„….. Ebből következik, hogy a Shochen meg akar nyilvánulni, vagyis az öröm és az élvezet meg fog nyilvánulni a teremtmények előtt. A kibocsátónak csak az adakozást és az adást tulajdonítjuk, mivel ez volt a teremtés célja.
Azonban az alacsonyabbak szemszögéből, a Kli számára, ahol az öröm és az élvezetnek meg kell nyilvánulnia, mivel ő a gyökérrel való formai egyenértékűséget kívánta, nevezetesen azt, hogy olyan adakozó legyen, mint a gyökér, azt mondta, hogy nem akar kapni a kapás kedvéért, és erre Tzimtzumot helyezett.
Csak akkor, ha megvan a képesség az adakozásra való törekvésre, a Kli fogja megkapni az örömöt és az élvezetet. Ez történt a felsőbb világokban, amelyeket a lelkek gyökereinek tekintenek, ami azt jelenti, hogy a lelkek is csak olyan feltételek mellett fogják megkapni a bőséget, amelyeket „az adás érdekében” neveznek. Ez késleltetést okoz, mivel az öröm és az élvezet nem tárulhat fel, amíg az alacsonyabbak nem lesznek alkalmasak a bőség fogadására.
Ebből következik, hogy ha az alsóbbak nem biztosítják azt a helyet, ahol a Shochennek meg kell nyilvánulnia, mivel nincs erejük arra, hogy az adományra irányítsák a célt, amelyet a Shochen ad, hogy a fogadás az adás céljából történjen, ezt „a Shechina bánatának” nevezik. Vagyis ez azt jelenti, hogy a Teremtő nem tudja átadni az örömöt és az élvezetet úgy, ahogyan szeretné, mert az Ő vágya az, hogy jót tegyen teremtményeivel.
Ebből következik, hogy a Shechina bánata azt jelenti, hogy a Teremtő sajnálja, hogy nem tudja kinyilatkoztatni az örömöt és az élvezetet, mert a teremtmények nem tudják biztosítani a befogadáshoz megfelelő helyet, mert ha Ő megadja nekik az örömöt és az élvezetet, az egész a Sitra Acha [másik oldal] felé fog menni. Ezért következik, hogy nem tudja átadni az örömöt úgy, ahogyan szeretné…”
Rabash, Mi az a „Amikor Izrael száműzetésben van, a Shechina velük van” a Munkában?
Eljön egy pillanat az úton, amikor valami bennünk csendesen megváltozik.
Addig a pillanatig minden rólunk szólt – a megértésünkről, az érzéseinkről, a fejlődésünkről, a hiányosságainkról, a zavarodottságunkról.
Még akkor is, amikor a szeretetről, a kapcsolatról vagy az adásról beszéltünk – azt még mindig azzal mértük, hogy hogyan érintett minket.
De aztán, a csoportban végzett hosszú és gyakran láthatatlan munkán keresztül – a kapcsolódásra, a barátok előtt való meghajlásra, az őket magunknál magasabbra értékelésre irányuló erőfeszítésen keresztül, a törődésre, az ébredésre, egymás megtartására irányuló állandó kísérleteken keresztül – valami új születik.
Egy új szív.
Nem egy kérdező szív, hanem egy fájó szív.
Eleinte alig észrevehető.
Kezded úgy érezni a barátokat, hogy nem külső emberek, hanem valami, ami benned él.
Az ő állapotuk közelebb kerül a sajátodhoz.
A küzdelmeik visszhangot keltenek benned.
És lassan, csendesen – már nem azt kérdezed: „Hogy vagyok?”
Hanem: „Hogy vannak ők?”
És aztán egy nap valami mélyebb történik.
Tényleg segíteni akarsz nekik.
Nem azért, mert elvárják.
Nem azért, mert le van írva.
Nem azért, mert nemes dolog.
Hanem azért, mert nem tehetsz mást.
