A vággyal való munka

„….. És egy bizonyos ember rátalált, és íme, a mezőn bolyongott. Az ember megkérdezte tőle: »Mit keresel?« Ő pedig így felelt: »A testvéreimet keresem. Kérlek, mondd meg nekem, hol legeltetik a nyájat?«” (Mózes első könyve, 37).

A „mezőn vándorló” ember arra a helyre utal, ahonnan a világ fenntartásához szükséges termésnek kell kinőnie. A mező munkái pedig a szántás, a vetés és az aratás. Erről azt mondják: „Akik könnyekkel vetnek, örömmel aratnak”, és ezt „az Úr által megáldott mezőnek” nevezik…

Rabash, A barátság szeretete – 1.

A bennünk lévő mező

Van egy hely bennünk, amely elől nem menekülhetünk, amelyet nem hallgathatunk el, és amelyet nem pusztíthatunk el. Ez a létezésünk legfőbb lényege – a befogadni akarás, az a lángoló vágy, hogy beteljesüljünk, hogy érezzünk, hogy élvezzünk, hogy éljünk. Ez a vágy a mi „mezőnk”.

Nem mi választottuk. Nem mi formáltuk. Kaptuk – nyers, megzabolázhatatlan és teljesen önközpontú formában. Folyamatosan beteljesülést követel, és csak egy irányt ismer: önmaga felé.

És mégis, pontosan ebben a helyen – amely annyira kaotikus, annyira egoista, annyira ellenálló – rejlik életünk teljes célja.

Nem azt kérik tőlünk, hogy töröljük ki ezt a mezőt. Nem azt kérik tőlünk, hogy meneküljünk el belőle.

Bele helyeztek minket, vándorolunk, zavarodottak vagyunk, keresünk – mint az a férfi a versben – és csak egy kérdést teszünk fel:

„Hol vannak a testvéreim?”

Mert a mező nem csupán a vágyaink helyszíne.

Ez az a hely, ahol a kapcsolatnak kell növekednie.

A munka, aminek ellenállunk

Ösztönösen elfordulunk ettől a mezőtől. Nem akarjuk látni az egoizmusunk mélységét, a számításait, az állandó önigazolását. Inkább eltakarjuk, feldíszítjük, úgy teszünk, mintha máris jó lenne.

De a spirituális munka pontosan az ellenkező ponton kezdődik.

Akkor kezdődik, amikor az ember beleegyezik abba, hogy tudatosan belépjen a mezőre.

Hogy lásson.

Hogy érezzen.

Hogy beismerje.

És aztán – hogy elkezdjen dolgozni.

Szántás: A felszín feltörése

A szántás az első és a legfájdalmasabb szakasz.

Ekkor kezd el az ember a szívébe ásni, és felfedezi, mi él ott valójában: nem a szeretet, nem az adakozás, hanem az elszakadás, az elutasítás, a közöny, sőt a gyűlölet.

Ez nem hiba.

Ez kinyilatkoztatás.

Szántani azt jelenti, hogy feltörjük az önszeretet kemény felszínét, hogy feltárjuk, mi rejtőzik alatta. Ez az a pillanat, amikor az illúziók összeomlanak, amikor az ember rájön:

„Teljesen önmagamra vagyok irányítva.”

És ez a felismerés fáj.

Ez a „könnyekben való vetés” kezdete.

Vetés: a lehetetlen elültetése

Miután a talaj felnyílt, valami teljesen természetelleneset kell elültetni benne.

Nem több vágyat a fogadásra.

Nem több önigazolást.

Hanem egy új szándékot:

Adni.

Szeretni.

Kapcsolatot teremteni.

És ez szinte lehetetlennek tűnik.

Hogyan ültethetünk adakozást az egoizmusba?

Hogyan célozhatunk másokra, amikor a testünk minden porcikája ellenáll?

És mégis, pontosan ez a feladat.

A mezőt nem cserélik le – hanem használják.

Az egót nem törlik ki – hanem az lesz a talaj.

Abba az ember apró, törékeny erőfeszítéseket ültet: egy gondolatot a barátok felé, egy kényszerű kapcsolatteremtő cselekedetet, egy imát, hogy felülemelkedjen önmagán.

Ezek a magok gyengék. Bizonytalanok.

De ők jelentik a mindent.

Könnyek: A rejtett állapot

Ez a munka nem végezhető el ellenállás nélkül.

Minden előrelépés nagyobb ellenállást tár fel. Minden szeretetre tett kísérlet mélyebb tehetetlenséget fed fel. Minden kapcsolatteremtési erőfeszítés új rétegeket tár fel a szétválasztottságból.

Így hát a munkát így nevezik:

„Könnyekben vetés.”

Ezek a könnyek nem gyengeséget jelentenek.

Hanem igazságot.

Azok abból a résből fakadnak, ami a jelenlegi énünk és az a valaki között van, akivé válni vágyunk.

Abból a felismerésből, hogy nem tudjuk megváltoztatni magunkat.

És pontosan itt kezdődik el a változás.

A betakarítás: egy újfajta élet

Ha az ember kitart – a zavarodottságon, az ellenálláson, a számtalan belső kudarcon keresztül –, akkor valami növekedni kezd.

Nem hirtelen. Nem drámaian.

Hanem csendesen.

Ugyanaz a vágy, amely egykor mindent magának követelt, másképp kezd reagálni.

Ugyanaz a szív, amely egykor elutasította másokat, elkezd érezni őket.

Ez a betakarítás.

De amit betakarítunk, az nem a szokásos értelemben vett öröm.

Valami sokkal mélyebb:

Kapcsolat.

Tisztaság.

Az érzés, hogy összhangban vagyunk egy magasabb erővel.

Ezt „örömnek” hívják.

Nem érzelmi izgalom – hanem mély belső egyetértés a valósággal, a Teremtő adakozó természetével.

Állattól emberig

E munka előtt a mező csak „állati táplálékot” termel – olyan kielégülést, amely a testet, az egót, a közvetlen én-t szolgálja.

A munka után ugyanaz a mező „emberi táplálékot” termel – olyan vágyakat, amelyek képesek hordozni szándékot, kapcsolatot, értelmet.

Külsőleg semmi sem változik.

Ugyanaz az élet.

Ugyanazok a vágyak.

Ugyanaz a világ.

De mindent másképp használunk.

És ez a különbség jelent mindent.

Vándorlás: a szükséges állapot

Az út során az ember elveszettnek érzi magát.

Dolgozik, de nem lát eredményt.

Próbálkozik, de semmit sem ért.

Keres, de nem talál irányt.

Ezt nevezik „vándorlásnak a mezőn”.

Ez nem kudarc.

Ez maga az út.

Mivel a munka az ésszerűség felett áll, természetes érzékelésünkön túl, az iránynak folyamatosan el kell tűnnie, hogy egy mélyebb, hitelesebb keresés jöhessen létre.

És ebben a keresésben az ember felfedez valami lényegeset:

Egyedül nem találja meg az utat.

„Testvéreimet keresem”

Egy bizonyos ponton minden személyes erőfeszítés egyetlen kiáltássá sűrűsödik:

„Testvéreimet keresem.”

Mert kapcsolat nélkül a mező terméketlen marad.

Bármennyire is próbálkozik az ember, nem tud igazán szántani, nem tud igazán vetni, nem tud semmit betakarítani – anélkül az erő nélkül, amely másoktól származik, akik ugyanazon az úton járnak.

A csoport nem a munka kiegészítője.

Hanem a munka motorja.

Irányt ad, amikor nincs irány.

Erőt, amikor nincs erő.

Fontosságot, amikor a cél elhalványul.

Az egyének közötti kapcsolaton keresztül új erő jelenik meg – egy erő, amely nem tartozik egyetlen személyhez sem, hanem közöttük létezik.

És ez az erő az, ami átalakítja a mezőt.

A Teremtő által megáldott mező

Végül semmi sem változott külsőleg.

Ugyanazok a vágyak maradtak.

Ugyanaz a mező maradt.

De belsőleg minden más.

Ami egykor a zavarodottság helyszíne volt, az a tisztaság forrásává válik.

Ami egykor szenvedés volt, az beteljesüléssé válik.

Ami egykor elválasztás volt, az összeköttetéssé válik.

Ezt nevezik:

„A mező, amelyet az Úr megáldott.”

Az áldás nem kívülről érkezik.

A kijavított vágyból fakad.

A lényeg

A vágyon dolgozni nem azt jelenti, hogy harcolunk ellene, vagy elmenekülünk előle, hanem hogy teljes mértékben belépünk abba, és átalakítjuk az irányát.

Hogy a fogadó akaratot – amelynek természete változatlan marad – fokozatosan felöltöztessük az adás szándékával.

Erőfeszítéssel.

Könnyeken keresztül.

Kapcsolaton keresztül.

Amíg az a dolog, ami elválasztott minket, azzá a hellyé válik, ahol az egység, a szeretet és a Teremtő kinyilatkoztatása lakozhat.

Egy mondatban

A mező a befogadni akarásunk, és vele dolgozni azt jelenti, hogy belépünk, megtörjük, belé ültetjük az adakozás szándékát, és – könnyeken, kapcsolaton és kitartáson keresztül – átalakítjuk egy olyan edénnyé, amely képes kinyilatkoztatni a Teremtőt.