Hogyan válhat a gonosz jóvá?

„….. A könyvekben az áll, hogy a gonosz hajlam akkor elégül ki, amikor legyőzik. A Zohárban van egy példázata egy király fiáról stb.

Úgy kell értelmeznünk, hogy a gonosz hajlamot „fogadási akaratnak” nevezik, és ezen a fogadási akaraton Tzimtzum [korlátozás] volt, ami azt jelenti, hogy nem kap semmit, mert nem kap. De amikor az ember legyőzi a gonosz hajlamot, vagyis az adás érdekében cselekszik, akkor megkapja az összes örömöt és élvezetet. Ebből következik, hogy maga a gonosz hajlam is örül annak, hogy az ember nem engedett neki.

Ez a jelentése annak, hogy „Aki a dicsőséget üldözi, az elmenekül előle.” Más szavakkal, ha elmenekül az öröm befogadása elől, az öröm üldözi őt, és teljes mértékben megkapja az örömöt. De ha az örömöt üldözi, az öröm elmenekül előle a befogadás minőségén lévő Tzimtzum miatt. Ezért mondták az igazakról: „Jutalmuk kétszeres”, míg a gonoszokról: „szerencsétlenségük kétszeres.”…”

Rabash, Válogatott jegyzetek 753. A gonosz hajlamról

A félreértett belső ellenség

Számos spirituális útban mélyen gyökerező hit, hogy az emberi ego – a vágy a befogadásra, az élvezetre, az önmegvalósításra – valami veszélyes, amit el kell nyomni, el kell hallgattatni, vagy akár ki kell irtani.

Azt mondják nekünk, hogy csillapítsuk vágyainkat, váljunk le szenvedélyeinkről, kerüljük el a kísértést, és csökkentsük magunkat egy nyugodt, semleges állapotba, ahol semmi sem zavar minket.

De ha egy pillanatra megállunk, és igazán megfigyeljük az életet, mély ellentmondással találkozunk:

Vágy nélkül nincs élet.

Vágyakozás nélkül nincs mozgás.

A kapás iránti égő szükség nélkül egyáltalán nincs létezés érzése.

A vágy nélküli ember nem tud felkelni az ágyból, nem tud gondolkodni, nem tud cselekedni. Még a legkisebb mozdulat is belső ösztönzést igényel – okot, hiányt, éhséget. A vágy hiánya nem szentség – hanem üresség, bénulás, sőt kétségbeesés.

Így elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: Ha a vágy az élet motorja, hogyan lehet egyben minden szenvedésünk forrása is?

A természetünkről szóló elkerülhetetlen igazság

Amikor őszintén kezdjük megfigyelni magunkat – illúziók és önámítás nélkül – valami kényelmetlen, mégis felszabadító dolgot fedezünk fel:

Mindent, amit teszünk, magunkért tesszük.

Még a legnemesebb cselekedeteinket, még a látszólagos szeretet, áldozatvállalás vagy nagylelkűség pillanatait is – ha mélyen megvizsgáljuk – a beteljesülés, az értelmezés, az elismerés vagy a belső béke belső számítása vezérli.

Ezt nem kerülhetjük el.

Nem tudjuk elnyomni.

Nem tudjuk kijátszani.

Az ego nem tűnik el – csak formát vált.

Lehet, hogy valaki hátrahagyja anyagi vágyait, csak azért, hogy büszke lehessen a szellemiségére. Lehet, hogy valaki ad másoknak, csak azért, hogy felsőbbrendűnek érezze magát. Lehet, hogy valaki lemond az örömökről, csak azért, hogy élvezze azt az érzést, hogy „felette áll”.

Az ego fejlődik. Finomítja magát. Maszkok mögé rejtőzik.

És végül az ember eljut egy kritikus felismeréshez:

Teljesen a kapni akarásom irányít.

Nem részben. Nem alkalmanként.

Teljesen.

Ezt a pillanatot – bármennyire fájdalmas is legyen – a gonosz kinyilatkoztatásának nevezik.

A sötétségben rejtőző csoda

És mégis, itt rejlik a legnagyobb titok:

Ez a „gonosz” nem hiba.

Nem hibája.

Nem valami, amit el kell pusztítani.

Ez az az eszköz, amellyel elérhetjük a tökéletességet.

Maga a kapni akarás nem gonosz. Ez az anyag – nyers, semleges, hatalmas. Mint a tűz, melegíthet vagy elpusztíthat. Mint a természet ereje, egyszerűen csak létezik.

Azt, hogy „gonosz” vagy „jó”, nem maga a vágy határozza meg, hanem a szándék, ami mögötte áll.

Amikor a szándék „csak magamnak” szól, a vágy az elválasztás, a kizsákmányolás és az üresség eszközévé válik. Bármennyit is kapjon, továbbra is beteljesületlen marad – mert el van vágva az élet forrásától.

De amikor ugyanazt a vágyat új szándék övezi – az adás, a szeretet, a kapcsolódás szándéka –, valami csodálatos történik:

Ugyanaz a vágy a végtelen beteljesülés edényévé válik.

A lényegben semmi sem változik.

Az irányban minden megváltozik.

Miért szükséges a gonosz

A gonosz hajlam nélkül az ember soha nem mozdulna el.

Soha nem kérdőjelezné meg.

Soha nem keresne.

Soha nem emelkedne fel.

Pontosan a elégedetlenség, a belső konfliktus, a folyamatos rossz irányba húzás ébreszt fel minket.

A gonosz hajlam újra és újra zsákutcákba taszít minket, amíg el nem kezdjük kérdezni:

Miért szenvedek?

Miért kerüli el a beteljesülés?

Miért csúszik ki minden, amit üldözök, az ujjaim közül?

És lassan, fájdalmasan kezdjük megérteni:

A probléma nem abban van, amit kívánok…

hanem abban, hogyan kívánom.

Ezért mondják, hogy maga a gonosz hajlam „boldog”, amikor legyőzik.

Mert a szerepe nem az, hogy elpusztítson minket – hanem hogy vezessen minket.

Mint egy szigorú tanár, hibákon és csalódásokon keresztül vezet minket, amíg készen nem állunk egy másik út választására.

A beteljesülés paradoxona

Van egy mély törvény, amely a valóságba ágyazódik:

Amikor az örömöt üldözzük – az elkerül minket.

Amikor elmenekülünk az önző befogadástól – az öröm üldöz minket.

Ez nem erkölcs.

Ez szerkezet.

Az egoista befogadásra vonatkozó korlátozás (Tzimtzum) miatt a közvetlen, önző öröm soha nem tud igazán betölteni minket. Mindig elhalványul, mindig ürességet hagy maga után.

De amikor megváltoztatjuk szándékunkat – a saját magunk számára való befogadástól az adás, a kapcsolódás, a Teremtőhöz való hasonlóság érdekében való befogadás felé –, a korlátozás feloldódik.

És akkor a beteljesülés szabadon áramlik.

Nem részlegesen.

Nem ideiglenesen.

Hanem teljesen.

Ez a „kettős jutalom” jelentése.

Ugyanaz a vágy, amely egykor szenvedést okozott, most a végtelen öröm csatornájává válik.

Az igazi munka: nem elnyomás, hanem átalakulás

Az út tehát nem az egó megsemmisítéséről szól.

Hanem arról, hogy megtanuljuk, hogyan használjuk.

Hogy megfigyeljük.

Hogy megértsük.

Hogy érezzük az erejét.

És aztán – hogy fokozatosan új szándékot helyezzünk rá.

Ez nem intellektuális folyamat.

Nem pszichológiai önfejlesztés.

Hanem mély belső átalakulás, amely erőfeszítést, megfelelő környezetet és egy magasabb erőt igényel.

Azzel kezdjük, hogy felismerjük teljesen egoista természetünket.

Aztán azzal folytatjuk, hogy vágyunk arra, hogy felülemelkedjünk rajta.

És azzal haladunk előre, hogy kérjük – őszintén kérjük – azt a képességet, hogy önmagunkon túl szeressünk és adakozzunk.

Apránként a szándék megváltozik.

És vele együtt – a valóság teljes élménye.

A gonosz hajlam tisztelete

Ezen az úton az ember egy meglepő következtetésre jut:

A gonosz hajlam soha nem volt ellenség.

A leghűségesebb segítő volt.

Soha nem engedte, hogy stagnáljunk.

Soha nem hagyta, hogy megelégedjünk az illúzióval.

Folyamatosan ösztönzött minket – a kényelmetlenségen, a kudarcokon, a vágyakon keresztül – az igazság felé.

Nem azzal, hogy közvetlenül vezetett minket…

hanem azzal, hogy megmutatta nekünk az ellenkezőjét.

Mint egy iránytű, amely mindig ellentétes irányba mutat – hogy felfedezhessük a helyes irányt.

Hasonlóvá válni a Forráshoz

A teremtés végső célja nem a természetünk megszüntetése – hanem annak emelése.

Hogy a befogadni akarás teljes intenzitását…

összhangba hozzuk az adni akarás szándékával.

Hogy függetlenné váljunk – mégis hasonlóvá a Teremtőhöz.

Lényegében ellentétesek – mégis egyenlőek formában.

És ez csak a gonosz hajlamnak köszönhetően lehetséges.

Mert csak a távolságon keresztül választhatjuk a közelséget.

Csak az ellentét révén érhetjük el az egyenértékűséget.

Csak a „gonosz” révén építhetjük tudatosan a „jót”.

A válasz

Hogyan válhat tehát a gonosz jósággá?

Nem azáltal, hogy kitöröljük.

Nem azáltal, hogy elmenekülünk előle.

Nem azáltal, hogy vakon harcolunk ellene.

Hanem azáltal, hogy átalakítjuk a célját.

Azáltal, hogy azt az erőt, amely egykor elválasztott minket…

olyan erővé alakítjuk, amely összeköt minket.

És akkor rájövünk:

Eleve nem is volt gonosz – csak egy út, amelyet még nem értettünk meg.