„Amikor valaki a Tórát tanulmányozza, azt mondják róla, hogy »alacsony szintű«, ami azt jelenti, hogy kizárólag a saját hasznával törődik, és fogalma sincs a Teremtővel való Dvekutról [összetartozásról], pedig a Tóra, amelyet tanul, olyan emberektől származik, akik a Teremtővel Dvekutban éltek.”
Rabash Válogatott jegyzetek 172. Az ember és a Tóra
Életünket egy egyetlen, megkérdőjelezhetetlen feltételezés fogságában kezdjük:
hogy a beteljesülés azt jelenti, hogy kapunk, a szenvedés pedig azt, hogy hiányunk van.
Első lélegzetvételünktől kezdve egy belső számítás irányít minket – csendes, automatikus és abszolút.
Az öröm után vágyakozunk, a fájdalom elől menekülünk, mindent aszerint mérünk, hogy mit ad nekem.
Több kényelem – jó.
Kevesebb kényelem – rossz.
Több kontroll, becsület, tudás – felemelkedés.
Ezek elvesztése – leereszkedés.
És soha nem kérdőjelezzük meg.
Ezt nevezik életnek.
De valójában – ez elrejtés.
Mert amíg az ember ezeken az ösztönös, önközpontú számításokon belül él, bezárva van egy szűk érzékelési kamrába.
Egy zárt kör.
Egy múló létezés, amelyet olyan átmeneti érzések határoznak meg, amelyek cél nélkül keletkeznek és tűnnek el.
És mégis, ezen a zárt rendszeren belül egy csendes zavar kezdődik.
Egy kérdés.
Egy hiány, amelyet semmi sem tud pótolni ezen a világon.
És attól a pillanattól kezdve minden megváltozik.
A Kabbala bölcsessége feltárja, hogy a természetünk nem hibás – hanem hiányos.
Hogy a befogadni akarás csak a kezdet.
Hogy nem csupán az öröm érzése miatt lettünk teremtve, hanem azért, hogy átalakítsuk az öröm mögött rejlő szándékot.
Hogy korlátozzuk az automatikus, önző reakciót…
Hogy felülemelkedjünk az ösztönön…
És fokozatosan elsajátítsunk egy új belső programot:
Egy isteni szándékot – tisztát, önzetlent, szeretőt, adakozót.
És amikor ez az átalakulás megkezdődik, valami elképesztő történik:
A szenvedésről alkotott teljes értékelésünk felfordul.
Eleinte a szenvedés egyszerű.
Ha nincs pénzem – szenvedek.
Ha elveszítem a tiszteletet – szenvedek.
Ha kényelmetlenül érzem magam – szenvedek.
Minden a testhez és az egóhoz viszonyítva mérhető.
De ahogy az ember fejlődik, ezek a meghatározások feloldódni kezdenek.
Rájön, hogy ami egykor élettel telinek tűnt…
üres.
Hogy ami egykor a felemelkedést jelentette…
már nem érinti meg.
És lassan egy új mérce születik.
Most már a felemelkedés nem az:
Mit nyertem?
Hanem inkább:
Érzem-e a Teremtőt?
Érzem-e, hogy van egy erő, amely mindent irányít?
Érzem-e, hogy hozzá tartozom?
Ha igen – ez a felemelkedés.
Még akkor is, ha a test szenved.
Még akkor is, ha a világ összeomlik.
Mert valami örökkévalóhoz nyúltunk hozzá.
És a leereszkedés?
A leereszkedés már nem az öröm elvesztése.
A leereszkedés a kapcsolat elvesztése.
A fontosság elhalványulása.
Az a belső érzés eltűnése, hogy van Valaki…
hogy van értelme…
hogy van egy Forrás.
A szokásos elrejtettségben az ember még mindig érzi, hogy valami létezik.
Szenved – de igazolni tudja.
Meg tudja tartani a szálat.
De a kettős elrejtettségben – nincs semmi.
Nincs Teremtő.
Nincs értelme.
Nincs irány.
És mégis – úgy érzi, hogy nem érez.
Ez nem állati létezés.
Ez emberi üresség.
Tudatos sötétség.
És itt rejlik a legmélyebb fordulópont:
A szenvedés már nem az, ami fáj a testnek.
A szenvedés az lesz:
a Teremtő hiánya.
Nem az öröm hiánya – hanem a kapcsolaté.
Nem az ego fájdalma – hanem az elszakadásé.
És akkor valami rendkívüli jelenik meg.
Lehet, hogy valaki szörnyen érzi magát – és mégis emelkedőben van.
Mert a fájdalma a helyes dologról szól.
Azért szenved, mert nem tud kapcsolódni.
Mert nem tud adni.
Mert nem tud kilépni önmagából.
És ez a szenvedés…
szent.
Élő.
Máris a megváltás felé irányul.
Míg mások talán egyáltalán nem éreznek semmit – nyugodtak, kényelmesen érzik magukat, zavartalanok – és mégis a legmélyebb zuhanásban vannak.
Mert még annak a tudata is hiányzik belőle, hogy mi hiányzik neki.
Tehát mi határozza meg mindent?
Nem az érzés.
Hanem a fontosság.
Ami a szívnek számít.
Ha a testiség fontos – minden mérce „Egyiptomban” marad.
De ha a szellemiség válik fontossá – akkor a legkisebb hiány is olyan kiáltássá válik, amely megrázza az eget.
„És Izráel fiai sóhajtoztak a munkától…”
Nem az élettől.
Nem a fájdalomtól.
Hanem attól, hogy képtelenek kilépni önmagukból.
Ez a sóhaj…
az igazság kezdete.
És mégis, az ember egyedül nem érheti el ezt.
Mert amikor eljön a zuhanás – mindent elvisz.
Erőt, tisztaságot, irányt.
Az ember zuhan – és nincs ereje felállni.
Hacsak – nem készített előre valamit.
A csoportot.
A környezetet.
Azt a helyet, ahol a fontosságot mesterségesen építik fel – amíg valósággá nem válik.
Ahol mindenki támogatja a másikat,
amikor az nem tudja magát tartani.
Ahol a cél nagyságát nem a véletlenre bízzák,
hanem ápolják, megerősítik, védik.
Enélkül – a leereszkedés hónapokig tarthat…
évekig…
egész életekig.
Ezzel – pillanatok alatt elmúlhat.
Több is annál:
A csoporton keresztül az ember megszerzi mások tapasztalatait.
Kihagyja azokat a zuhanásokat, amelyekbe soha nem kellett volna belezuhannia.
Olyan erőt örököl, amellyel soha nem rendelkezett.
És hirtelen – az út lerövidül.
Miért van mindez így elrendezve?
Mert maga a Teremtő rejtőzik el.
Nem azért, mert nincs jelen – hanem a szeretetből.
Mint egy anya, aki megtanítja gyermekét járni.
Tartja őt.
Támogatja.
Bizalommal tölti el – És aztán – Lép hátra.
A gyermek egyedül áll.
Zavarodottan.
Félve.
Sírva.
De ez a távolság – egy meghívás.
Egy csendes hívás:
„Gyere hozzám.”
Minden elrejtőzés nem elutasítás – hanem egy mért visszavonulás.
Minden leereszkedés nem bukás – hanem egy teret teremt
az önálló mozgáshoz.
A hasonlósághoz.
A választott szeretetért.
És így ismétlődik a folyamat.
Egy lépés előre – egy ölelés.
Még egy lépés hátra – mélyebb sötétség.
Erősebb sírás – erősebb kapcsolat.
Amíg lassan, számtalan cikluson keresztül,
az ember megtanul járni.
Nem úgy, hogy hordozzák – hanem úgy, hogy hasonlóvá válik.
És akkor a szenvedés is teljesen megváltoztatja az arcát.
Már nem ellenség.
Már nem valami, amitől menekülni kell.
Hanem útmutató.
Egy pontos mutató:
Hol vagyok elszakítva?
Mi hiányzik igazán belőlem?
Mi fontos számomra most?
És ebből egy újfajta élet születik.
Egy élet, ahol a legnagyobb fájdalom
nem a szenvedés – hanem az elszakadás.
Egy élet, ahol a legnagyobb öröm
nem a kapás – hanem a ragaszkodás.
Amíg el nem érjük azt az állapotot,
ahol az egyetlen igazi szükséglet az lesz:
Érezni a Teremtőt.
Olyannak lenni, mint Ő.
Úgy szeretni, ahogy Ő szeret.
Nem mint egy ötlet – hanem mint élet-halál kérdése.
És akkor – még a sötétségben is, még a rejtőzködésben is,
még a legmélyebb zuhanásban is – már van egy irány.
Már van egy út.
Már van…
egy ölelés, amely arra vár, hogy kinyíljon.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás