A határhoz közeledve

„….. Ezért annak a Teremtő szolgájának, aki nem sajnálja a közösséget, hanem csak a saját személyes hiányosságát érezte, a bőség befogadására szolgáló edénye sem lesz nagyobb. Ennek következtében nem lesz képes befogadni az isteniség kollektív kinyilatkoztatását a közösség vigaszának formájában, mivel nem készített elő egy Kli-t ennek a kollektív megértésnek a befogadására, hanem csak a saját egyéni megértését.

Ezzel szemben az, aki sajnálja a közösséget, és a közösség gondjait saját gondjaként éli meg, azzal a jutalommal részesül, hogy megláthatja a Shechina teljes kinyilatkoztatását, vagyis Izrael egészének vigaszát. Mivel hiányossága kollektív hiányosság, a Kedusha [Szentség] bősége is kollektív…”

Rabash, Aki sajnálja a közjót

Az emberi élet célja az, hogy belépjünk a spirituális valóságba, és megérezhessük a valóság egyetlen, jóságos, teremtő és irányító erejét – miközben továbbra is biológiai létezésünkben élünk ebben a világban.

De belépni ebbe a valóságba nem olyan, mint belépni egy új helyre. Ez nem térbeli mozgás. Ez egy átható átmenet magában az érzékelésben – egy belső határ átlépése, amely két teljesen különböző létezési módot választ el egymástól.

E határ előtt az ember önmagában létezik – egy zárt, önző, önigazoló világon belül. Mindent csak önmagához viszonyítva mér: mi kellemes vagy kellemetlen, hasznos vagy káros. Minden gondolat, minden vágy, minden mozdulat e belső központ körül forog.

És aztán… ott van a határ.

Átkelni rajta nem fokozatos folyamat. Éles, kézzelfogható, félreérthetetlen. Ez az a pillanat, amikor az ember elkezd önmagán kívül létezni.

Ez valami igazán természetellenes. Mert egész természetünk az önérdekre, az önfenntartásra, az önmegvalósításra épül. És itt, ezen a határon, meg kell emelkednünk fölé – ellene kell cselekednünk –, mintha már nem magunkért léteznénk, hanem kizárólag másokért.

És csak másokon keresztül, vágyaikon, érzéseiken, belső világukon keresztül kezdhetjük el érzékelni a valóságot olyannak, amilyen valójában: egyetlen, jóságos, teremtő erőként, amely a köztünk lévő kapcsolatban él.

De ennek a határnak a megközelítése nem békés. Nem szelíd.

Minél közelebb kerülünk, annál nagyobb ellenállásba ütközünk.

Olyan, mintha láthatatlan „őrök” állnának a bejáratnál – bennünk lévő erők, amelyek kigúnyolják, lekicsinyítik, elutasítják és bírálják azokat az embereket, akikhez közelebb kell kerülnünk. Gondolatok merülnek fel: távolodj el, védd magad, ítéld meg őket, vonulj vissza. Ezek a belső hangok pontosan azoktól taszítanak el minket, akik révén be kell lépnünk egy új érzékelésbe.

És minél közelebb kerülünk, annál élesebbé válik ez.

Olyan érzés, mintha szögesdrót között próbálnánk átjutni – valami, ami széttépi, lecsupaszít, kitesz minket. Minden előrelépés úgy érződik, mintha egy újabb réteget veszítenénk el magunkból.

Mert az igazság az, hogy pontosan ez történik.

Egész életünkben egyetlen erő hajtott minket: az ego. Ez ad motivációt, irányt, célt. Folyamatosan számolgat: Mit nyerek vele? Mit fogok érezni?

De itt, a határon, ez az erő kezd eltűnni.

Olyan területhez közeledünk, amely egyáltalán nem az egóhoz tartozik. Egy olyan területhez, amelyet teljesen más törvények irányítanak – az önzetlen adás, a feltétel nélküli gondoskodás, a viszonzás nélküli tiszta szeretet törvényei.

És mivel soha nem éltünk ilyen erő által, hirtelen energiátlanul, irány nélkül, élettelenül találjuk magunkat.

Még az utolsó lépés előtt is úgy érezzük, mintha elhalványulnánk. Az érdeklődés eltűnik. A célok elveszítik értelmüket. A jövő üres lesz. Megbénultnak, élettelennek érezzük magunkat, szinte saját árnyékainknak – mert az ego már nem lát hasznot ebben az irányban, és nem lát el minket életerővel.

És pontosan itt, ebben a legkritikusabb pillanatban – amikor a legnagyobb szükségünk van az erőre – minden erő eltűnik.

Kétségek merülnek fel. Összezavarodunk. Erős késztetés ébred bennünk, hogy visszaforduljunk, visszatérjünk a megszokotthoz, elmeneküljünk ebből az ismeretlen küszöbön.

Ez a valódi megközelítés a határhoz.

És itt az ember nem tud egyedül átlépni.

Egyetlen egyénnek sincs ereje túllépni önmagán. Mert maga a lépés a saját természetünk teljes megfordulását igényli.

Csak egy erő vihet át minket: a kapcsolat ereje.

Ha helyesen készülünk fel – ha közös vágyat építünk ki közöttünk, a cél kölcsönös fontosságát, egy olyan kollektív vágyat, amely erősebb, mint az egyes egyének –, akkor valami egyedülálló jön létre.

Olyanokká válunk, mint az egymáshoz láncolt emberek, akik egymást tartják, egymást támogatják. És akkor, még ha egyesével már nincs is erőnk, a kollektíva lendülete visz minket előre.

Nem lépjük át a határt – átvisznek rajta.

És még ez sem elég.

Mert maga az átkelés is csoda. Csak akkor történik meg, ha a felsőbb erő csatlakozik ehhez az erőfeszítéshez. Amikor közös vágyunk, felkészülésünk, tehetetlenségünk – mindez együttesül egy valódi szükségletté. Akkor a Teremtő társul az átmenethez.

Ő végzi el azt, amit mi nem tudunk.

És mi vár ránk a határon túl?

Egy teljesen új létezésforma.

Ahelyett, hogy magunkkal törődnénk, elkezdjük érezni a többieket. Nem felszínesen, nem intellektuálisan – hanem belülről. Hiányuk a mi hiányunkká válik. Fájdalmuk a mi fájdalmunkká válik. Vágyuk bennünk él.

És ez lehetetlennek tűnik.

Mert még a saját szenvedésünk is gyakran elborít minket – hogyan tudnánk elviselni sokak szenvedését? Mindenkiét?

De itt rejlik a titok: nem az erő viszi el – hanem a szeretet.

Csak akkor, amikor az ember egy új tulajdonságot kap – a feltétel nélküli szeretet és együttérzés szikráját –, nyeri el azt a képességet, hogy másokat érezzen anélkül, hogy összeroppanna.

Ekkor valami rendkívüli történik.

A világban megjelenő számtalan fájdalom, hiányosság és bánat kezd feltárni gyökerét. Minden szenvedésformája alatt csak egy hiány van: a Teremtő jelenlétének hiánya – tiszta, önzetlen szeretetének hiánya a köztünk lévő kapcsolatokban.

És amikor az ember ezt kezdi érezni – nem elvontan, hanem élénken –, ez lesz az első igazi hasonlóság a Teremtővel.

Érezni a közönség bánatát.

Érezni, hogy az életet adó erő nem áramlik a valóság rendszerén keresztül.

Érezni, mint egy anya, aki nem tud segíteni a gyermekén, azt az elviselhetetlen fájdalmat, hogy valami lényeges hiányzik az egészből.

És ebből az érzésből születik egy új szerep.

Az ember már nem önmagáért él. Csatornává válik.

Elkezdi magába szívni mások szükségleteit, fájdalmát, hiányosságait – először a barátaiét, majd a tágabb körökét, mígnem az egész valóságot magába foglalja. Nem azért, hogy elmerüljön bennük, hanem hogy összegyűjtse őket, finomítsa őket, összekapcsolja őket egyetlen gyökereikkel.

És aztán – hogy felemelje őket.

Hogy ezt a kollektív hiányt eljuttassa a Teremtőhöz.

Hogy ne önmagáért kérjen, hanem az egészért.

És amikor ez a kérés őszinte, amikor mentes az egótól, amikor a közös bánatból és a közös szeretetből épül fel – akkor jön a válasz.

Megindul az áramlás.

Mint egy elzáródott artéria, amely hirtelen megnyílik, az élet újra keringeni kezd. Az életerő, a melegség, a kapcsolat ereje kezd áramlani a rendszerben.

És akkor olyasmit érzünk, amit eddig nem ismertünk:

A közösség vigaszát.

Az élet újjáéledését a teljes egészben.

Az érzés, hogy maga a valóság is újra egésszé válik – összekapcsolódottá, harmonikussá, élővé.

Ez a határátlépés értelme.

Nem a világ elől való menekülés – hanem az igazi belépés.

Nem mások fölé emelkedés – hanem közöttük élés.

Nem önmagunk beteljesítése – hanem egy átlátszó csatornává válás, amelyen keresztül a Teremtő szeretete eljuthat mindenkihez.

És ebben az egyén eltűnik… és egy egyetlen, élő, egységes egész részévé válik.