Új életet találni a spirituális csoporton keresztül

„….. Meg kell azonban értenünk, amit előttünk látunk, hogy vannak olyanok, akik barátaik iránti szeretetükben fáradoznak, de mégsem kerülnek közelebb a Teremtő iránti szeretethez, hogy a Tóra és a Mitzva-k szerint élhessenek, a Teremtő iránti szeretetből fakadóan. Ez azt jelenti, hogy azt mondják, valójában egy kicsit előrehaladnak a barátaik iránti szeretetben, de nem látnak előrelépést a Teremtő iránti szeretetben. Tudnunk kell azonban, hogy a barátaik iránti szeretetben is vannak fokozatok, vagyis el kell gondolkodnunk a barátaik iránti szeretet kötelességén.

Összehasonlíthatjuk ezt egy kétszintes, földszintes épülettel. A király a második emeleten van, és aki a királyhoz szeretne eljutni – akinek egyetlen célja, hogy szemtől szembe beszéljen a királlyal –, azt mondják neki, hogy először fel kell mennie az első emeletre, mivel lehetetlen felmenni a második emeletre anélkül, hogy előbb felmenne az elsőre.

Természetesen mindenki megérti, hogy ez így van. Van azonban egy ok, amiért először az első emeletre kell felmenniük – ezt „korrekciónak” nevezik. Más szavakkal, az első emeletre felmászva megtanulhatják, hogyan kell szemtől szembe beszélni a Királlyal, és megkérhetik a Királyt, hogy teljesítse kívánságukat…

Rabash, Gyere a Fáraóhoz – 2

Amit „életnek” nevezünk

Születésünk pillanatától kezdve – implicit és explicit módon – azt tanítják nekünk, hogy az élet a fizikai testünk tapasztalata.

Az élet, ahogyan általában értjük, az önkéntelen születés és a többnyire önkéntelen halál közötti időtartam.

Minden, ami ez között van, egy központi feladatnak szentelt: ennek a biológiai testnek és a benne felébredő vágyaknak a táplálása, védelme és kielégítése.

Napjaink végtelenül a kielégülés után való hajszolással telnek – először az alapvető vágyakkal, az étel, a szex és a család iránt, majd később a „kifinomultabb” társadalmi vágyakkal, a gazdagság, a hatalom, a tisztelet és a tudás iránt.

Dolgozunk, küzdünk, versengünk, szerzünk, veszítünk, és újrakezdjük, mindezt azért, hogy fenntartsuk ezt a testi létezést, és minél több örömöt szorítsunk ki belőle.

És mégis, ha őszintén nézzük, ez az élet nem is különbözik annyira más állatok életétől.

Igen, vágyaink kifinomultabbak, rétegzettebbek, absztraktabbak – de még mindig vakok, ösztönösek és céltalanok.

Olyan erők hajtanak minket, amelyeket nem mi választottunk, olyan teljesülések felé, amelyek soha nem elégítenek ki igazán, egy olyan valóságban, amelynek értelme fájdalmasan homályos marad.

A kabbalisták radikális állítása

A kabbalisták – egyedülálló empirikus tudósok, akik évezredek óta tanulmányozzák az emberi természetet és a valóságot – megdöbbentő állítást tesznek:

Te nem vagy a tested.

Szerintük a fizikai test nem a valódi lényegünk.

Valódi lényünk, a motor, amely minden cselekedetünket mozgatja, maga a vágy – a létezés és a beteljesülés iránti kielégíthetetlen, egyre növekvő vágy.

A test, az öt fizikai érzékszervével, csupán ennek a vágynak egy bizonyos belső érzékelése.

Amit „fizikai életnek” nevezünk, az nem objektív valóság, hanem egyfajta érzékelés – egy belső kép, amelyet a kapás vágya hoz létre, és amelyet az egoista szándék szűr.

A legnagyobb hibánk az, hogy azonosítjuk magunkat ezzel a képpel.

Azt mondjuk: „Ez a test én vagyok.”

De az igazság az, hogy a test a legmélyebb értelemben véve nem is valós – csupán egy kivetítés, belső vágyunk téves észlelése.

Amíg ebben az azonosulásban ragadunk, teljesen el vagyunk választva az élet egyetlen, valódi, jóságos Forrásától.

A valóság törvényei szerint, definíció szerint valójában nem élünk – csupán létezünk egy képzeletbeli mátrixban, amelyet az egoista érzékelés tart fenn.

Az emberi megfigyelő ébredése

A kabbala tanítása szerint lehetséges egy egyedülálló formája az önfejlesztésnek.

Az ember fokozatosan elszakíthatja érzékelését a fizikai testtől és annak érzéseitől, és létrehozhat valami teljesen újat: egy valódi emberi megfigyelőt.

Ez a megfigyelő nem semmisíti meg a testet, és nem tagadja a fizikai életet.

Inkább fölötte áll – képes teljesen más szinten vizsgálni az életet és a halált, a beteljesülést és az ürességet.

Amikor ez a megfigyelő felébred, forradalmi kérdés merül fel:

Mi is valójában az élet?

És ami ugyanolyan fontos: Mi a halál?

Spirituális szempontból az életet nem a biológiai funkciók mérik.

Az élet kapcsolatot jelent – egyre növekvő, egyre mélyülő kapcsolatot az egyetlen jótékony létezés Forrásával.

A halál viszont nem a testi folyamatok leállása, hanem ennek a kapcsolatnak a elvesztése.

Miután ez a belső tengely kialakult, az lesz a létezés elsődleges élménye, függetlenül attól, hogy mi történik a fizikai testtel, függetlenül attól, hogy még „élünk-e” ebben a világban, vagy sem.

A testi örömök szegénysége

Minden öröm, amelyet egész életünkben gyűjtünk – siker, csodálat, kényelem, tudás, tapasztalatok – ebből a magasabb perspektívából nézve szinte semmiségnek bizonyul.

Apró morzsák.

Homokszemek.

Rövid életűek, ideiglenesek és elszakadnak az élet Forrásától.

Ami elszakad az élet Forrásától, az nem tud igazán kielégíteni.

Az igazi beteljesülés nem tárgyak, élmények vagy érzések megszerzésében rejlik.

Az igazi öröm a Forrás maga – az élő, kölcsönös kapcsolat azzal, aki jót akar teremtményeinek.

Ez az emberi élet valódi célja: felfedezni, megtapasztalni és kölcsönös kapcsolatban élni az élet egyetlen Forrásával.

Miért nem érhetjük el közvetlenül a Teremtőt

Itt egy fájdalmas, de elkerülhetetlen korláttal találkozunk.

A spirituális valóság törvényei teljesen eltérnek a világ törvényeitől.

A testiségben az örömhöz való kapcsolódás közvetlen.

Hiányt érzek, megszerezem, amit akarok, elfogyasztom, és örömöt érzek.

Ha kudarcot vallok, szenvedek.

De a Teremtőhöz való kapcsolódás a forma hasonlóságának törvénye szerint működik.

Csak annyira tudok kapcsolódni Hozzá, amennyire hasonlítok az Ő tulajdonságaihoz és szándékaihoz.

Az Ő tulajdonságai pedig abszolút, feltétel nélküli és önzetlen szeretet és adakozás.

Az én anyagom – a vágy, hogy kapjak – nem változtatható meg.

De a szándékom igen.

Megtanulhatom, hogy ne magamért kapjak, hanem azért, hogy örömet szerezzek a Forrásnak, hogy részt vegyek az Ő jótékonysági vágyában.

De itt rejlik a csapda:

Ha ezt közvetlenül a Teremtővel próbálom megtenni, akkor önmagamat csapom be.

Nincs módom ellenőrizni a szándékomat.

Könnyen elképzelhető, hogy az Ő érdekében cselekszem, míg valójában csak egy finomabb formában szolgálom magamat.

Ezért a kabbalisták egyértelműen figyelmeztetnek minket:

A Teremtővel való közvetlen kapcsolat kezdetben lehetetlen – és veszélyes.

A spirituális csoport: méh és köldökzsinór

Ezért rendezte el a Teremtő a valóságot úgy, hogy az Őhöz vezető út más embereken keresztül kell haladjon.

A spirituális csoport nem egy társadalmi keret, egy támogató csoport vagy egy erkölcsi gyakorlat.

Ez egy precíz spirituális mechanizmus.

Olyan, mint az anyaméh.

Olyan, mint a köldökzsinór.

A csoporton belül egy valódi, kézzelfogható laboratóriumot kapok, ahol gyakorolhatom az adakozást, a szeretetet, a megsemmisítést és az önmeghaladást.

Itt szándékomat tesztelhetik, mérhetik, ellenállhatnak neki és kijavíthatják.

Ez Rabash példázatának „első emelete”.

Lehet, hogy vágyom arra, hogy szemtől szembe találkozzak a Királlyal, de korrekciók nélkül – anélkül, hogy megtanulnám, hogyan lépjek ki önmagamból – nem is állhatok előtte.

A baráti szeretet nem érzelem.

Ez egy strukturált, igényes belső munka, amely bennem felépíti azokat a tulajdonságokat, amelyek szükségesek a Teremtő megismeréséhez.

Csak a kölcsönös munkán, a kölcsönös felelősségen és a kölcsönös megsemmisítésen keresztül alakul ki egy új edény – egy edény, amely képes befogadni az igazi életet.

Az igazi élet születése

Amikor egy ember valóban betartja a „Szeresd barátodat, mint önmagadat” elvet, nem szlogenként, hanem belső valóságként, akkor valami példátlan történik.

Új érzés jelenik meg.

Az élet érzése, amely nem függ a testtől.

A kapcsolat érzése, amely nem halványul el.

Egy olyan értelmet érzünk, amely nem omlik össze.

Ez nem képzelet.

Ez kézzelfogható, reális és konkrétabb, mint bármi, amit eddig tapasztaltunk.

Ez az igazi élet kezdete.

És ez nem elszigetelten, nem önámításban, nem magasztos fantáziákban születik, hanem a spirituális csoporton belüli alázatos, igényes és szent munkában, ahol korrekciók sorozatával mászunk fel az első emeletre, amíg végül megnyílik a Király ajtaja.