Amikor nincs vágy

„….. Hogyan képes az ember, akinek a tulajdonsága a fogadás, a befogadó edényeket adakozó edényekké alakítani? Hiszen még akkor is, amikor adakozik, azt kell mondanunk, hogy örömét leli az adakozásban, különben nem adakozna, mert jutalom nélkül nem tudjuk elképzelni, hogy bármit is tennénk, hiszen aki rendelkezik értelemmel, az nem tesz semmit, ha az nem hoz számára hasznot.

A válasz: „Ha nem lenne a Teremtő segítsége, nem tudná legyőzni.” Ez egy csoda, amely meghaladja az értelem határait, és kizárólag a Teremtő ajándékaként adatott. Sőt, a Teremtő tekintetében nem tudjuk felfogni, hogy létezik-e az adás valósága a fogadás nélkül, mivel ez meghaladja az elménket, hiszen gyökereink a fogadásban vannak…”

Rabash, Válogatott jegyzetek 151. Az adás vágya

„Tehát soha nem tehetsz magadra a felelősséget azért az állapotért, amelyben vagy.

Csak egy dologban vagy bűnös: hogy nem építettél támasztékokat ahhoz az állapothoz a megértésed szerint.

Mondhatod: „Ha tudtam volna, milyen állapotban leszek, ezt vagy azt tettem volna.”

De Ő megadja neked a lehetőséget, hogy építs – a következő állapotra –, még akkor is, ha egyáltalán nem tudod elképzelni azt az állapotot.

Mégis, hogy támaszt építs hozzá – erre Ő megadja neked a lehetőséget.

Csoda, de ezt meg tudjuk tenni.

Fektess be ma a társaságba, ahogyan ma érted, és később, a következő szinten, meg fogod látni, milyen helyesen készültél fel – anélkül, hogy tudtad volna.”

Rav Dr. Michael Laitman, a 2002. április 16-i reggeli órából.

Eljön egy pillanat a munkában, amikor minden, ami egyszer lángolt… elcsendesedik.

A tűz, ami egyszer vitt előre, ami hajtott előre, ami erőt adott, tisztaságot, célt – lassan elhalványul.

És ott ülök, magamat nézem, és nem értem:

Hová tűnt?

Emlékszem, milyen voltam egykor.

Hogyan égettem.

Hogyan vágytam.

Hogyan voltam kész mindent feladni.

És most?

Fáradt vagyok.

Nehéz.

Üres.

És a legfájdalmasabb dolog nem is az üresség – hanem az, hogy már nem is akarom azt, amit egykor akartam.

És azonnal felébred a vád.

„Mi a bajod?”

„Miért estél el?”

„Miért nem tudsz kitartani?”

És elkezdem ítélkezni magam felett.

Hibáztatni magam.

Bánkódni.

Keresni azt a pillanatot, amikor „elrontottam”.

De hirtelen – egy teljesen más hang jelenik meg.

Csendes.

Pontos.

Kompromisszummentes.

Nem te vagy a hibás az állapotért.

Ez a gondolat nem vigasztal.

Megráz.

Mert ha nem én vagyok a hibás a bukásért… akkor miért vagyok felelős?

És a válasz úgy érkezik, mint egy penge:

Csak egy dologért vagy felelős – hogy nem készültél fel rá.

Nem magára a bukásra.

Nem az ürességre.

Nem a sötétségért.

Hanem:

Azért, hogy nem építettél előre támaszt hozzá.

És akkor kezdek látni…

Hogy minden panaszom – minden bánatom – minden belső vádam – rossz helyre irányul.

Mert maga az állapot nem az enyém.

Jön.

Megadatik.

Teljesen elborít.

Vannak állapotok, amikor nem tudok mozogni.

Ahol nem tudok gondolkodni.

Ahol még egyetlen belső mozdulatot sem tudok végrehajtani.

És ezekben a pillanatokban világosan látom:

Nincs hatalmam magam felett.

És mégis – volt egy pillanat előtte.

Egy idő, amikor volt erőm.

Amikor volt tisztánlátásom.

Amikor cselekedhettem.

És mit tettem akkor?

Építettem valamit, ami később megtartott volna?

Vagy egyszerűen csak élveztem a fényt, amíg ragyogott?

Itt mélyül a fájdalom.

Mert kezdek megérteni:

Nem a bukás a tragédia.

Hanem a felkészültség hiánya.

Mint egy ember, aki tudja, hogy vihar közeledik – de semmit sem épít.

És amikor a vihar megérkezik, sír:

„Miért történik ez velem?”

De a vihar soha nem volt a probléma.

Így, lassan, teljesen megváltozik a viszonyom az úthoz.

Nem kérdezem többé:

„Miért vagyok ebben az állapotban?”

Hanem azt kérdezem:

„Mit építettem előtte?”

És még mélyebbre hatolva:

„Mit építek most a következő bukásra?”

Mert lesz még egy.

És még egy.

És még egy.

És nem fogom őket előre felismerni.

Nem fogom megérteni őket.

Érzelmileg nem leszek rájuk felkészülve.

De egy módon felkészülhetek:

Azáltal, amit most építek.

És mit építhetek?

Nem erőt.

Nem tudást.

Nem irányítást.

Csak:

Egy helyet, ami megtart, amikor nincs más.

A barátokat.

A kapcsolatot.

A kis cselekedetek, amelyek feleslegesnek tűnnek, amikor minden rendben van.

Mert amikor minden rendben van— nincs rá szükség.

De amikor minden összeomlik — csak ez marad meg.

És akkor kezdem megérteni, miért kell hozzájuk fordulnom még akkor is, ha nem akarok.

Miért kell közöttük ülni még akkor is, ha semmit sem érzek.

Miért kell cselekednem még akkor is, ha hamisnak tűnik.

Mert nem a jelen pillanatért cselekszem.

Építek egy pillanatra, ami eljön, amikor már egyáltalán nem leszek képes cselekedni.

És lassan egy újfajta felelősség születik.

Nem az érzéseimért.

Nem a gondolataimért.

Nem az állapotaimért.

Hanem egyetlen dologért:

A felkészülésért.

És ez a felelősség csendes.

Rejtett.

Majdnem láthatatlan.

Mert nem hoz azonnali eredményeket.

Nem tölt el.

Nem jutalmaz.

De egy napon – amikor minden bennem összeomlik és még a fejemet sem tudom felemelni – valami meg fog tartani.

És nem fogom tudni, miért.

És csak később, egy magasabb állapotban, meg fogom látni: én készítettem elő ezt.

Anélkül, hogy tudtam volna.

Anélkül, hogy megértettem volna.

És akkor meg fogom érteni, mi az igazi munka.

Nem a sötétség legyőzése.

Nem a bukás irányítása.

Nem a vágy megteremtése.

Hanem csak:

A fény idején felépíteni azt, ami a sötétség idején fog megtartani.

És ez a szerkezet – ez a láthatatlan támaszrendszer – nem kívül van rajtam.

Hanem a lelkemmé válik.