„….. A második megkülönböztetés akkor következik be, amikor az ember belép a Lishma munkájába. Ekkor kezd el leereszkedni az egyiptomi száműzetésbe, és a test elkezdi elárulni az embert, nem hagyja, hogy elvégezze ezt a munkát, mindenféle olyan kérdést felvetve, amelyekre ésszerű keretek között nem lehet válaszolni, míg az ésszerűség felett az ember nem mindig képes legyőzni ezt. Ekkor kezd el emelkedéseket és süllyedéseket érezni, mert minden alkalommal felülről megmutatják neki, mi az adakozás munkája, és nem a saját érdekében. Bár minden ember megérti ezt, amikor felülről jön, amikor megkapja a megértést, akkor kezdi el érezni. Ekkor kezdődik a „habarcs és tégla” munkája, amikor megérzik a száműzetés rabszolgaságának nehézségeit.
A fentiek alapján kell értelmeznünk a „És meghalt az egyiptomi király” mondatot. Ez a saját érdekükben végzett munkára vonatkozik, amelyet „az egyiptomi király klipájának” neveznek. Abbahagyták a munkát az ő érdekében, ami azt jelenti, hogy úgy érezték, a saját érdekükben végzett munka, az úgynevezett „az egyiptomi király uralma”, halálnak tekinthető. Ehelyett magukra vállalták, hogy a Teremtő érdekében dolgozzanak, de akkor nem volt erejük dolgozni, mert az egyiptomi király uralkodott rajtuk.
Ebből következik, hogy nem akarnak saját magukért dolgozni, mégis nem tudnak a Teremtő érdekében dolgozni. Ez a vers jelentése: „És Izráel fiai sóhajtoztak a munkától, és kiáltottak, és kiáltásuk feljutott Istenhez a munkából.” Vagyis mi a jelentése annak, hogy „és kiáltottak”? Az, hogy „kiáltásuk feljutott” arra vonatkozott, hogy „Istenhez a munkából”. Vagyis az a tény, hogy azt akarták, hogy munkájuk Istenért legyen, és ne a saját érdekükben, de nem tudták elvégezni a munkát, ez volt a kiáltásuk.
Ez a jelentése a szavaknak: „És Isten meghallgatta nyögésüket.” Vagyis miután meglett a Klijük, ami a vágy és az igény, hogy képesek legyenek a Teremtőért dolgozni, eljön az az idő, amikor „Isten meghallgatta nyögésüket”, ami azt jelenti, hogy akkor kezdődött a megváltás – kiszabadítva őket Egyiptom nyomorúságai alól…”
— Rabash, Melyek a két megkülönböztetés a Lishma előtt?
Amikor a fejlődés fulladásnak tűnik
A spirituális úton való fejlődés egyáltalán nem olyan, mint az általunk ismert fejlődés.
Ebben a világban a fejlődést a felhalmozódás alapján mérjük – több megértés, több kontroll, több kiteljesedés. Azért haladunk előre, mert valami bennünk folyamatosan kitöltődik, megjutalmazódik, megerősödik.
De itt… minden megfordul.
Minél jobban halad előre az ember, annál kevesebbet ért meg.
Minél közelebb kerül a célhoz, annál távolabbinak érzi azt.
Minél jobban próbál előrehaladni, annál inkább úgy érzi, hogy beragadt, zavarodott, sőt elutasított.
Olyan, mintha egyre mélyebb vízbe gázolnánk.
Először térdig ér… aztán mellkasig… majd torokig…
Amíg hirtelen – nincs levegő.
Vagy mintha valami sűrű, ragadós anyagban járnánk, ami minden mozdulatunkhoz tapad, és minden előrelépéssel erősebben húz vissza, amíg teljesen mozdulatlanná válunk – képtelenek vagyunk mozogni, lélegezni, sőt arra sem emlékezni, miért is indultunk el.
És ez nem hiba.
Ez az út.
Mert minél közelebb kerülünk az igazi spiritualitáshoz, annál inkább kiderül számunkra, hogy az teljes ellentétben áll mindazzal, ami valaha is hajtott minket.
A belső ütközés
Bennünk két erő kezd elválni egymástól, és szembeállni egymással.
Az egyik oldalon – a szív, a természetes vágy, az ego, amely mindig is vezette, táplálta, védte és meghatározta minket.
A másikon – egy apró pont, szinte láthatatlan, de kitartó. Egy másfajta vágy. Egy másfajta irány. Valami, ami nem kapni akar, hanem adni. Valami, ami nem a saját hasznot keresi, hanem a Teremtőhöz való hasonlóságot.
És ahogy haladunk előre, ez a pont növekszik.
De növekedése nem hoz békét – hanem konfliktust.
Mert minél jobban növekszik, annál inkább feltárja az igazságot: hogy a szív és ez a pont ellentétek.
Nem kicsit különbözőek – ellentétek.
Így az ember valami elviselhetetlent érez:
„A helyes irányba haladok… de annak ellentétévé válok.”
Nincs logika, ami ezt alátámaszthatná.
Nincs érzés, ami igazolhatná.
Nincs erő, ami megoldhatná.
A kérdések élesebbé, pontosabbá, áthatóbbá válnak.
És nincsenek ésszerű válaszok.
És az ésszerűség felett?
Az ésszerűség felett nehezebb lesz, nem könnyebb.
Minden erő elvesztése
Egy bizonyos ponton valami összeomlani kezd.
Az ego – amely egykor megbízható motor volt – nem szolgáltat többé üzemanyagot.
Már nem lát benne hasznot.
Már nem ért egyet.
Már nem működik együtt.
És mégis, még mindig nincs más erő a helyén.
Így az ember egy félelmetes köztes állapotban találja magát:
Már nem akar magáért élni… de nem tud valami magasabb célért élni.
Nem tud visszatérni… de nem tud előrehaladni sem.
Már érezte, hogy a saját érdekében való munkálkodás üres, sőt halott.
De a Teremtőért való munkálkodás? Arra nincs ereje.
Így hát két világ között lebeg – egyikhez sem tartozik.
Ez az igazi száműzetés.
Nem egy hely – hanem egy állapot.
Egy olyan állapot, ahol az ember rabszolgája egy olyan erőnek, amelyben már nem hisz, mégis nem tud elmenekülni.
A törés pillanata
És akkor eljön az a pillanat, amit nem lehet meghamisítani.
Nem egy szokásból fakadó ima.
Nem megtanult vagy ismételt szavak.
Nem kényelemből fakadó kérés.
Hanem egy kiáltás.
Egy kiáltás, ami magából a lehetetlenségből fakad.
Egy kiáltás, ami nem a szenvedésről szól – hanem a tehetetlenségről:
„Nem akarok magamért élni… de nem tudok Érted élni.
Adni akarok… de képtelen vagyok rá.
Megértem… de nem tudom megtenni.”
Ez a jelentése annak, hogy „kiáltásuk a munkából fakadt”.
Nem csupán a fájdalomból.
Hanem a vágy és a képesség közötti szakadékból.
Az elviselhetetlen felismerésből: hogy minden egy olyan változástól függ, amelyet az ember nem tud véghezvinni.
Abban a pillanatban minden büszkeség feloldódik.
Minden számítás összeomlik.
Minden elképzelt erő eltűnik.
Az ember üresen áll.
És először – igazán.
A csendes megállapodás
Ebben a kiáltásban valami még mélyebb rejlik.
Beleegyezés.
Egy csendes, remegő megállapodás:
„Tedd, ami szükséges.
Vedd el mindent.
Változtass meg.
Nem tudom megtenni… de akarom.”
Olyan, mintha az ember felhelyezné magát egy műtőasztalra, teljesen eszméleténél, teljesen tudatában, mégis teljesen átadva magát.
Ez nem vereség.
Ez az igazi részvétel első lépése.
Mert eddig az ember még hitt – valahol – abban, hogy egyedül is képes rá.
Most már tudja, hogy nem képes rá.
És pontosan itt születik meg valami új.
A kollektív szív szerepe
De senki sem jut el egyedül ehhez a kiáltáshoz.
Mert amikor az ember ebben az állapotban van, nincs ereje – még arra sem, hogy megtartsa az irányt.
Ezért válik a környezet mindenné.
Csak a hasonló célt követő másokkal való kapcsolaton keresztül… csak a kölcsönös emlékeztetéseken, a közös erőfeszítésen, a kollektív vágyon keresztül… csak ezen az élő szándékmezőn keresztül… kaphat az ember akár egy szikrányi erőt is.
A közös cél mentőövet jelent.
A közös erőfeszítés oxigénné válik.
Amikor akár egy apró, konkrét lépés körül is egyesülünk – felemelkedünk.
Amikor egyedül maradunk – elsüllyedünk.
Mert az út soha nem arra szolgált, hogy egyedül járjuk be.
Maga a kiáltás is kollektív.
Az első igazi ima
És így, a legsötétebb sötétségben – amikor semmi sem működik, amikor semmi sem támaszt, amikor semmi sem marad – megjelenik az első igazi ima.
Nem egy gyönyörű.
Nem egy szónoki.
Hanem egy igazi.
Egy ima, amely nem a tudásból fakad, hanem a szükségből.
Egy olyan szívből, amely végre felismerte:
„Nem tudom megmenteni magam.”
És ezért nevezik ezt az utolsó imának Egyiptomban.
Mert ez a száműzetés utolsó pontja – és a megváltás első pontja.
Abban a pillanatban valami megváltozik.
Még nem abban, amit érzünk.
Még nem abban, amit megértünk.
De a gyökérben.
Mert most már van egy igazi szükség.
Egy teljes vágy.
Egy edény.
És meg van írva:
„És Isten meghallotta nyögésüket.”
Ami azt jelenti, hogy ez az a pillanat, amikor a válasz elkezdődik.
Amikor a felszabadulás már folyamatban van.
Amikor az egótól való elszakadás – amitől annyira féltek, aminek annyira ellenálltak – végül lehetségessé válik.
És abban a sötétségben, láthatatlanul, de biztosan, a szabadság első lélegzete már készülődik.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás