Az utolsó akadály a spiritualitásba való belépés előtt

„… Azonban, amikor valaki legyőzi az összes nehézséget és zavart, nem könnyen lehet elutasítani, hanem csak hatalmas kézzel. És ha valaki még a hatalmas kezet is legyőzi, és egyáltalán nem akar elmozdulni a Kedusha [Szentség] helyéről, hanem kifejezetten hozzá akar ragaszkodni az igazságban, és látja, hogy elutasítják, akkor azt mondják, hogy harag ömlik rá. Ellenkező esetben beengednék. De mivel a Teremtő haragot önt rá, nem engedik be a Király palotájába, hogy hozzá ragaszkodjon.

Ebből következik, hogy mielőtt valaki el akarja hagyni a helyét, betör és be akar lépni, nem lehet azt mondani, hogy harag ömlik rá. Inkább azután, hogy minden elutasítás után elutasítják, és nem mozdul el a helyéről, vagyis amikor a hatalmas kéz és a rá ömlő harag már kinyilatkoztatta magát, akkor válik valóra az „Én leszek a királyotok”. Így van ez, mert csak kitörés és nagy erőfeszítések révén válik számára nyilvánvalóvá a mennyek országa, és jutalmul beléphet a király palotájába…”

Baal HaSulam, Shamati 70. – „Hatalmas kézzel és kiáradó haraggal”

Sok embert vonz a spiritualitás, néha csendes reménnyel, néha izgalommal, néha kétségbeeséssel. Valahol belülről jön az az érzés, hogy az életnek biztosan van mélyebb értelme, mint a túlélés, a teljesítmény vagy a múló örömök. A kultúrák, vallások és spirituális utak között ígéretek születnek: béke, megvilágosodás, örökkévalóság, egyesülés az isteni erővel. De mindezen utak közül csak egy praktikus és céltudatos módszer létezik, amely nem hitet, nem vigaszt ígér, hanem a valóságot teremtő és irányító egyetlen jótékony erő tényleges elérését – miközben még ebben a világban, ezekben a testekben élünk.

Az ígéret, amely meggyújtja a szívet

Amikor egy ember találkozik a Kabbala bölcsességével, a szíve gyakran lángra gyúl. Hirtelen a cél már nem absztrakt. Pontos, merész, szinte elképzelhetetlen: elérni a Teremtőt, partnerségre lépni Vele, megérteni a valóságot az időn, a téren és a fizikai korlátokon túl. Nemcsak megérteni, hogy létezik örök élet, hanem megtapasztalni azt – nem a halál után, hanem most. Az ígéret elsöprő. Minden mást elhomályosít.

És mégis, ebben az ígéretben rejtőzik egy olyan radikális feltétel, hogy évekbe telik, mire valóban meghalljuk.

A feltétel, amit először nem hallunk

Azt mondják nekünk, hogy a spiritualitásba való belépés azt jelenti, hogy hasonlóvá válunk a Teremtőhöz. A hasonlóság pedig nem tudást vagy hitet jelent, hanem az Ő tulajdonságainak elsajátítását: a tiszta, feltétel nélküli, önzetlen szeretetet és adakozást. Azt jelenti, hogy nem magunkért élünk, hanem teljes mértékben másokért. Eleinte ezek a szavak könnyen elmennek mellettünk. A jutalom olyan ragyogó, hogy az ára láthatatlan marad. Csak később kezd el a jelentés leereszkedni az elméből a szívbe. Csak később kezdődik el az igazi meghallás.

Szembenézés a velünk született természetünkkel

Mert ahhoz, hogy isteni tulajdonságokat szerezzünk, fel kell emelkednünk a természetünk fölé.

Teljesen önzőnek születtünk. Minden gondolatunk, minden számításunk, minden mozdulatunk a személyes haszonra irányul – öröm, kényelem, kontroll, igazolás. Még a „jó cselekedeteink” is általában finom tranzakciók az egóval. Kihasználjuk másokat, kihasználjuk a világot, kihasználjuk magát az életet, gyakran anélkül, hogy észrevennénk. És most, a spiritualitás előtt állva, azt mondják nekünk: lépjünk szembe mindezzel. Nem részben. Nem szimbolikusan. Teljesen.

A lehetetlen feladat és a rejtett igazság

Minél mélyebbre haladunk a spirituális úton, annál világosabbá válik, hogy ez a feladat nem csak nehéz, hanem lehetetlen is. Nem azért, mert a cél túl magas, hanem mert valójában nem is akarjuk. A spiritualitást akarjuk, de nem a vele járó feltételeket. A palotát akarjuk, de nem a kapuinál megkövetelt megadását. Be akarunk lépni, de nem akarjuk abbahagyni azt, akik vagyunk.

