„….. Ennek megfelelően, amikor valaki imádkozni jön, és a Teremtőtől kéri, hogy elégítse ki szükségleteit, imádságának egyértelműnek kell lennie. Vagyis tisztában kell lennie azzal, hogy mire van szüksége. Azaz, amikor a Teremtőtől kérni jön, úgy kell elképzelnie magát, mintha a Királyhoz beszélne, aki azonnal a világ legboldogabb emberévé teheti, mert a Király házában semmi sem hiányzik. Így először is gondosan meg kell vizsgálnia az imádkozás előtt, hogy tudja, mire van valóban szüksége, hogy ha a Király kielégíti hiányát, akkor nem lesz szüksége többé semmire, és ő lesz a legteljesebb ember a világon…”
Rabash, Az imádkozásról
Az imádkozás az ember hiányosságának mértéke.
Ez nem szavakban fejeződik ki, hanem a hiányérzetben, amelyet az ember a jelenlegi és a kívánt állapot között tapasztal.
Az ember a megszerzési vágy.
Ezért az ember egész életét a beteljesülés iránti vágyak irányítják.
Néha ezek a vágyak tudatosak, de többnyire ösztönösek és tudattalanok.
Különböző vágyak ébrednek fel az emberben – egymás után – és arra késztetik, hogy cselekedjen, hogy kielégítse őket.
Így az ember állandó imádkozásban tölti az életét, bár nem tudja, hogy imádkozik.
Ételt, biztonságot, tiszteletet, hatalmat, tudást és mindenféle örömöt kér.
Minden vágy teljesülését követeli, és az ember úgy érzi, hogy anélkül nem tud létezni.
Az ilyen imádkozás azonban nem tekinthető spirituális imádkozásnak.
Ez a befogadási akarat természetes kifejezése, amely a saját kielégülését keresi.
Ez a fajta imádkozás nem igényel vizsgálódást, mivel automatikusan a természetből fakad.
A spirituális úton való munka akkor kezdődik, amikor az ember meg akarja tudni, mi hiányzik neki valójában.
Vagyis amikor elkezd vizsgálni vágyait, és tisztázni, melyek közülük alapvetőek, és melyek csupán szokásból fakadnak.
Ezen vizsgálódás révén fokozatosan rájön, hogy semmi sem hozhatja meg számára az igazi beteljesülést ebben a világban.
Ekkor egy új hiányosság kezd kialakulni benne.
Ez a hiány nem természetes.
Nem a kapni akarásból fakad, hanem abból a felismerésből, hogy természete ellentétes a Teremtőével.
A Teremtő a megadás és a szeretet tulajdonsága.
Az ember azzal a vágyakozással születik, hogy magának kapjon.
Ezért a Teremtővel való formai egyenlőség ellentmond az ember eredeti természetének.
Ezért az igazi imádság nem valami, amit az ember azonnal előállíthat.
Az fokozatosan épül fel, az önmagunk és szándékaink ismételt vizsgálatának erőfeszítései révén.
Csak sok megkülönböztetés után jut el az ember arra a következtetésre, hogy az egyetlen dolog, ami valóban hiányzik neki, az a Teremtővel való hasonlóság.
Ekkor imádsága egyre koncentráltabbá válik.
Már nem több dolgot kér.
Inkább minden hiányossága egy hiányosságba kezd összpontosulni: az adakozás szándékának hiányába.
Ezt nevezzük tiszta imádságnak.
Tiszta, mert az ember tudja, hogy ha ez a hiányosság pótlódik, semmi más nem fog hiányozni.
Minden más vágy másodlagosnak és ettől a javítástól függőnek tekinthető.
A Teremtőnek nincs hiányossága, és mindig készen áll az adásra.
Ezért az, amit az ember kap, kizárólag a tartálytól függ.
Vagyis attól, hogy mennyire pontos és tisztázott a hiányossága.
Ezért mondják, hogy az embernek a vágyát a Teremtő vágyához kell igazítania.
Vagyis pontosan azt kell akarni, amit a Teremtő adni akar.
A Teremtő pedig az embernek a forma egyenértékét akarja adni – a saját adakozó tulajdonságát.
Amikor az ember eléri azt az állapotot, hogy minden vágya ennek az egyetlen célnak alárendelődik, imája elfogadottá válik.
Ez az ima nem szavakban fejeződik ki, hanem állandó önvizsgálatban.
Az ember megítéli magát azzal kapcsolatban, hogy mennyire képes adakozási szándékkal dolgozni, és mennyire irányítja még az önszeretet.
Ebből az ítéletből fakad a folyamatos javítás iránti kérés.
Ez a kérés minden pillanatban és minden állapotban kíséri az embert.
Az ilyen imát állandónak és tudatosnak nevezik, mert egy tisztázott hiányosságból fakad, és közvetlenül a Teremtőhöz való ragaszkodáshoz vezet.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás