„….. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a társadalom kizárólag a mások iránti szeretet elérésére épült, és hogy ez lenne az Isten iránti szeretet kiindulópontja.
Ez konkrétan úgy valósul meg, hogy az embernek szüksége van egy társaságra ahhoz, hogy barátjának jutalom nélkül adhasson. Más szavakkal, nem azért van szüksége a társaságra, hogy az segítséget és ajándékokat adjon neki, ami a test befogadó edényeit elégedetté tenné. Egy ilyen társaság az önszereteten alapul, és csak a befogadó edényeinek fejlődését ösztönzi, mivel az ember most lehetőséget lát arra, hogy több vagyont szerezzen, ha barátja segít neki anyagi javak megszerzésében.
Ehelyett emlékeznünk kell arra, hogy a társadalom mások iránti szereteten alapult, így minden tag a csoporttól mások iránti szeretetet és önmaga iránti gyűlöletet kapna. És látva, hogy barátja igyekszik megsemmisíteni önmagát és másokat szeretni, ez arra késztetné mindenkit, hogy beolvadjon barátai szándékaiba…”
— Rabash, A baráti szeretetről
Hosszú időbe telik a spirituális úton eljutni ahhoz az igazsághoz, amelyet a szív minden erejével ellenez:
Én – ez az „én”, amellyel születtem, amelyet védek, amelyet minden pillanatban ápolok – nem léphetek be a spiritualitásba.
Nem részben. Nem erőfeszítéssel. Nem finomítással.
Egyáltalán nem.
És még ha ezt meg is halljuk, még ha intellektuálisan meg is értjük, a szív még mindig suttogja:
„Talán mégis hozhatok magamból valamit… talán mégis maradhatok… talán mégis kaphatok…”
De a spiritualitás kegyetlen az illúzióval szemben.
Nem fogadja el az ego töredékeit.
Nem köt kompromisszumot az önszeretettel.
Így az ember lassan, fájdalmasan kezd rájönni:
Ha valóban belépni akarok a spiritualitásba – akkor abba kell hagynom, hogy magamért éljek.
De ez még nem az igazi csapás.
Az igazi csapás akkor jön, amikor az ember megérti: Egyedül nem léphetek be a spiritualitásba.
Csak másokon keresztül léphetek be.
Nem mellettük.
Nem velük.
Hanem rajtuk keresztül.
Ez a legnehezebb átmenet, amellyel egy ember szembesülhet.
Az ego – ez a belső uralkodó, amely születésünktől fogva irányít minket – nem tudja elfogadni egy ilyen rendelkezést.
Nem tudja elképzelni a létezést irányítás, tulajdon és jutalom nélkül.
Azt kérdezi:
„Mit jelent az, hogy a beteljesülésem nem bennem lesz?”
„Mit jelent az, hogy másokban fogok élni?”
„Mit jelent az, hogy mindent odaadok… és semmit sem kapok magamnak?”
És nincs olyan válasz, amely kielégítené.
Mert ez az út nem az ego kielégítésére szolgál – hanem annak túllépésére.
Kezdünk egy korlátot, egy határt érezni:
Amíg a valóságot csak magamon keresztül érzékelem – a testemen, az érzékeimen, a személyes hasznomon keresztül –, addig ki vagyok zárva a spiritualitásból.
Az egész érzékelésem befelé irányuló, zárt, önközpontú.
A világot csak úgy látom, ahogyan az hozzám kapcsolódik.
Mindent aszerint mérlegelek, hogy milyen hatással van rám.
És éppen ez a felfogás – ez a kizárólag befelé tekintő „szem” – az, ami elzár a spirituális világtól.
Mert a spiritualitás ennek az ellenkezője.
Tiszta adás.
Tiszta szeretet.
Egy olyan felfogás, amely nem önmagunkban létezik, hanem a lelkek között.
Így egy új, szinte elviselhetetlen felismerés merül fel:
Ha spirituálisan akarok élni, el kell kezdenem önmagamon kívül élni.
Mint a szülők, akik valahogy úgy érzik, hogy gyermekeiken keresztül élnek tovább…
Mint egy tanár, aki azok szívében él tovább, akiket megérintett…
De itt ez mélyebb, élesebb, abszolútabb.
Ez nem költői folytatás.
Ez az identitás valódi átalakulása.
Már nem magamban élek.
Másokban élek.
De hogyan lehet ezt megtenni?
Hogyan adhatom át magam valami olyan dolognak, amit nem is érzek?
Nem tudom semmissé tenni magam a Teremtő előtt – Ő el van rejtve előlem.
Nincs érzés, nincs fogás, nincs érintkezés.
Így hát kapok valamit, ami egyszerre egyszerű és félelmetes:
Barátokat.
Egy közösséget.
Nem véletlenül kerültek elém, hanem pontos szándékkal.
Ők a szűrő, az átjáró, a híd.
Rájuk keresztül elkezdhetem azt, amit a láthatatlan felé nem tudok megtenni.
Szeretni őket.
Támogatni őket.
Többet törődni a fejlődésükkel, mint a sajátommal.
Előnyben részesíteni a lelki sikerüket a személyes kiteljesedésemmel szemben.
És ezzel valami elképzelhetetlen dolog kezdődik:
Egy új „megfigyelő” születik bennem.
Egy átlátszó, megtisztult pont, amely már nem kötődik az egómhoz.
És ez a pont kezd érezni…
Nem az én vágyaimat – hanem az övéiket.
Nem az én életemet – hanem a köztünk lévő életet.
Ezért érződik az út a halálnak.
Nem a test halála – a test megmarad. Az érzékek megmaradnak. A személyiség megmarad.
De valami mélyebb úgy érződik, mintha kialudna: az élet feletti tulajdonjog.
Olyan, mintha nézném az álmaimat, a törekvéseimet, a kiteljesedésemet
– ahogy másokban bontakoznak ki.
És furcsa módon…
fájdalmasan…
gyönyörűen…
elkezdek egyetérteni ezzel.
Ugyanakkor egy új tudatosság kezd megnyílni.
Rájövünk, hogy amit „ennek a világnak” neveztünk, az csak a valóság apró töredéke volt – a testbe szorított szűk látásmód.
Ebben a testben éltünk, gondoskodtunk róla, féltettük, teljesen azonosultunk vele.
Ha jól érezte magát – mi is jól éreztük magunkat.
Ha szenvedett – mi is szenvedtünk.
Ha meghalt – azt hittük, minden véget ért.
De most, a kapcsolaton keresztül, valami kiterjed.
Egy új tudatosság jelenik meg – amely nem korlátozódik egy testre, hanem sokan osztoznak benne.
És ebben a kapcsolatban valami rendkívüli történik:
Kezdjük úgy érezni, mintha egy test lennénk.
Egy új test.
Egy kollektív élet.
Egy megosztott létezés.
Ahol az élet már nem „az enyém” vagy „a tiéd”, hanem a miénk – köztünk.
Ezt nevezik léleknek.
És az átmenet ebbe az új életbe nem fokozatos.
Ez egy forradalom.
Egy erőnek kell eljönnie – egy erőnek, amely kiragadja az embert az önérzékelésből és a kapcsolatba vezeti.
Egy erőnek, amely kiemeli az embert az elszigeteltségből az egységbe.
Ezt az erőt a Messiásnak hívják – nem egy alaknak, hanem egy erőnek.
Egy vonzó erőnek.
Kihúz minket önmagunkból.
Ez az exodus valódi jelentése.
Az önszeretet uralmától – a mások szeretetének szabadságáig.
Az „én” szűk falai közötti csapdából a „mi” közötti végtelen térbe.
De ezt nem érhetjük el egyedül.
Próbálkoznunk, kudarcot vallanunk, küzdenünk, imádkoznunk és keresnünk kell – amíg végül el nem jutunk az egyetlen igazi következtetéshez:
Szükségem van a társadalomra.
Szükségem van a barátokra.
Szükségem van rájuk ahhoz, hogy odaadjam magam.
És akkor valami finom dolog kezdődik:
Együtt ülünk.
Együtt tanulunk.
Együtt cselekszünk.
Eleinte még szándék nélkül is.
De ezeken a cselekedeteken keresztül valami felébred.
Látjuk, ahogy mások törekednek.
Látjuk, ahogy mások megpróbálnak felülemelkedni önmagukon.
Látjuk az erőfeszítéseket, még a mesterségeseket is.
És ez felébreszt minket.
Az irigység révén.
A vágy révén.
Az iránti vágy révén, hogy olyanok legyünk, mint ők.
Egónk – ironikus módon – saját transzcendenciájának eszközévé válik.
És lassan kialakul egy új vágy.
Egy vágy, hogy ne kapjunk – hanem adjunk.
Hogy ne magunkra gondoljunk – hanem másokra.
Hogy ne önmagunkban éljünk – hanem a kapcsolatban.
És aztán, egy ismeretlen pillanatban, megtörténik.
Egy változás.
Egy átlépés.
Attól, hogy magamra gondolok – ahhoz, hogy másokra úgy gondoljak, mint magamra.
Attól, hogy az életet magamban érzem – ahhoz, hogy az életet köztünk érzem.
Ez a természet felett áll.
Előre nem lehet elképzelni.
Nem lehet kikényszeríteni.
De amikor eljön, félreérthetetlen.
Az ember hirtelen megérti:
Ez a szabadság.
Ez az élet.
Erre teremtettek.
És akkor minden megváltozik.
Az életet már nem a test méri – nem az egészség, nem a kényelem, nem a személyes siker.
Hanem a kapcsolat.
A szeretet.
Az a képesség, hogy másokban létezzünk.
Ez a spiritualitás.
Nem a világ elől való menekülés – hanem az önmagunkon túli kiterjedés.
Nem az élet elvesztése – hanem végre belépés abba.
Adassék meg nekünk az erő, hogy ezt az utat válasszuk, hogy átadjuk magunkat egymásnak, és együtt fedezzük fel, hogy az igazi létezés csak akkor kezdődik, amikor már nem önmagunkban élünk.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás