A lélek – a Teremtővel való formai hasonlóság

„….. A formai egyenértékűséget, amely a szégyen kenyerét elkerülni hivatott korrekció, szó szerint úgy értelmezhetjük, hogy mivel Róla az a megítélés megengedett, hogy „cselekedeteidből ismerünk Téged”, ezért Ő elégedettséget érez, amikor megajándékozza teremtményeit, amit „jót akar teremtményeinek” vágyaként nevezünk. Ezért az alacsonyabb rendűeknek is el kell érniük ezt a tulajdonságot, hogy örömüket leljék abban, amikor megajándékozzák őket. Bölcseink szavaival élve ezt úgy nevezik, hogy „ragaszkodj az Ő tulajdonságaihoz, mert Ő irgalmas, ezért te is légy irgalmas”.

De mivel a teremtmények ellentétes állapotban születtek, mivel a felső vágy, az úgynevezett „jót tenni a teremtett lényekkel”, a teremtett lényekben a fogadás és nem az adás vágyát keltette, és mi csak akkor vágyunk adni, ha ezáltal nagyobb örömöt nyerhetünk, és cserébe valamilyen jutalmat kapunk az adásunkért, de öröm nélkül nem lehet semmit adni, ebből következik, hogy formában ellentétesek vagyunk a Teremtővel, és a spiritualitásban a forma ellentéte elválasztottságnak tekinthető.

Ha valaki elszakad a Teremtőtől, hogyan tud kapcsolatba lépni vele? Valójában ez az összes rossz, ami a teremtményekben van, és amit meg kell javítaniuk, és ezt „a rossz felismerésének” nevezik, hogy az ember ráébredjen arra, hogy semmi sem akadályozza meg abban, hogy örömöt és élvezetet szerezzen, kivéve a kapni akarás vágyát. De bölcseink azt mondták: „Én teremtettem a gonosz hajlamot; én teremtettem a Tórát fűszerként” (Kidushin 30b). Ezt alaposan elmagyarázza a „Bevezetés a tíz szfira tanulmányozásába” című mű.

Ebből következik, hogy amikor valaki a Tórával és a Mitzvákkal [Parancsolatokkal] foglalkozik, ennek oka az kell legyen, hogy eljusson arra a szintre, ahol a Teremtő megjutalmazza a Tórában és a Mitzvákban végzett munkájáért, és jutalma az legyen, hogy megszabadul a rossztól és eléri a jót, vagyis képes legyen ragaszkodni a Teremtőhöz, akit „Jónak” neveznek.

Rabash, Válogatott jegyzetek 332. A forma egyenértékűségéről

Az emberi élet célja nem csupán a létezés, a túlélés, vagy akár a boldogság a szűk értelemben, ahogyan azt általában értjük. Célunk sokkal radikálisabb és sokkal intimebb: a Teremtő feltárása és elérése, miközben még ebben a világban élünk.

Ez a megvalósítás nem hit, képzelet vagy filozófiai spekuláció révén történik. A hasonlóság révén bontakozik ki. A Teremtő tulajdonságainak megszerzésével. És ez a hasonlóság az, amit léleknek nevezünk.

A lélek nem egy misztikus tárgy, amely valahol túlmutat rajtunk. Nem valami, amellyel születünk, és nem is valami, amit ajándékba kapunk. A lélek az a hasonlóság mértéke, amelyet a Teremtővel elértünk. Az a mérték, amelyben belső tulajdonságaink, szándékaink és érzéseink összhangba kerültek az Övéivel. Ezen a hasonlóságon keresztül kezdjük megérteni, érezni és megismerni, ki és mi a Teremtő.

Maga a Teremtő nem egy kép, nem egy alak, nem egy lény, akit megérthetünk. Ő egy erő. Egy tulajdonság. Egy forma nélküli lényeg. Teljesen érthetetlen és megfoghatatlan önmagában. Amit elérhetünk, az csak az, amit a bölcsek „Gyere és lásd” néven emlegetnek. Ez a Boreh – Teremtő – szó belső jelentése: Bo (jöjj) és Re’eh (láss).

Amennyire erőfeszítéssel és belső változással „jövünk”, annyira „látunk” a hasonlóságon keresztül. A forma egyenértékűsége nem egy elvont elv – ez az észlelés feltétele. Csak a hasonló érzékelhető.

És hogy ez lehetséges legyen, teljesen ellentétes állapotban lettünk teremtve.

Száz százalékban önző lényekként születünk. Minden számításunk – tudatosan vagy tudat alatt – magunkról szól. Az örömünk. A biztonságunk. Az előnyünk. Az igazolásunk. Még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy adunk, általában azért adunk, hogy cserébe valamit kapjunk: szeretetet, elismerést, biztonságot, értelmet vagy bűntudat alól való megszabadulást. Ha nincs öröm, nincs jutalom, nincs kompenzáció – a természetünk egyszerűen nem tud megmozdulni.

A valóságban nem tudunk érzékelni semmit, ami nem kapcsolódik a saját nyereségünkhöz vagy a fájdalomtól való menekülésünkhöz. Ez a beépített operációs rendszerünk.

És ez pontosan a Teremtővel ellentétes.

A Teremtő tulajdonságai a tiszta, feltétel nélküli szeretet és adakozás – a Bina tulajdonsága: életet ad, életet ápol, végtelenül gondoskodik arról, ami önmagán kívül van. Ez az a tulajdonság, amely létrehozza a létezést és fenntartja azt, anélkül, hogy bármit is kérne cserébe.

A mi világunkban ez a tulajdonság leginkább az anyaságban tükröződik.

Az anya életet ad. Ösztönösen ápolja, védi, feláldozza magát és odaadóan gondoskodik gyermekéről. Nem önmagára koncentrál, hanem a tőle függő törékeny életre. De még ez a gyönyörű szeretet is alapjában véve önközpontú. Az anya gyermekét önmaga kiterjesztéseként éli meg. Ösztönösen szereti a saját gyermekét, mások gyermekeit nem ugyanúgy.

A spirituális szeretet más.

Az anyai tulajdonság, amelyet el kell sajátítanunk ahhoz, hogy hasonlítsunk a Teremtőhöz, egy olyan szeretet, amely kívüláll önérdekeink körén. Egy szeretet és adás, amely nem függ ösztöntől, preferenciától, hasonlóságtól vagy érzelmi közelségtől. Egy szeretet, amely mindenkire kiterjed – kivétel nélkül.

Ez a szeretet nem természetes számunkra. Felülmúlja és ellentétben áll velünk született önszeretetünkkel.

És csak akkor kezdjük megérteni, ki is valójában a Teremtő, ha elsajátítjuk ezeket az isteni, anyai tulajdonságokat – amelyeket a Teremtőtől kölcsönözünk, kapunk és ápolunk. Nem mint egy ötletet, hanem mint egy élő érzést vágyainkban.

Mert mi nem fizikai lények vagyunk.

Vágyak vagyunk.

A fizikai létezés érzése csak a vágyon belüli jelenlegi észlelési forma. Vágyunk létezést és beteljesülést akar – magának. De a vágy önmagában semleges. Amit meghatározza, az a benne működő szándék.

Amikor szándékunkat az ösztönös önszolgálatról a tiszta, feltétel nélküli adásra változtatjuk, nem csupán „jobb emberekké” válunk. Átalakítjuk a valóság érzékelésének módját. Ugyanaz a vágy egy teljesen más világot kezd el érzékelni.

Ez az egyetlen módja annak, hogy megérezze a Teremtőt.

És itt válik döntő fontosságúvá az anyaság példája.

Mielőtt egy nő anyává válik, az anyaság csak egy fogalom. Egy elmélet. Egy filozófia. Beszélhet a gyermekekről, elképzelheti a felelősséget, sőt csodálhatja is az ötletet – de nem ismeri azt.

Élete saját maga körül forog.

A terhesség kezdetével minden megváltozik. Fokozatosan, elkerülhetetlenül egész lénye átrendeződik egy másik élet köré. Vágyai, gondolatai, félelmei, prioritásai és cselekedetei az adásra, a védelemre és a gondoskodásra összpontosulnak. Már nem kell hinnie az anyaságban. Ő anya. A csontjaiban érzi.

És még évtizedekkel később sem múlik el ez az érzés.

Ugyanez vonatkozik a spiritualitásra is.

Mielőtt a szívben felébredne az a pont – az élet célja iránti vágy apró magja –, úgy élünk, mint mindenki más. Önzően. Egyedül. Anélkül, hogy törődnénk a saját közvetlen horizontunkon túli dolgokkal.

De amikor ez a mag felébred, amikor „terhesek” leszünk a Teremtő kérdésével, életünk átalakulni kezd.

De itt van a nagy különbség: a lelket nem tudjuk egyedül megszülni.

A spirituális terhességet nem lehet magányosan hordozni. A lélek nem egyéni. Csak a megfelelő anyaméhben – a megfelelő spirituális környezetben – születik meg. Egy emberi inkubátorban, amely kölcsönös elkötelezettségből, kölcsönös felelősségből és közös célból épül fel.

Csak másokkal együtt tudjuk fejleszteni azt a tulajdonságot, amelyet keresünk. Mert a Teremtő tulajdonsága a szeretet és az mások iránti adakozás.

Amíg a Teremtő el van rejtve előlünk, nem tudjuk közvetlenül gyakorolni a szeretetet iránta. Nincs érzékünk, nincs hasonlóságunk, nincs kapcsolatunk. Az egyetlen hely, ahol dolgozhatunk, az emberek között van.

Ezért nem lehet az autentikus spiritualitást egyedül gyakorolni.

A megfelelő környezetben és módszerrel elkezdjük felismerni valódi természetünket. Elkezdjük látni, hogy az egónk – a kapni akarásunk – nem „rossz” erkölcsi értelemben, hanem funkcionális értelemben gonosz: megakadályozza, hogy elérjük célunkat.

Csak akkor kezdjük el a javítást, amikor ez a felismerés valós és fájdalmas lesz.

A javítás pedig soha nem kényelmes.

Ez egy állandó belső háború. Végtelen erőfeszítések, hogy szeressünk, adjunk és szolgáljunk másokat, miközben elutasítást, ellenállást, sőt gyűlöletet érzünk magunkban. Nem töröljük ki az egót – felette dolgozunk. Ellene. Kontrasztként használjuk.

Lassan kialakul egy egyedülálló kettős észlelés.

Egyrészt még mindig teljes mértékben érezzük önző természetünket. Másrészt valami új kezd el működni bennünk: anyai, isteni szeretet, amely nem hozzánk tartozik, mégis rajtunk keresztül működik. Mintha maga a Teremtő kölcsönadná nekünk a szívét.

E két erő között egy új megfigyelő születik. Objektív. Átlátszó. Képes összehasonlítani, érzékelni és igazolni a Teremtőt.

Ez a megfigyelő a lélek.

Ekkor lesz az embernek valóban lelke – amikor elnyeri az isteni anyaságot. Amikor kézzelfoghatóan megérzi, mit jelent feltétel nélkül szeretni és adni, eredeti természetén felül és azzal szemben.

Nem mint ötlet.

Nem mint hit.

Hanem mint megélt valóság.

Ez a formában való hasonlóság a Teremtővel.