„….. Az ember hiányossággal lett teremtve. Vagyis az ember lényegének, az úgynevezett „teremtésnek” a szempontjából csak az a hiányosság, amelyben megvan a fogadás akarata. Mivel az ember úgy érzi, hogy hiányos, vagyis hiányzik belőle az életerő, mivel a jót cselekedni vágyás hiányt okozott az alsóbbrendűben, vagyis mindig vágyakozik az öröm és az életerő befogadására, de amikor csak a testi ruházatból tud örömöt befogadni, abban nincs teljesség, ezért azt mondhatjuk, hogy ebből mindig képes lesz kiterjeszteni az életerőt. Ehelyett, amint hiányossága kielégül, az íz és az életerő eltűnik belőle.
Az a szabály szerint, hogy a vágy ad ízt az örömnek, ahol nincs vágy valami iránt, az a valami nem adja meg az örömöt, és az anyag csak a hiányosságának megfelelően ad örömöt neki. De ahol nincs hiányossága, az olyan, mintha nem lenne Kli [edénye], amelybe azt az örömöt helyezhetné.
Ezért, ha az ember tele van örömmel, akkor nincs vágya rá. Ezért már nem kap vitalitást és örömet ebből a dologból. De ha nem elégíti ki teljesen az öröm, akkor még mindig van hiányosság benne. Ez azt jelenti, hogy még mindig van Kli-je, amellyel örömet kaphat.
Az a hiányérzet, amelyet az ember magával kapcsolatban érez, hogy nincs öröme, azt jelenti, hogy nincs semmi, amiből örömöt kaphatna. Ez olyan, mint egy ember, aki az óceán egyik szigetén van, ahol nincs élelem, és éheznie és szomjaznia kell.
A spirituális örömökben van teljesség, ami azt jelenti, hogy nem érezzük, hogy szükség lenne magasabb teljességre, mert a spiritualitásban nem lehet hiány. Ezért a spiritualitás úgy ragyog, hogy semmi sem adható hozzá…”
Rabash, Válogatott jegyzetek 808. Teljesség és hiány
Létünk motorja: vágy és beteljesülés
Létünk lényege – a szívünk, a motor, amely minden mozdulatot, minden gondolatot, minden lélegzetet hajt – a létezés és a beteljesülés kielégíthetetlen vágya.
Nem számít, hogy ez a központi vágy egy adott pillanatban milyen konkrét vágy formájában öltözik fel. Egész életünk a bennünk felébredő vágyak – gyakran látszólag véletlenszerűen – folyamatos kinyilatkoztatásaként és azok teljesítésére irányuló végtelen hajszaként bontakozik ki. Az egyetlen ok, amiért felkelünk az ágyból, az egyetlen ok, amiért megmozdítjuk az ujjunkat vagy döntést hozunk, az az, hogy egy vágy üres lett és beteljesülést követel.
Vágyaink prioritást élveznek. Az erősebb vágy elnyomja a gyengébbet. A törvény azonban változatlan marad: az élet nem más, mint vágy és annak beteljesülése. A beteljesült vágyak életnek tűnnek; a beteljesületlen vágyak szenvedésnek tűnnek.
Az emberi kérdés felébredése
Egy bizonyos ponton, az ösztönös és társadalmi vágyakon túl, valami új ébred fel.
Addig vágyaink két nagy kategóriába sorolhatók:
- Élő vágyak: étel, szex, család, fizikai biztonság
- Társadalmi vágyak: gazdagság, hatalom, tisztelet, elismerés, tudás
Ekkor felmerül egy zavaró kérdés: Mi az élet célja? Ezt a kérdést nem lehet elhallgattatni sikerrel vagy örömmel. Ez nem intellektuális kíváncsiság, hanem egy teljesen új vágy.
Később rájövünk, hogy ez a vágy az igazi emberi célunk felé vonz minket: a spiritualitás felfedezése és egy új valóságérzékelésbe való belépés, amely kapcsolódik az egyetlen teremtő és irányító erőhöz.
Új vágy, ugyanaz a megfigyelő
A kabbalisták szerint a spirituális vágyaknak és beteljesüléseknek nincs párjuk ebben a világban. Teljesen újak. A spirituális beteljesülés iránti vágyat a semmiből kell felépíteni, mintha egy üres oldalt nyitnánk meg a létezésben.
A megfigyelő azonban – aki éhséget, hiányt és beteljesülést érez – ugyanaz a megfigyelő, aki mindig is voltunk. Eleinte ez a megfigyelő szunnyad és el van temetve az egó alatt, teljesen azonosulva az önző létezéssel.
A kabbala módszerével ez a megfigyelő felszabadulhat és fejlődhet. Új vágyak alakulhatnak ki. Új beteljesülés érezhető.
A hasonlóság, mint a spiritualitás kapuja
A spiritualitás csak a hasonlóságon keresztül tárul fel.
Ahhoz, hogy megértsük a Teremtőt, el kell sajátítanunk az Ő tulajdonságait – az eredeti önző természetünk felett és azzal szemben. Ezek a tulajdonságok a tiszta, feltétel nélküli szeretet és adás.
Ez olyan, mintha levetnénk eredeti ruháinkat, és új ruhákba öltöznénk. Ezeken a ruhákon keresztül egy másik valóság jelenik meg. Mint a módszeres színészek, akik addig próbálják a szerepet, amíg át nem élik, nekünk is gyakorolnunk kell, hogy úgy éljünk, ahogy a Teremtő él – az emberek és a valóság felé.
A spirituális befogadás paradoxona
A spirituális öröm csak önzetlen szándékkal fogadható be. Amit kapunk, azt azonnal tovább kell adnunk – másoknak vagy vissza a Teremtőnek.
Ez teremti meg a spiritualitás paradoxonját:
- Csak akkor kapok, ha nem akarok magamnak kapni.
- Csak akkor létezem spirituálisan, ha másokért létezem.
A Teremtőt „semmi”-nek nevezik, mert nem törődik önmagával. Egész létezése az élet adásáról szól. Csak akkor érjük el a vele való hasonlóságot, és válunk képesek a spirituális öröm biztonságos befogadására, ha mi is hasonlóan „semmi”-vé válunk.
Miért veszélyes a spirituális öröm?
A kabbalisták szerint egy szikrányi spirituális öröm felülmúlja a világ összes örömét. És mégis, ismerjük magunkat: még a múló testi örömöket sem tudjuk ellenállni.
Hogyan tudnánk tehát elviselni a spirituális örömöt?
Jelenlegi állapotunkban nem tudjuk.
A spirituális öröm ellentmond a jelenlegi természetünknek. Ha túl korán megkóstolnánk, az megsemmisítené jelenlegi létezésünket. Nem azért, mert túl kellemes, hanem mert önzetlen. Halál az egoista létezésnek – mint a napfény a vámpírnak.
Korlátozás és újjászületés
Ezért az átmenetnek fokozatosnak kell lennie.
Először jön a korlátozás vagy az önmegsemmisítés – a teljesen önző szándékokról való lemondás. Mint egy függőnek, nekünk is le kell állnunk, mielőtt a gyógyulás megkezdődhet.
A valóságról alkotott teljes felfogásunk önmagunk körül forog. Teljes újraindítás nélkül lehetetlen átmenni az önzetlen létezésbe.
Egyiptom, Sínai és a belső sivatag
A Tóra szimbolikusan leírja ezt a folyamatot. A Sínai-hegyen az emberek nem tudták elviselni a tiszta adakozás kinyilatkoztatását. Még nem voltak rá felkészülve.
Miután elmenekültek Egyiptomból – az egóból – jön a sivatag: íztelen manna, keserű víz, élettelen állapot. Ez a megtisztulás. Még ez az állapot is már a tér és idő feletti létezés, de öröm nélkül.
Az örökkévalóság ára
Ki ne akarna örök létezést?
De a feltétel radikális: teljes elszakadás az önálló létezéstől. Az élet folytatódik, de én már nem létezem magamért. A létezés csak mások szolgálatán keresztül lehetséges – preferencia és számítás nélkül.
Ez nem a szeretetre méltó iránti szeretet. Ez feltétel nélküli szeretet mindenki iránt.
A spirituális öröm elviselésének megtanulása
Az ego korlátozása után is a spirituális vágyakat lassan kell kialakítani. Azok örömei elképzelhetetlenül elsöprőek. Ahhoz, hogy megkapjuk őket és azonnal továbbadjuk, természetfeletti önuralomra és önszeretetnél nagyobb szeretetre van szükség.
Ezt csak a megfelelő környezetben lehet megtanulni.
A spirituális csoport szerepe
Ma a testi örömök elveszítik ízüket. Az emberiség felismeri az egót gonosznak, de még mindig megpróbálja kijavítani másokban.
Pozitív vízió nélkül ez kétségbeeséshez vezet.
Csak egy elkötelezett spirituális csoport tud megfelelő irányt mutatni – a spiritualitás felé való törekvést. Csak együtt tudunk átkelni Egyiptomon, a sivatagon, és belépni Izrael belső földjére.
Átlátszó csatornává válni
A kölcsönös garancia, a teljes önmegsemmisítés és az „egy ember, egy szív” egységesség révén segítséget kapunk a Teremtőtől.
Csak akkor tudjuk elviselni a spirituális örömöket.
Nem mint tulajdonosok.
Nem mint fogyasztók.
Hanem mint tiszta, átlátszó csatornák, amelyeken keresztül a Teremtő életadó ereje áramlik másokhoz és az egész valósághoz.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás