A teremtett lény születése

„A kabbalisták nem kerülnek transzba, mint a médiumok, és nem merülnek el önmagukban valamiféle extázisban, mint másfajta misztikusok az ókortól napjainkig.

Mivel rendelkeznek egy szűrővel, tudatosan, ésszel, érzéssel, világosan és nyugodtan léteznek nemcsak a külső információ- és erőrétegben, hanem a belsőben is, ahol minden esemény szerveződik és a döntések meghozatalra kerülnek, mert mozgásukban a középső vonalon haladnak.

A jobb és a bal vonal ad és kap, de ők mindig a középső vonalon vannak, mint a mérleg karjának egyensúlyi pontján, ezért nevezik a mérleg nyelvének. Mivel folyamatosan a középső vonalon vannak, a kabbalisták mindig pontos számításokat végeznek, hogy eléréseik mértéke és a képernyő mindig egyensúlyban legyen.

Előrehaladásuk abban rejlik, hogy ahogy az egoizmus folyamatosan növekszik, úgy a képernyőnek is növekednie kell. Így mozognak, mintha két lábon járnának.

Ezért mozgásuk világos és kontrollált. Tudjuk, hogy amikor alagutat építenek, egy pajzs halad előre, leválasztja a talajrétegeket, egyenként, kidobja őket, és halad tovább. Hasonlóan, így tesznek a kabbalisták is.

Rav Dr. Michael Laitman szavaiból a KabTV „I Got a Call. Kabbalists Versus Psychics” című műsorából, 2014. július 14.

Életünk célja nem csupán a túlélés, a siker, vagy akár a hagyományos erkölcsi értelemben vett jóság. Célunk sokkal igényesebb és sokkal intimebb: olyanokká válni, mint a Teremtő – elsajátítani tulajdonságait, szándékát, a valósághoz való belső viszonyulását. Csak ilyen hasonlóság révén tudjuk Őt igazán felismerni, nem mint absztrakt hitet vagy távoli erőt, hanem mint élő, tapasztalt jelenlétet a saját érzékeinkben. Csak akkor válhatunk a teremtés partnereivé, ahelyett, hogy tudat alatt sodródnánk benne.

Ezért a Teremtő tett valamit, ami első pillantásra szinte kegyetlennek tűnik, de valójában a legnagyobb szeretet cselekedete: magával ellentétesnek teremtett minket.

A Teremtő abszolút adakozás – tiszta, feltétel nélküli, önzetlen adás, önérdekeltség nyomát sem mutató. Mi viszont teljes befogadóknak születtünk, önérdekeltség, önfenntartás, önigazolás és személyes kiteljesedés vezérel minket. Minden ösztönünk, minden reflexünk, minden számításunk önmagunkra irányul.

Ez az ellentét nem hiba. Ez az emberi létezés teljes alapja.

Ebből az abszolút összeférhetetlenségből egy egyedülálló fejlődési útnak kell kibontakoznia – olyan útnak, amelyen nem töröljük ki természetünket, hanem felülemelkedünk rajta; nem töröljük ki a fogadás vágyát, hanem átalakítjuk szándékát; nem vakon utánozzuk a Teremtőt, hanem tudatosan elérjük Őt, lépésről lépésre, az ellenállás, a belső tiltakozás, minden, ami számunkra „természetesnek” tűnik ellenére.

Csak ilyen ellentét révén jöhet létre a valódi megerősítés. Csak akkor tudhatjuk meg teljes bizonyossággal, hogy a Teremtő az egyetlen jótékony erő, amely a valóságot irányítja, ha az ellenkező póluson állunk, és onnan mászunk fel a hasonlóság felé. Nem azért, mert valaki ezt mondta nekünk, hanem mert magunk is elsajátítjuk az Ő tulajdonságait, és belülről érezzük Őt.

De alapértelmezés szerint úgy születünk, hogy nem érzékeljük ezt a valóságot. Nem érezzük a Teremtő tulajdonságait, nem ismerjük fel az önzetlen szeretetet valódi erőként, és még a feltétel nélküli adás elképzeléséhez szükséges fogalmi keretrendszerrel sem rendelkezünk. Bezárkózva élünk önmagunkba, nem tudva, hogy más létezési mód is lehetséges.

Amíg nem ismerjük fel, kik vagyunk valójában – és kiknek kell lennünk –, addig nem kezdődhet el a valódi fejlődés.

Amíg nem látjuk magunkat egyértelműen önző szándékkal cselekvő fogadóként, aki egy teljesen önzetlen Adóval áll szemben, az út rejtve marad. E felismerés nélkül egyszerűen csak a természetünkön belül forgunk, és a mozgást tévesztjük össze a haladással.

Ezért nem állt meg a Teremtő abban, hogy ellentétes természetet adjon nekünk. Az egoizmus mellett a saját minőségének szikráját is belénk ültette – amit a kabbalisták a Teremtő egy részének neveznek. Ez a szikra nem hit, nem erkölcsi hajlam, nem kulturális örökség. Ez az adakozás élő lenyomata.

Életünk nagy részében ez a szikra szunnyad, eltemetve a szokások, az ambíciók, a félelmek és a rutin rétegei alatt. De egy meghatározott pillanatban – egy determinisztikus evolúciós terv szerint – felébred. És amikor ez megtörténik, mindent felforgat. Elkezdi belülről húzni minket, csendes, de könyörtelen elégedetlenséget keltve a hétköznapi létezéssel szemben. Hirtelen a siker üresnek tűnik, az öröm múlandónak, és a szív olyan kérdéseket kezd feltenni, amelyekre az ego nem tud válaszolni.

Ez az ébredés a születés kezdete.

Nem vagyunk elszigetelt lények, akik egyedül mennek keresztül ezen a folyamaton. Mindannyian egy egyetlen teremtett lény, az Adam HaRishon – a Teremtővel szemben létrehozott egységes vágy – töredékei vagyunk. Ez az eredeti vágy 620 különálló vágyat tartalmazott, amelyeket mind korrigálni kell, nem pedig megszüntetni. A cél nem az, hogy abbahagyjuk a fogadását, hanem hogy megtanuljuk, hogyan kell fogadni az adakozás érdekében.

De itt rejlik a központi paradoxon: hogyan tud egy befogadási akarat – amelynek teljes érzése öröm, amikor teljesül, és szenvedés, amikor üres – egyáltalán adományozási cselekedetet végrehajtani? Hogyan tudhatja megérteni, mit jelent az adományozás?

A befogadás és az adományozás nem a vágy maga cselekedetei. Ezek a vágy fölött léteznek. A vágy egyszerűen csak teljesülni akar. Ahhoz, hogy felismerje saját cselekedeteit, először fel kell ismernie, hogy van valaki rajta kívül – egy Adó –, és hogy ő maga egy fogadó.

E felismerés előtt a vágy nem tudatában van önmagának.

Mint egy csecsemő, aki tudat nélkül ragad meg mindent.

Mint egy gyermek, aki nem tudja, mi az a lopás, és mégis elvesz.

Mint egy ember, aki nem érzi a szeretetet az ajándék mögött, és csak fogadja azt.

A vágy még nem tudja, hogy cselekszik.

Ahhoz, hogy ez a tudatosság felébredjen, valami idegen kell belekerüljön – valami, ami természeténél fogva teljesen hiányzik belőle: tudás, érzékelés és összehasonlítás. Ezért a Teremtő a szikrán keresztül bevezeti saját tulajdonságait a teremtett vágyba. Ezen a szikrán keresztül a vágy fokozatosan kezdi érezni, hogy van egy Adó, hogy az adás maga örömet okoz az Adónak, és hogy az Adó örül a fogadó örömének.

Ekkor csoda történik.

A vágy most már képes összehasonlítani.

„Élvezem a fogadását.”

„Ő élvezi az adást.”

Ebből az összehasonlításból valami teljesen új születik: az értelem. Az értelem nem az információból fakad, hanem a kontrasztból. Az ellentétek közötti feszültségből keletkezik a tudatosság. És ez a tudatosság – a képesség, hogy a fogadás és az adás között álljunk – az, amit Ádámnak nevezünk.

Nem mozdulatlan.

Nem vegetatív.

Nem élőlény.

Hanem ember – aki két világ között létezik, és választhat.

