódás, az egység és a hozzájárulás alapján mérni.
Ez nem egyszeri döntés.
Folyamatos belső munka.
Pillanatról pillanatra meg kell újítani a környezet hatását.
A társadalom állandó nyomása
A társadalom állandó támogatása nélkül a Teremtő gondolata gyorsan eltűnik.
Az ego visszatér.
A világ visszahúz minket a hétköznapi gondokba.
Ezért kell a környezetnek folyamatosan ébresztenie a cél fontosságát.
A társadalom enyhe, de kitartó nyomást gyakorol.
Emlékeztető.
Iránymutatás.
E befolyás nélkül az ember csak szenvedésen keresztül haladna előre.
A fájdalom végül arra kényszerítené, hogy megkérdőjelezze az élet értelmét.
De a társadalom más utat enged meg.
A tudatos ébredés útját.
Mindenkit felemelő verseny
Még a versenynek is van helye a spirituális munkában.
De ez nem az ego versenye.
Az anyagi világban a verseny személyes előnyt keres.
A spirituális környezetben a verseny a társadalom felébresztésére törekszik.
Mindenki arra törekszik, hogy inspirálja a többieket.
Hogy megerősítse reményüket.
Hogy felébressze bennük a cél iránti érzékenységet.
Ez a fajta verseny mindenki számára előnyös.
Felfelé tolja az egész társadalmat.
A külső inspiráció szerepe
Ideális esetben a spirituális munka belső.
A Teremtő a szívben lévő szándékot értékeli.
De amíg az emberiség rejtve marad, külső inspirációra van szükség.
Egy mosoly, egy bátorító szó, egy lelkesedés kifejezése, egy megosztott betekintés – ezek a kis külső cselekedetek meggyújtják mások szívét.
Aki külsőleg ébreszti fel a társadalmat, hatalmas spirituális szolgálatot végezhet.
Mert ez az ébredés sok másnak erőt ad.
A társadalom mint a kinyilatkoztatás helye
Végül a társadalom valami rendkívülivé válik.
Az a hely lesz, ahol a Teremtő kinyilatkoztatása előkészül.
Az emberek közötti kapcsolatokban – a Teremtőhöz való hasonlóságra irányuló közös vágyukban – egy új tér kezd kialakulni.
Egy spirituális hely.
Egy hely, amelyet nem fizikai falak alkotnak, hanem az adakozás szándéka.
És ezen a helyen a Teremtő fokozatosan kinyilatkoztatja magát.
Mert a Teremtő az adakozás helye.
Bárhol is jelenik meg ez a tulajdonság, még a legkisebb mértékben is, jelenléte érzékelhetővé válik.
Visszatérés a Teremtő helyére
Így az emberiség egész útja visszatérésként értelmezhető.
Nem fizikai helyre való visszatérésként.
Hanem a Teremtő helyére való visszatérésként – a szeretet, az adakozás és az egység helyére.
Elkülönülten kezdjük.
Elszigetelt egyéneknek érezzük magunkat egy széttöredezett világban.
De tudatos erőfeszítéssel, a társadalmon keresztül, kölcsönös támogatással a belső tér átalakulni kezd.
Apránként a vákuum megtelik a Teremtő tulajdonságaival.
És akkor bekövetkezik a nagy felismerés.
Soha nem voltunk kívül rajta.
Mindig a Teremtő végtelen szeretetének mezejében voltunk.
De csak akkor, amikor a szívünk hasonlóvá válik az Ő tulajdonságaihoz, végre megérzékeljük azt a helyet, ahol mindig is éltünk.
És azt a helyet így hívják:
A Teremtő.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás