Mit lát bennem az emberi megfigyelő?!

„….. Ami az alak egyenértékűségét illeti – ami egy korrekció a szégyen kenyerének elkerülésére –, azt szó szerint úgy értelmezhetjük, hogy mivel ami Őt illetően megengedett – azaz a »cselekedeteidből ismerünk meg Téged« felismerése –, azaz hogy Ő elégedettséget érez, amikor a teremtményekre árasztja kegyelmét –, ezt nevezzük »a teremtményeivel szembeni jótétemény iránti vágyának«. Emiatt az alacsonyabb rendűeknek is el kell érniük ezt a tulajdonságot, hogy örömöt érezzenek, amikor megajándékozzák őket. Bölcseink szavaival élve ezt úgy nevezik: „ragaszkodj az Ő tulajdonságaihoz, ahogyan Ő irgalmas, úgy legyél te is irgalmas.”

De mivel a teremtmények ellentétes állapotban születtek, mivel a felső vágy, amelyet „jót tenni a teremtményekkel” neveznek, a teremtményekben a fogadás és nem az adás vágyát teremtette, és mi csak akkor vágyunk adni, ha ezáltal nagyobb örömhöz juthatunk, és cserébe valamilyen jutalmat kapunk az adásunkért, de öröm nélkül nem lehet semmit adni, ebből következik, hogy formánkban ellentétesek vagyunk a Teremtővel, és a szellemiségben a formai ellentétet elválasztásnak tekintik.

Ha valaki elválasztva van a Teremtőtől, hogyan tudna kapcsolódni? Valóban, ez az összes rossz, ami a teremtményekben van, amit ki kell javítaniuk, és ezt „a gonosz felismerésének” nevezik, hogy az ember rájöjjön, hogy a világon semmi sem akadályozza meg abban, hogy örömöt és élvezetet szerezzen, kivéve a fogadásra irányuló akaratot. De bölcseink azt mondták: „Megteremtettem a gonosz hajlamot; megteremtettem a Tórát fűszerként” (Kidushin 30b)…”

Rabash, Válogatott jegyzetek 332. A forma egyenértékűségéről

Egész életemben ebben az élő, fizikai, biológiai testben élek – és meg vagyok győződve arról, hogy ez vagyok én.

Az ő éhsége az én éhségem.

Az ő félelmei az én félelmeim.

Az ő örömei határozzák meg a valóságomat.

Nem kérdőjelezem meg. Én vagyok az.

És mégis… valahol mélyen belül egy csendes zavar kezd növekedni. Egy kérdés, ami nem a testhez tartozik:

Ennyi az egész?

Hosszú és gyakran fájdalmas keresés során egy új, szinte lehetetlen gondolat kezd kialakulni – hogy bennem van valami más. Valami, ami nem kötődik a testhez, nem az ösztön határozza meg, nem rabszolgája az öröm és a hiány végtelen körforgásának.

Egy Ember.

Nem a test. Nem a személyiség. Nem a történet, amit magamnak mesélek.

Hanem egy finom, szinte észrevehetetlen megfigyelő – törékeny, zavart, alig élő.

Először ez az ötlet fikciónak tűnik. Filozófiának. Egy gyönyörű, de üres elméletnek.

Mert minden, amit tudok, amit érzek, amit megtapasztalok – teljes egészében a testhez tartozik.

És mégis, folytatom.

Tanulás, erőfeszítés, és másokkal való kapcsolat révén, akik ugyanazt a lángoló kérdést hordozzák magukban, elkezdem részt venni valami szokatlanban. Valami természetellenesben.

Megpróbálok kilépni önmagamból.

Megpróbálok törődni másokkal, nem azért, mert az nekem jó – hanem mintha képes lennék rá.

Megpróbálok szeretettel cselekedni, még akkor is, ha bennem nincs szeretet.

Megpróbálok adni, még akkor is, ha lényem minden porcikája azt követeli, hogy kapjak.

És lassan – észrevehetetlenül – változás kezdődik.

Egy új pont ébred fel.

Egy új „én” kezd kialakulni.

Ez az Ember bennem nem szünteti meg a testet.

Nem pusztítja el.

Nem menekül el előle.

Megtanulja meglovagolni.

Mint egy makacs állaton ülő lovas, kezdek rájönni: a test soha nem fog megváltozni.

Természete rögzített. Mindig a saját érdekeit fogja számításba venni. Mindig az örömöt fogja üldözni. Mindig el fogja kerülni a fájdalmat.

Ez nem a probléma.

A probléma az, hogy azt hittem, ez minden, ami vagyok.

Most kezdődik a szétválás.

A test továbbra is él, vágyik, reagál, számol.

De fölötte valami új próbál előbújni – egy másfajta szándék, egy másfajta irány, egy másfajta tekintet.

És ez az új Ember elkezd kérdezni:

Mit akarok valójában?

Örömöt… vagy kapcsolatot a valóság egyetlen teremtő erejével?

Itt kezdődik az igazi küzdelem.

Mert felfedezek valami félelmeteset:

Nem tudom megváltoztatni a természetemet.

Nem tudok igazán adni.

Nem tudok igazán szeretni.

Nem tudok igazán kilépni önmagamból.

Még a „legszebb” cselekedeteimet is rejtett számítások, finom jutalmak, láthatatlan önérdek vezérli.

Bezárva vagyok önmagamba.

És mégis – azt mondják nekem, hogy a kapcsolat lehetséges. Hogy létezik egy másik létezésmód. Hogy érezhetek egy önmagamon túli valóságot.

De hogyan?

Csak valami olyasmin keresztül, ami nincs meg bennem:

Egy új szándék.

Egy szándékot, hogy ne fogadjak – hanem adjak.

Hogy ne vegyek el – hanem kapcsolódjak.

Hogy ne töltsem meg magam – hanem valami magasabb rendű dologra hasonlítsak… a valóság egyetlen teremtő erejére.

És ezt a szándékot… nem tudom megteremteni.

Így hát elkezdek egy furcsa játékot játszani.

Másokkal együtt, akik ugyanazt az igazságot keresik, belépek egyfajta közös erőfeszítésbe – a szív laboratóriumába.

Utánozunk.

Tettetünk.

Úgy „viselkedünk”, mintha már szeretnénk, mintha már adnánk, mintha már törődnénk.

Nem azért, mert igaz – hanem azért, mert akarjuk, hogy igaz legyen.

És ezen a közös erőfeszítésen keresztül valami láthatatlan kezd hatni ránk.

Egy erő.

A valóság egyetlen teremtő ereje.

Egy csendes, kitartó nyomás a valóságból magából.

Lassan elválasztja az Embert az állattól.

Érzékenységet épít.

Tudatosságot épít.

Egy újfajta érzékelést épít.

De aztán – épp amikor elkezdem érezni valami valódit – valami finomat, valami élőt –elesek.

Nem az ürességbe.

Nem a sötétségbe.

Hanem az örömbe.

És ez a legveszélyesebb esés mind közül.

Mert semmi sem tűnik rossznak.

Jól érzem magam.

Elégedett vagyok.

Teljesnek érzem magam.

Csak egy dolog tűnik el:

A kapcsolat a valóság egyetlen teremtő erejével.

Csendesen, fájdalom nélkül, figyelmeztetés nélkül tűnik el.

És én ott maradok – az örömmel, de annak Forrása nélkül.

Érzéssel, de értelmetlenséggel.

Teljességgel, de igazság nélkül.

És észre sem veszem.

Ez a legmélyebb száműzetés.

Nem a szenvedés – hanem a felejtés.

Nem a hiány – hanem a kapcsolat megszakadása.

Az új vágy, ami bennem ébred, nem veszi el az örömömet – hanem azt, hogy tudatában legyek annak, honnan jön, ki áll mögötte.

És meg vagyok vásárolva.

Újra és újra.

Amíg valami elviselhetetlen nem kezd növekedni.

Egy csendes kétségbeesés.

Mert valahol az Ember bennem emlékszik.

Emlékszik arra, hogy az öröm nem elég.

Hogy az élet bennem egy zárt kör.

Hogy a valóság egyetlen teremtő erejével való kapcsolat nélkül – minden üres, bármennyire is telinek tűnik.

És akkor egy igazi kiáltás kezd kialakulni.

Nem a testből.

Hanem abból a törékeny, újonnan született Emberből.

Egy kiáltás valamiért, amit nem tudok előállítani.

Egy kiáltás egy szándékért, ami nincs bennem.

Egy kiáltás, hogy olyanná váljak, ami nem vagyok.

És ez a kiáltás… kinyit egy ajtót.

Nem egyszerre.

Nem teljesen.

De fokozatosan.

Lépésről lépésre.

Kezdem megkapni egy új minőség apró darabkáit – valamit, ami ellentétes a természetemmel.

Egy új szándékot.

Egy új érzésmódot.

Egy új kapcsolódási módot.

És kezdek megérteni:

A kapcsolat nem gondolat.

A kapcsolat nem tudás.

A kapcsolat nem képzelet.

A kapcsolat valami, amit érzek — annyira, amennyire hasonlítani kezdek hozzá… annyira, amennyire hasonlítani kezdek a valóság egyetlen teremtő erejéhez.

Tehát mit lát az Ember bennem?

Látja, hogy az élet nem arról szól, amit érzek—hanem arról, mihez kapcsolódom.

Látja, hogy a valóság egyetlen teremtő erejével való kapcsolat nélküli öröm száműzetés.

És még a legkisebb kapcsolat is Vele az élet.

Látja, hogy mindig vágy maradok – de én dönthetem el, milyen ruhát visel ez a vágy.

És lassan, számtalan erőfeszítés, bukás, ima és visszatérés után – az Ember megtanulja mondani:

Nem számít, mit érzek.

Az számít, hogy kapcsolatban állok-e a valóság egyetlen teremtő erejével.

És ebben a kapcsolatban – egy új világ kezdődik.