A szívünkben lévő szikra és egoista vágyaink teljes súlya közötti ütközésből finom megkülönböztetések kezdenek kialakulni. Ezek a megkülönböztetések törékenyek, zavarosak, gyakran fájdalmasak – de élnek. Ez az Ádám embriója bennünk.

A csoportban végzett erőfeszítések, a tanulás, a terjesztés, minden őszinte kísérlet révén, hogy a vágyat a helyes irányba fejezzük ki – az „Amit a kezedben van és a hatalmadban áll, tedd meg” elv szerint – lassan elkezdünk építeni valami soha nem látottat. Magunkban építjük fel az adakozó képét.

Ez a kép nem maga a Teremtő, és nem a fogadásra irányuló akaratunk. Ez valami teljesen új: a fogadás akaratán felül álló adakozási szándék.

Ez a szándék nem jön felülről. Nem kapjuk kész formában. Nem létezik a teremtésben a munkánk előtt. Csak tisztázás, kérés, ellenállás, kudarc és javítás révén alakul ki. Csak ezt a szándékot nevezzük teremtett lénynek. Csak ezt a szándékot nevezzük Ádámnak – az Adameh la’Elyonból, „Hasonló leszek a Felsőhöz”.

Itt kezdődik igazán a teremtés – nem fentről lefelé, hanem lentről felfelé.

A szabadság azonban nem jön el szenvedés nélkül. A fogadás akarata élvezi a fogadás örömét, a Teremtő pedig az adás örömét. A korlátozás ezért mindkét fél számára fájdalmat okoz: a fogadó nem kap, az Adónak pedig nincs kinek adnia. Akkor miért szükséges a korlátozás?

Mert korlátozás nélkül nincs függetlenség.

A korlátozás felszabadítja a vágyat az öröm rabszolgaságából. Lehetővé teszi a választás lehetőségét. Mint egy függő, aki végül megszabadul – nem azért, mert az öröm eltűnik, hanem mert a tudatosság érik –, két tudás létezik most az emberben: az öröm emléke és a kár megértése. E kettő között lehetségessé válik a számítás.

Ez a számítási pont a középső vonal.

Itt nem kényszerít az ego, és nem kényszerít a szentség. Meztelenül állok, támogatás nélkül, ösztönök és tanácsok nélkül. Ez a legfélelmetesebb állapot, amelybe egy ember kerülhet – mert semmi sem hajtja előre.

És mégis, pontosan itt nyílik meg valami mélyebb.

Ebből az ürességből új edény születik – egy edény, amely az értelem felett áll. Egy hely, amelyet egyik oldalról sem ér nyomás. Egy vákuum, ahol valódi függetlenség létezhet.

Itt találkozhatunk a Teremtővel.

Nem azért, mert Ő elsöpör engem.

Nem azért, mert Ő meggyőz engem.

Hanem azért, mert én hívom meg Őt.

Ez a hely nem egyedül épül, hanem a barátokkal együtt – a köztünk lévő közös térben, ahol a vágyak összegyűlnek, felemelkednek és felajánlásra kerülnek. Átveszem a barátaim vágyait, és bemutatom őket a Teremtőnek, lehetővé téve Neki, hogy rajtam keresztül teljesítse őket. Ezen a közös alapon valami valós születik.

„A vágyamat az Ő vágyává teszem”, ami azt jelenti, hogy a barátaim vágyait – amelyeket a sajátommá tettem – felajánlom a Teremtőnek, hogy Ő a vágyát a jó cselekedetekre és a beteljesülésre használhassa. Én csak segítőként vagyok jelen, semleges és tiszta, felajánlva partnerségemet a Teremtőnek.

Csak itt kezd el létezni az ember.

Ezelőtt nincs ember – csak a természet különböző formái.

Az ezt megelőző összes leereszkedés, elrejtés, kihívás és bukás nem büntetés. Ezek előkészületek. Elrothasztják a régi számításokat, mint a búzamag, amely feloldódik a talajban. Csak akkor keletkezhet új szándék, ha minden egoista elrothad.

Ez a teremtett lény születése.

A semmiből.

A sötétségből.

Az abszolút szabadságból.

Itt kezd el növekedni Ádám.