Ébred benned egy szükséglet – tiszta, egyszerű, feltétel nélküli – hogy támogasd őket, felemeld őket, erőt adj nekik, hogy segíts nekik elérni a lelki célt.
Kezded érezni, hogy a sikerük a te lélegzeted, az előrehaladásuk az életed.
És pontosan ott – azon a szent helyen – felfedezed tehetetlenségedet.
Látod, ahogy küzdenek.
Látod az erőfeszítéseiket.
Érzed a vágyakozásukat.
És nem tudsz segíteni nekik.
Be akarsz lépni a szívükbe, el akarod távolítani az akadályaikat, erőt akarsz adni nekik, előre akarsz vinni őket – de nem tudsz.
Nyitott kezekkel állsz előttük, és azok a kezek üresek.
És akkor egy újfajta fájdalom születik.
Nem a saját hiányod fájdalma.
Nem a saját ürességed fájdalma.
Hanem az a fájdalom, hogy nem tudsz adni.
Az a fájdalom, hogy nem tudsz betölteni másokat.
Az a fájdalom, hogy nem tudod megadni nekik, amire igazán szükségük van.
Ez a fájdalom elviselhetetlen.
Nem drámai.
Nem hangos.
Csendes, belső, állandó – mint egy anya, aki látja gyermeke szenvedését és nem tud segíteni.
Egy anya, aki mindent odaadna – az erejét, az életét, a lényét – csak hogy enyhítse a gyermek fájdalmát.
De nem tud.
És ez a tehetetlen szeretet ég benne.
Ez a Teremtőhöz való hasonlóság kezdete.
Mert a Teremtő viszonya a teremtett lényekhez pontosan ez:
Végtelen vágy az adásra.
Végtelen szeretet.
Határtalan akarat a betöltésre, az örömtételre, a felemelésre.
És mégis –
Ő nem tud.
Nem azért, mert hiányzik belőle a képesség, hanem azért, mert nincs olyan edény, amely készen állna arra, hogy a megfelelő módon fogadja.
És ezért adása beteljesületlen marad.
Amikor az ember elkezdi ezt érezni – még a legkisebb mértékben is – megérint valamit, ami túlmutat önmagán.
Már nem csak a saját vágyát érzi, hanem egy másikét is.
Már nem a saját szívében él, hanem a szívek közötti közös térben.
És abban a közös térben egy új valóság kezd kialakulni.
Ezt nevezik a Shechina bánatának.
Nem olyan bánatnak, amilyennek mi ismerjük.
Nem gyengeségnek.
Nem kétségbeesésnek.
Hanem egy szent hiánynak – az adás képességének hiányának.
És ez az első igazi formai hasonlóság a Teremtővel.
Nem a gondolatokban.
Nem a szavakban.
Nem a megértésben.
Hanem az érzésben.
A szívben, amely csak adni akar – és szenved attól, hogy nem képes rá.
És mégis, e szomorúságban rejtőzik a kapcsolat magja.
Mert amikor ez a fájdalom megosztottá válik – amikor a teremtett lény érezni kezdi a Teremtő hiányát, és a Teremtő hiánya a teremtett lény sajátjává válik – akkor kialakul egy közös edény.
Egy hely, ahol mindketten találkoznak.
Egy hely, ahol az adás lehetségessé válik.
Egy hely, ahol a szétválasztottság feloldódik.
És ott, abban a megosztott fájdalomban, egy csendes csoda kezdődik:
A bánat örömmé alakul.
Mert most már van hova adni.
Most már van valaki, aki helyesen fogadja.
Most már van kapcsolat.
De az út mindig itt kezdődik –
A szív elviselhetetlen, csendes kiáltásában:
„Adni akarok … és nem tudok.”
És ha ez a kiáltás valódi, ha a barátok iránti szeretetből születik, az odaadásból, a kölcsönös felelősségből – akkor már nem a tiéd.
Ez a Teremtő hangja benned.
És ez a kezdete annak, hogy valóban olyanokká váljunk, mint Ő.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás