„….. Ezért látjuk, hogy ha a jövő ragyog a jelenben, akkor annak ellenére, hogy a jelenben még nincs semmije, ez nem számít. Inkább a jövő miatt lehet boldog, mint a jelen miatt. Ez azonban pontosan akkor igaz, ha a jövő ragyog a jelenben. A kabbala nyelvén úgy tekintik, hogy ő élvezi az Ohr Makifot, ami azt jelenti, hogy élvezi a jövőben érkező fényt.
Vagyis, ha látja, hogy van érvényes módszer a cél elérésére, bár még nem érte el a teljességet, ha a célba vetett bizalom megvilágítja őt, akkor élvezheti a jelent, mintha az Ohr Makif most ragyogna számára a Kelimben.
Baal HaSulam hasonlóan nyilatkozott bölcseink szavaival kapcsolatban: „Az igazak zsoltárokat énekelnek a jövőről”, ami azt jelenti, hogy az igazak zsoltárokat énekelhetnek arról, ami később rájuk vár. Vagyis hisznek abban, hogy végül teljességgel lesznek megjutalmazva, és ennek alapján énekelnek zsoltárokat, még ha még nem is érték el a teljességet.
Ez a kérdés felmerül a Zoharban (Vayelech, 47. pont): „Rabbi Elazar azt mondta: „Izraelnek az a sorsa, hogy zsoltárokat énekeljen alulról felfelé és felülről lefelé, és megkössön a hit csomóját, ahogy meg van írva: „Akkor Izrael ezt az éneket fogja énekelni.” Nem azt mondja, hogy „énekelte”, hanem „énekelni fogja”, ami a jövőt jelenti.” Ebből következik, hogy az embernek meg kell kapnia a megvilágosodást az Ohr Makiftól, ami a jövőből, a jelen után jön, és be kell vonnia azt a jelenbe.
Ezért mindhárom idő – a múlt, a jelen és a jövő – benne van a jelenben. Azonban a gonosz hajlam tanácsa mindig az ellenkezője, vagyis a három idő szétválasztása, hogy ne világítsanak együtt. Ezért mindig szembe kell szállnunk a gonosz hajlammal, és azt kell mondanunk: „Amit mond, az biztosan nem a mi javunkra válik, mivel nem az a feladata, hogy segítsen nekünk a munkában.”…”
Rabash, Három idő a munkában
Az idő, ahogyan mi érzékeljük: a vágyakon alapuló valóság
A valóság testi érzékelése három ismerős koordinátán alapul: idő, tér és fizikai mozgás.
Ezek nem absztrakt mértékek. Mélyen személyesek. A mi lényünkből fakadnak – a létezés és a beteljesülés kielégíthetetlen vágyából.
Az időt nem óraként éljük meg, hanem várásként, várakozásként, késedelemként, sürgősségként.
A teret nem geometriaként éljük meg, hanem az örömtől való távolságként vagy a kielégülés közelségeként.
A mozgást nem fizikaként éljük meg, hanem erőfeszítésként, küzdelemként, előrelépésként vagy kudarcként abban, hogy megszerezzük, amit akarunk.
Minden a hiány és a beteljesüléshez viszonyítva mérhető.
Mi hiányzik nekem?
Mi tölthetné be ezt a hiányt?
Mennyi időbe telik?
Milyen messze van?
Így az idő a hajszánk történetévé válik.
Radikális változás: a beteljesüléstől a forrásig
A spirituális érzékelés pontosan ott kezdődik, ahol ez a hajsza enyhül.
A spiritualitásban nem töröljük el a vágyat. Továbbra is érezzük az éhséget, a vágyakozást, a hiányt.
De a fókusz eltolódik.
Ahelyett, hogy a beteljesüléssel magával lennénk elfoglalva, elkezdünk a beteljesülés forrására, a Teremtőre koncentrálni.
Ahelyett, hogy azt kérdeznénk: „Mit fogok kapni?”, elkezdjük azt kérdezni: „Milyen szándékkal élek?”
Ez a változás jelent mindent.
Anyagunk révén nem tudunk hasonlítani a Teremtőre.
Mi befogadók vagyunk, Ő pedig tiszta adakozás.
De tudunk hasonlítani Rá a szándékunk révén.
A szándék a vágy belső iránya.
És a szándék – önzetlen, feltétel nélküli adakozás – az, ahol a forma egyenértékűsége lehetségessé válik.
Amikor a beteljesülés másodlagossá válik
Abban a pillanatban, amikor a szándék elsődlegessé válik, a beteljesülés másodlagossá válik.
A vágyak és azok kielégítése már nem a cél; eszközökké válnak.
Eszközök az isteni szándék eléréséhez.
Eszközök a ragaszkodáshoz.
És amikor a beteljesülés elveszíti központi szerepét, a régi koordináták feloldódni kezdenek.
Az idő már nem uralkodik rajtunk.
A tér már nem ijeszt meg minket.
A mozgás már nem fáraszt ki minket.
A valóság átrendeződik valami egyszerűbbé és sokkal igényesebbé: ok és okozat – amelyet csak a Teremtőhöz való távolság vagy közelség mér.
Fokozatok, nem dátumok: mit jelent valójában az „idő”
A spiritualitásban nincs előre haladó óra.
Van egy állapotok sorozata, a Teremtőhöz való hasonlóság fokozata.
Minden állapot már benne van az örök, tökéletes valóságban, amelyben valóban létezünk.
Amit múltnak, jelennek és jövőnek nevezünk, az egyszerűen:
- az az állapot, ahonnan jöttünk,
- az az állapot, amelyben vagyunk,
- és az az állapot, amelyet el kell érnünk.
Az embernek mindig két irányból egyszerre kell viszonyulnia a jelen állapotához:
- a múltból merített bizalommal
- és a jövőből merített hittel.
Amikor ez a kettő megvilágítja a jelent, a jelen maga is átalakul.
A már létező jövő
Itt rejlik a nagy titok, amelyre Rabash rámutat.
Ha a végső, tökéletes állapot – a teljes ragaszkodás, a Teremtővel való teljes hasonlóság – garantált…
Ha már létezik a teremtés tervében…
Akkor ez nem fantázia. Ez egy már létező valóság.
És ha valóban bízunk a Teremtőben, akkor elkezdhetünk abból a jövőből élni.
Ahogyan ebben a világban az ember hajlandó évtizedekig dolgozni, mert bízik a jövőbeli nyereségben, úgy a spiritualitásban is el tudjuk viselni a sötétséget, az erőfeszítést és a belső ellenállást, mert a jövő már ragyog.
Ezt Ohr Makif-nak hívják – a Körülvevő Fénynek.
A jövőből érkező fény, amely édesíti a jelent.
Spirituális időutazás: élni a saját magunk előtt
Amikor a Teremtő és a végső cél fontossága elég erőssé válik, valami rendkívüli történik.
Elkezdünk a jövőben létezni.
A jelen nem tűnik el, de háttérbe szorul.
Az ego sikít, de már nem diktál.
A nehézségek megmaradnak, de elveszítik azt az erejüket, hogy megtörjenek minket.
Ez a spirituális időutazás.
Nem a valóság elől való menekülés, hanem egy magasabb valóságba való lehorgonyzás.
Az ego stratégiája: oszd meg az időt
A gonosz hajlamnak egy következetes taktikája van: válaszd szét a múltat, a jelent és a jövőt.
- A múltat bánattá változtatja.
- A jelent zavarossá.
- A jövőt kétségessé.
Amikor az idő fragmentálódik, az erő eltűnik.
Ezért követeli a munka a helyes vonal állandó újjáépítését – a végső, kijavított állapot világos, ragyogó képét.
Ezzel szemben áll a bal vonal – az ego érvei, félelmei és számításai, amelyek azt mondják: „Ez lehetetlen. Térj vissza ahhoz, ami voltál.”
Az emberi megfigyelő a középen
E kettő között áll az igazi emberi pont: az átlátszó megfigyelő.
Ez a megfigyelő tartja:
- a hit és a fontosság révén a jövőbeni támaszpontot,
- az ego ellenállásának tudatosságát anélkül, hogy megadná magát neki.
A bal és a jobb, a sötétség és a fény, a hiány és a beteljesülés ellentétével ez a megfigyelő megalkotja a középső vonalat – a valódi szabadság helyét.
Sötétség minden felemelkedés előtt
A jelenlegi állapotból a következő fokozat mindig sötétnek tűnik.
Miért?
Mert több adakozást, több önzetlenséget, mélyebb szolgálatot igényel.
Az egó számára ez élettelennek és visszataszítónak tűnik.
De amikor a fontosságot együtt építjük fel, a spirituális csoportban, az, ami zárt falnak tűnt, ajtótáblává válik.
És amikor a szükségszerűség olyan valós lesz, mint az élet vagy a halál, a Teremtő megnyitja a kaput.
Fények vagy edények: Mihez ragaszkodsz?
Minden pillanatban vagy az
- edényekhez – hiány, félelem, üresség – vagy
- fényekhez – kapcsolat, bizalom, ragaszkodás – kapcsolódunk.
Ha az edényhez ragaszkodunk, a szenvedés dominál.
Ha a jövőbeli Fényekhez ragaszkodunk, amelyeknek az a rendeltetése, hogy megtöltsék azt az edényt, akkor azok már most is megvilágítanak minket.
Akkor még a legrosszabb állapotok is a ragaszkodás helyévé válnak.
Nem azért, mert jó érzés, hanem azért, mert az Adótól származnak.
Egy kritérium minden állapotra
Akár hiányban vagy beteljesülésben, jobb vagy bal oldalon, sötétségben vagy fényben – minden egy kérdés alapján mérhető:
Melyik állapot teszi lehetővé a legnagyobb ragaszkodást a Teremtőhöz ebben a pillanatban?
Ha az öröm nem szakítja meg a ragaszkodást, akkor örökre megmaradhat.
Ha a hiány mélyíti a ragaszkodást, akkor az ajándék.
Az adakozás, ha valóban adakozás céljából történik, örök.
Mindhárom idő egy pontban
Ezért tanítják nekünk a bölcsek, hogy egyesítsük a múltat, a jelent és a jövőt.
A múltból – bizalom.
A jövőből – hit és öröm.
A jelenben – munka.
Amikor a jövő most ragyog, az idő összeomlik.
Az élet intenzívebbé válik.
Minden pillanat céltudatos lesz.
És ez a spirituális időutazás valódi értelme: ma élni a holnap bizonyosságából, amíg a holnap meg nem mutatja, hogy már ott voltál.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás