Folyamatosan várva az üdvösséget

Minden a vágytól függ.

Mert mi nem vagyunk mások, mint maga a vágy.

Gondolataink, mozdulataink, döntéseink, egész életünk – minden csak annak a kifejezése, ami egy adott pillanatban vágyként ébred bennünk. Nem állunk fölötte. Nem irányítjuk. Hordoz minket.

És pontosan ugyanez a helyzet a spiritualitásban is.

Ahhoz, hogy belépjünk a spiritualitásba, nem elég intellektuálisan megérteni, nem elég filozófiailag egyetérteni vele, és nem elég távolról csodálni. Olvashatunk, hallgathatunk, egyetérthetünk, sőt inspirálódhatunk is – mégis teljesen kívül maradhatunk. A spiritualitásba való belépéshez valami sokkal radikálisabb dologra van szükség: egy elnyomhatatlan, elviselhetetlen, visszafoghatatlan vágyra, hogy belépjünk.

Egy olyan erős vágyra, amely nem hagy teret kompromisszumoknak.

Egy olyan vágyra, amely nem enged pihenni.

Egy vágy, amely fontosabbá válik, mint az élet, ahogyan azt ismerjük.

De egy ilyen vágy nem születésünkkel adatik meg nekünk.

Természetünknél fogva minden vágyunk teljesen önző szándékkal párosul. Minden, amit akarunk, amit teszünk, amiről álmodunk, a saját érdekünkben történik. Még akkor is, ha nagylelkűnek vagy gondoskodónak tűnünk, ösztönösen valamilyen formában a saját kielégülésünket keressük – becsületet, kényelmet, biztonságot, értelmet vagy a bűntudat enyhítését.

A spiritualitás ennek az abszolút ellentéte.

A spiritualitás nem a testi élet továbbfejlesztett változata. Nem egy kifinomultabb öröm, egy mélyebb érzelem vagy egy finomabb kielégülés. A spiritualitás teljes irányváltást követel: csak másokért létezni és cselekedni, miközben teljesen megfeledkezünk a saját létezésünkről.

Ez nem természetes.

Ez nem emberi.

Ez nem olyan dolog, amit az ego kívánatosnak tudna elképzelni.

Hogyan is akarnánk tehát ilyet?

Pontosan ezért a Teremtő egy apró szikrát ültetett belénk – egy olyan apró pontot, hogy szinte észrevehetetlen. A spirituális törekvés szikráját, amely életünk nagy részében szunnyad. Élünk, növekszünk, küzdünk, sikerrel járunk, kudarcot vallunk – és ez a szikra csendesen alszik minden alatt.

De amikor felébred, semmi sem marad a régiben.

Amikor ez a szikra felébred, nem ad békét. Zavar. Megzavar. Suttogja, hogy valami hiányzik – de nem magyarázza meg, mi. Elégedetlenséget kelt mindazzal szemben, ami korábban elegendőnek tűnt. És attól a pillanattól kezdve az egyetlen kérdés az lesz, hogy ezt a szikrát a megfelelő környezetbe helyezzük-e.

Mert a szikra önmagában nem tud növekedni.

Akárcsak egy mag, termékeny talajba kell ültetni. Olyan környezetbe, amely értékeli a spiritualitást, beszél róla, vágyik rá és nagyra tartja. Csak ott tud ez a kis szikra igazi, elsöprő spirituális vágyakozássá nőni.

Ezen a szikrán keresztül – és csakis ezen keresztül – kapunk egy halvány elképzelést arról, milyen lehet a spiritualitás. Kezdjük érezni, mennyire radikálisan különbözik ez a szokásos életfelfogásunktól. És ami a legfontosabb, kezdjük érezni a kontrasztot.

Ennek a kontrasztnak egyre élesebbnek kell lennie.

Az egyik oldalon áll a testi élet – önközpontú, ösztönös, az örömhöz és a fájdalomhoz kötött. A másik oldalon áll a spirituális élet – adakozás, kapcsolat, mások iránti szeretet, összetartozás a Teremtővel. Ahogy ez az összehasonlítás egyre élesebbé válik, lassan eljutunk a szabad választás pontjához.

Nem elméleti választáshoz.

Nem filozófiai választáshoz.

Hanem egzisztenciális választáshoz.

A spiritualitásba való belépés hiánya olyan erősnek kell lennie, hogy készek legyünk feláldozni minden mást. A hírnevet, a kényelmet, a szokásokat, a bizonyosságokat – mindent. Eljön az a pillanat, amikor az ember készen áll a teljes megadásra, és csak egy dolgot követel: hogy beléphessen a spiritualitásba.

Ekkor a Teremtő már nem hagyja aludni.

A Teremtő fontosabbá válik, mint az én.

A gondolatok folyamatosan visszatérnek Hozzá. Minden eltérés fáj. Minden feledékenység éget. Az ember újra és újra behelyezi a Teremtőt a képbe, kijavítja az irányát, elveszíti, és erőszakosan visszatér – keresve, vágyakozva, követelve –, amíg egy valódi érzés kezd kialakulni.

És a szenvedés elmélyül.

Nem az örömök hiánya miatt szenved, hanem azért, mert képtelen a Teremtőhöz hasonlóvá válni. Képtelen szeretni. Képtelen adni. Képtelen igaz szeretettel kapcsolódni a barátaihoz.

Ez a fájdalom annyira elviselhetetlenné válik, hogy az ember a Teremtőhöz rohan, mint a beteg az orvoshoz – lefekszik a spirituális műtőasztalra, követeli a műtétet, követeli az üdvösséget, követeli az életet.

Az igazság az, hogy a valóság, amelyben találjuk magunkat, nem attól függ, hogy hol vagyunk, hanem attól, hogy hogyan viszonyulunk ahhoz, ahol vagyunk.

A Teremtő oldaláról semmi sem változik. A kezdetektől fogva – „a cselekedet vége a kezdeti gondolatban van” – a fogadás akarata létrejött, és végtelen jósággal és örömmel telt meg. Ez az állapot már létezik. Nem ingadozik. Nem tűnik el.

Minden változás csak a tartályon belül történik.

Minden érzés, minden állapot, minden emelkedés és süllyedés szubjektív benyomás – amelyet kizárólag a tartály hozzáállása határoz meg ahhoz, ami kitölti. A Teremtő mindig a tartályban marad. De az edény dönti el, hogy csak az örömhöz, az öröm forrásához, az adáshoz, a fogadáshoz vagy az elutasításhoz kapcsolódik-e.

Ha az edény csak az örömhöz kapcsolódik, ezt testi életnek nevezzük.

Ha ahhoz kapcsolódik, aki az örömöt adja, ezt szellemi életnek nevezzük.

Ez a két életforma nem zárja ki egymást. Egymás felett is létezhetnek. De a tudatosság határozza meg mindent.

Hogyan jut el az ember a teljes tudatossághoz arról, ami már a kezdetektől megadatott neki?

A szenvedésen és a kinyilatkoztatáson keresztül.

Mint egy pincébe zárva élő ember, aki sötétben él, nem tudja, mi az élet, nem is tudja, mitől szenved. Eleinte ez a sötétség maga a valóságnak tűnik. „Ez az élet” – gondolja. „Így van a létezés.”

Aztán naponta néhány percre kiviszik a szabadba.

Látja a fényt.

Látja az embereket, akik élnek, mosolyognak, szabadon mozognak.

Aztán visszaviszik a pincébe.

Most a szenvedés megsokszorozódik.

Mert most már tudja.

Pontosan ez történik, amikor a szív pontja felébred. Az embernek röviden megmutatják, hogy van egy másikfajta élet – a spirituális élet. És attól a pillanattól kezdve a sötétség már nem elviselhető.

Innen kezdődik az erőfeszítés.

Az erőfeszítés, a vágyakozás ismételt kísérletei, a spiritualitás pontosabb értelmezése, a „hogy adományozhassunk” valódi jelentésének tisztázása révén az ember előrehalad. Eleinte a spiritualitás nagyobb örömök ígéretének tűnik. Később kiderül, hogy adományozásról van szó – és a távolság elviselhetetlenné válik.

Ez a szakadék a spiritualitás és az ember között a gonosz felismerésévé válik.

A felemelkedések feltárják az adakozás szépségét.

A leereszkedések feltárják az ember egójának igazságát.

És ismét megjelenik a szabad választás.

Vagy az ember növeli a Teremtő nagyságát – azt üzemanyagként felhasználva –, vagy egyre mélyebbre süllyed az állapota tolerálásában, amíg a szenvedés ismét elviselhetetlenné válik. A fejlődés csak a Teremtő nagyságának megszerzésével lehetséges. Anélkül nincs erő.

Lassan, felemelkedések és leereszkedések váltakozásával, a Lo Lishma-ban való erőfeszítéssel, a Teremtő nagyságának ismételt igénybevételével egy edény épül fel. Nem egy edény több örömért – hanem egy edény, amelynek más a formája, minősége és szándéka.

Ekkor forradalom következik be.

Az „adakozás” már nem gyengeségnek tekinthető. Erőnek bizonyul – a legnagyobb erőnek, ami létezik. Az élet és a halál új értelmet nyer. A spirituális élet valósággá válik.

És bekövetkezik az üdvösség.

Nem csoda formájában, hanem a felhalmozódott vágyakozás, szenvedés, erőfeszítés, felismerés és megadás természetes eredményeként.

Végül külsőleg semmi sem változott.

Csak a tartály változott meg.

A Teremtő mindig ott volt – belül, körülöttünk, kitöltve minket. Az ember egyszerűen kijavította érzékelését, megtisztította észlelését, és végül megérezte, hol volt valójában az elejétől fogva: egy lélek, amelyet a Teremtő töltött meg, és amely valódi életet élt.

És ezért kell folyamatosan várni az üdvösségre.