Ez a felismerés nem kudarc. Éppen ellenkezőleg, ez már egy nagyon fejlett szakasz.

A belső megfigyelő születése

Felismerni, hogy teljesen fogságban vagyunk az önző ego uralma alatt – látni, hogy saját természetünk miatt száműzve vagyunk a spiritualitásból – nagy eredmény. Még inkább az, ha az ember elkezd fejleszteni egy egyedülálló belső megfigyelőt, egy kifejezetten emberi pontot, amely oldalról nézhet magára, és azt mondhatja: Ez nem én vagyok. Ez az én egóm.

Csak egy ilyen megfigyelő képes megérteni az igazságot: nem születünk valódi vágyakozással a spiritualitás iránt. Ezt a vágyat meg kell szerezni.

A szikra és a termékeny környezet iránti igény

Igaz, hogy az elején a Teremtő ad nekünk egy szikrát – egy kis ébredést, egy kérdést az élet céljáról, egy vágyat valami iránt, ami túlmutat ezen a világon. De ez a szikra gyenge, és még mindig egoista szándékokba burkolózott. Ha magára hagyják, elhalványul. Csak akkor nőhet, ha termékeny talajba ültetik.

Ez a talaj a spirituális környezet.

A spirituális növekedés három pillére

A Kabbala bölcsessége nagyon pontosan meghatározza ezt a környezetet: hiteles források, amelyeket azok írtak, akik már elérték a spiritualitást; egy hiteles tanár, aki a tanulót a helyes cél felé vezeti; és ami a legfontosabb, egy baráti társaság, akikkel az ember a gyakorlatban is alkalmazza a módszert.

Csak egy ilyen környezetben tisztítható meg a spiritualitás magja az egoista héjától.

A spirituális csoport mint élő laboratórium

A spirituális csoport élő laboratóriummá válik. Egy hely, ahol a szeretetet nem csak érezni, hanem gyakorolni is lehet. Ahol az adakozás nem természetes, hanem eljátszott, begyakorolt és ellenállás ellenére kényszerített. Ahol az ember úgy viselkedik, mintha már szeretné és szolgálná a barátait.

Ezen „játék” révén alakulnak ki benyomások. A benyomások pedig alakítják a vágyakat.

Az egóval folytatott egyre hevesebb háború

De minél közelebb kerülünk az egységhez, annál hevesebben ébred fel az ego.

Szabotál. Kritizál. Felnagyítja a hibákat. Elutasítást, undort és elválasztást kelt. Ez a belső háború annál brutálisabbá válik, minél közelebb kerülünk a spiritualitás küszöbéhez. Ez nem véletlen – az ego maga is a Teremtő kezében van.

A világok közötti falon állva

Így érjük el a falat, amely elválasztja a testi életet a spirituális élettől. Az egyik oldalon elviselhetetlen vágyakozás van: Spiritualitás nélkül nem létezhetek. A másik oldalon ugyanolyan elviselhetetlen elutasítás a barátok iránt.

A Teremtő szolgálata most mutatja meg valódi formáját: mások szolgálata.

A hatalmas kéz és a kiáradó düh

Itt a Teremtő alkalmazza a „hatalmas kezet” és a „kiáradó dühöt”. Nem külső katasztrófák révén, hanem egy belső bizonyosságon keresztül: Nem tudom semmissé tenni magam. Nem tudom őket szeretni. Nem tudom őket szolgálni.

Ez az igazi elutasítás.

Az igazi ima születése

Csak akkor, amikor már nincs hová menekülni – nincs menekvés, nincs kompromisszum – jelenik meg az igazi könyörgés. Nem intellektuális. Nem érzelmi. Egzisztenciális.

Egy kiáltás, amely azt mondja: Nem tudok egyedül belépni. Szükségem van Rád, hogy megváltoztass.

Belépés a király palotájába

A Teremtő csak akkor ad új tulajdonságokat, ha az ember készen áll arra, hogy teljesen feladja a régieket. És ez a készenlét csak a spirituális csoportban végzett teljes, odaadó, közös munkával alakulhat ki.

Akkor, és csak akkor nyílnak meg az ajtók.

Nem azért, mert az ember erős volt, hanem azért, mert nem volt hajlandó elmenni.

Nem azért, mert a düh véget ért, hanem azért, mert kiállta azt.

És akkor, kitörő és nagy erőfeszítések árán, megnyílik a király palotája.