„Fiaim legyőztek engem”

„….. A Kibocsátó szándéka az, hogy az alacsonyabb rendűek örömöt kapjanak. Az ember azonban a Tórát éppen ellenkező módon használja, azt akarva, hogy a Teremtő kapjon örömöt. Ezt az erőt a Tórából, abból a fűszerből kapja. Ebből következik, hogy az ember a Teremtővel harcol, vagyis a Teremtő azt akarja, hogy az ember örömöt kapjon, az ember pedig azt akarja, hogy a Teremtő kapjon örömöt.

Így az ember a Tórát az eladóval ellentétes módon használja. Erről azt mondták, hogy a Teremtő azt mondja: „Fiaim legyőztek engem.” Vagyis harcolnak a Teremtő által a szívükbe vésett akarat ellen, amely szerint ha az ember győz, a Teremtő boldog.

Ebből következik, hogy a Teremtő Tórája a teremtés céljának megfelelő, és „az Ő Tórája” az, amikor az ember a fűszer céljával használja a Tórát, amikor a Tórát azért veszi, hogy a Teremtőt örömet szerezzen. Ezért kapta a Tóra az ember nevét.

A Tóra a használatáról kapta a nevét: ha valaki a Tórát a Teremtő szándékával akarja befogadni – hogy jót tegyen teremtményeivel –, hogy azok örüljenek, akkor azt „a Teremtő Tórájának” nevezik, amikor a Tóra a Teremtő vonalát követi. Ha valaki a Tórát azért veszi magához, hogy megkapja az adományozás erejét, akkor ez az ember szándékának tekinthető, ahol az ember elégedettséget akar adományozni Teremtőjének, és akkor ez az ő Tórájának tekinthető…”

Rabash, Válogatott jegyzetek, „Ha az ember nyer, a Teremtő boldog”

Hasonlóvá válni a Teremtőhöz: az emberi élet tengelye

Az emberi élet célja, hogy fokozatosan hasonlóvá válva a Teremtőhöz, eljussunk hozzá.

Ez nem egy költői szlogen vagy erkölcsi ideál – ez egy pontos, belső munka. Ez azt jelenti, hogy tudatosan és fokozatosan megtanuljuk és gyakoroljuk, hogyan cseréljük le velünk született önző, egoista és individualista tulajdonságainkat a Teremtő isteni, tiszta, teljesen önzetlen, feltétel nélkül szerető és szolgáló tulajdonságaira.

Nem ezekkel a tulajdonságokkal születünk. Ezek idegenek számunkra. Ellentmondanak mindannak, amit természetesen érzünk és gondolunk. És mégis, pontosan ez az ellentét teszi lehetővé a valódi átalakulást.

Meg kell tanulnunk és gyakorolnunk ezt a belső munkát, hasonlóan a nagy módszeres színészekhez, akik olyan mélyen elmélyülnek szerepeikben, hogy végül már nem „játsszák” a karaktert – hanem azzá válnak. Eredeti gesztusaik, reakcióik és ösztöneik feloldódnak, és helyüket egy új belső logika és identitás veszi át.

Így kell gyakorolnunk, gyakorlati és céltudatos módszerrel, a megfelelő környezetben, hogy hogyan kezdjünk el úgy létezni és cselekedni mások iránt, mint maga a Teremtő.

A Teremtőhöz hasonlóvá válni azt jelenti, hogy újra és újra megpróbálunk létezni és viselkedni tiszta, teljesen önzetlen és feltétel nélküli szeretettel és adakozással, a velünk született természetünk felett és azzal szemben. Minden kísérlet feltárja, mennyire ellentétesek vagyunk valójában. Minden kudarc egyértelműbben feltárja az egót. És minden újbóli erőfeszítés egy újabb réteget épít a hasonlóságra.

A Teremtőt feltáró szükséges kontraszt

A velünk született egoista természetünk és az újonnan megszerzett isteni természetünk közötti egyre mélyülő kontraszt nem akadály, hanem a megkülönböztetés eszköze.

Csak a kontraszt révén ismerhetjük fel, mi is az adakozás. Csak az ellentét révén érthetjük meg, mit jelent a számítás nélküli szeretet. Csak az összehasonlítás révén tudjuk igazolni és megerősíteni, hogy a Teremtő az egyetlen jótékony erő a valóságban.

Ahogy ez az ellentét élesedik, valami figyelemre méltó történik: elkezdjük magunkban felépíteni a Teremtő képét. Nem hitként, nem elméletként, hanem élő belső formaként.

És ezen az istenien kép által, amelyet magunkban építünk fel – köztünk és mások között, valódi emberi kapcsolatokban – elkezdjük felismerni a Teremtőt.

Ez valóban egy utánzás: olyan hűségesen utánozzuk a Teremtőt, hogy ezen új személyiség révén, amely egyértelműen megkülönböztethető eredeti egónktól, valóban eljutunk Hozzá.

Fokozatosan eredeti egoista énem eltűnik a középpontból. Ahelyett, hogy önző képemet erősíteném, mások iránt „Hozzá hasonlóan” viselkedve építem fel az Ő képét.

A valóság irányítása – mégis az alávetés választása

Végül az ember annyira hasonlóvá válhat a Teremtőhöz, hogy úgy érzi, mintha ő maga teremtette és irányította volna az egész rendszert. Megérti a valóságot belülről, egyesítve a két ellentétes erőt – a kapni vágyást és az adni vágyást – egy teljes, harmonikus képpé.

Minden részlet, minden esemény, minden mozdulat egyetlen, jóságos, céltudatos forrásra utal.

És mégis, pontosan itt rejlik a legnagyobb próba.

Még akkor is, ha úgy tűnik, hogy felajánlják nekem, hogy „átvegyem az irányítást”, hogy üljek a trónra és egyedül uralkodjak, kiszorítva a Teremtőt – pontosan ezt a szándékot sugallja az ősi ego a teljesítmény csúcspontján –, én az ellenkezőjét választom.

Ahelyett, hogy helyettesíteném Őt, teljes alávetettséget és hűséges szolgálatot ígérek. Így leszek az Ő egyenrangú partnere – nem azáltal, hogy helyette uralkodom, hanem azáltal, hogy vele együtt uralkodom, teljes összhangban.

Ez a paradoxon – a teljes uralom és a teljes odaadás kombinációja – a győzelem belső jelentése. Ezért mondja a Teremtő örömmel: „Fiaim legyőztek engem.”

Két Tóra: a kollektív és az egyéni

Van olyan munka a Tórával, amely a kollektívához tartozik. Célja egy nép, egy keret, egy hagyomány, egy közös örökség fenntartása. Ezen a munkán keresztül az ember tartozik valahova – egy nemzethez, egy mozgalomhoz, egy történelmi folytonossághoz. Itt a cselekedetek fontosak, és a keret fenntartja az identitást.

De van az egyén Tórája is. Ez a Tóra már nem a külső cselekedettől függ, hanem a belső szándéktól. Ez a szív munkája.

Ez az egyéni Tóra a kinyilatkoztatott Tórára és a rejtett Tórára oszlik.

Először a kinyilatkoztatott Tóra jelenik meg – az ember olyan szándékkal foglalkozik a Tórával, amely még mindig a fogadás körül forog: becsület, tudás, biztonság, jutalom vagy önfejlesztés.

Később a rejtett Tóra is kinyilatkozik. Ami rejtve volt – a Teremtő szándéka, a teremtés célja – világosan kiderül: élni, dolgozni és cselekedni az adakozás érdekében. Ettől a ponttól kezdve az ember másképp viszonyul vágyaihoz, és azokat az adakozás felé formálja.

Csak ebben a végső szakaszban – amikor az ember átlép a kinyilatkoztatottból a rejtettbe, a kapásból az adásba – jelenik meg az igazi szabadság. Csak itt nevezik az embert „Ádámnak”, emberi lénynek.

Szabadság korlátozás és belső irányítás révén

Ebben a szakaszban az ember kilép a belé beültetett természetből. Kilép a Teremtő automatikus irányítása alól, amely a kapás vágyán keresztül működik.

Belső korlátozást hajt végre. Megszerzi azt az erőt, hogy ne a természete irányítsa, hanem szabadon számoljon, döntsön és cselekedjen. Ezt „fejnek” nevezik – a tudatos irányítás helyének.

A Machsomtól kezdve úgy tűnik, mintha a Teremtő irányítása eltűnt volna, és helyébe az ember irányítása lépett volna. Külsőleg „a világ a szokásos medrében folyik”. Belsőleg azonban minden megváltozik.

Ez a folyamat a javítás végéig folytatódik, amikor az ember száz százalékban uralkodik a teremtés felett – de ezt teljes mértékben a Teremtő érdekében teszi. És akkor újra elhangzik, még mélyebb jelentéssel: „Fiaim legyőztek engem.”

A Tóra négy megközelítése

Ez az átalakulás csak a Tóra helyes megközelítésével lehetséges, amely négy szakaszban zajlik le:

Először az ember a Tórát tanulmányozza, hogy megismerje a törvényeket és betartsa a parancsolatokat a testi életben. A hangsúly a cselekvésen van.

Másodszor az ember a Tórát tanulmányozza, hogy teljesítse a tanulás parancsolatát. Már érzékeli, hogy a Tórának van értéke a cselekvésen túl, hogy a szívnek is részt kell vennie benne, és hogy a Tóra belső javításokat hajt végre.

Harmadszor, az ember a Tórát tanulmányozza, hogy megkapja annak fényét. Felismeri a benne rejlő gonosz hajlamot, és megérti, hogy „a benne lévő fény megreformálja őt”. Ezáltal hitre és ragaszkodásra tesz szert, a Tórát igazi fűszerként használva.

Negyedszer, a javítás után, hogy adományozhasson, a Tóra „a Teremtő neveivé” válik. A javítás mértékének megfelelően a Teremtő kinyilatkozik. „A Tóra, Izrael és a Teremtő egyek. ”

Az első két szakasz a felkészüléshez tartozik. A harmadik és a negyedik a javításhoz és a kinyilatkoztatáshoz tartozik. Nem mindenki éri el mind a négy szakaszt, de azok, akik igen, felfedezik az igazságot.

A Teremtőt örömmel töltő győzelem

„Fiaim legyőztek engem” nem lázadást jelent. Azt jelenti, hogy a teremtmény felülkerekedett adott természetén, ellenszegülve a Teremtő által belé ültetett vágyakozásnak, és fűszerként használta az Ő által adott Tórát.

Ez a legintimebb győzelem, ami lehetséges.

Egy győzelem, amelyben a Teremtő elveszíti az irányítást – és örül.

Egy győzelem, amelyben az ember uralkodik – és a szolgálatot választja.

Egy győzelem, amelyben a fogadás vágyát nem erővel, hanem szeretettel győzik le.

És ebben a győzelemben teljesül a teremtés célja.