„….. Az öröm a jó cselekedetek »tükröződése«. Ha a cselekedetek a Kedusha-hoz [szentséghez] tartoznak, akkor megjelenik az öröm. Tudnunk kell azonban, hogy létezik a Klipa [héj] megkülönböztetése is. Ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, vajon kedusa-e, az okosságon kell alapulnia a vizsgálatnak. A Kedusha-ban van ok, a Sitra Achrában [másik oldalon] nincs ok, mivel egy másik isten meddő és nem terem gyümölcsöt. Ezért, amikor az öröm eléri az embert, a Tóra szavaiba kell elmélyülnie, hogy felfedezze a Tóra gondolatát.
Azt is tudnunk kell, hogy az örömöt felső megvilágosodásként ismerjük fel, amely az EMBER által jelenik meg, ami a jó cselekedetek. A Teremtő ott ítél meg minket, ahol vagyunk. Más szavakkal, ha valaki magára vállalja a mennyország terhét az örökkévalóságra, akkor erre azonnal felső megvilágosodás érkezik, amelyet szintén örökkévalóságnak tekintünk…”
Baal HaSulam, Shamati 58. Az öröm a jó cselekedetek tükröződése
Van egy furcsa és fájdalmas ellentmondás a spirituális úton.
Egyrészt azt mondják nekünk, hogy minden célja az öröm – hogy az egész valóság az örömben kezdődik és végződik.
Másrészt viszont olyan állapotokba szorulunk, mint a nehézség, a zavarodottság, az elutasítás és a belső ellenállás – mintha valami bennünk éppen ezt az örömöt utasítaná el.
De az igazság élesebb, mint amilyennek elsőre tűnik:
Az öröm valós.
A szenvedés is valós.
És a kettő közötti híd a munka.
Az első felfedezés: az öröm nem az ellenség
Egy bizonyos ponton az ember gyanakodni kezd az örömre.
„Ha élvezem – vajon rosszat cselekszem?
El kell nyomnom? Ellen kell állnom? El kell menekülnöm előle?”
De a válasz egyértelmű:
Öröm nélkül nem tudsz mozogni.
Ez a létezésed üzemanyaga.
Nélküle – megbénít.
Tehát a munka nem az öröm kioltása, hanem átalakítása.
Hogy eljussunk egy olyan állapotba, ahol: nem az öröm kedvéért cselekszem – hanem az öröm teszi lehetővé, hogy cselekedjek.
Egy finom eltolódás.
A szándék forradalma.
És akkor valami új jelenik meg:
Egy ima születik – nem a beteljesülésért, hanem a képességért:
„Adj erőt a cselekvéshez.
Add meg nekem a képességet az adásra.
És ha élveznem kell – hadd szolgálja az öröm a cselekvést, ne helyettesítse azt.”
A második felfedezés: A háború belül zajlik
De abban a pillanatban, amikor az ember megpróbál ebbe az irányba haladni, egy másik erő ébred fel.
Gondolatok jönnek.
Kétségek.
Nehézség.
Távolság.
Egy csendes hang suttog:
„Miért bajlódj vele?
Mi értelme van?
Maradj, ahogy vagy.”
Ezek nem véletlenszerű zavarok.
Pontosak.
Mindegyik olyan erő, amely elválasztja az embert a forrástól – és így is hívják őket.
Nem valami külső dolog.
Nem egy máshol lévő ellenség.
Hanem valami, ami magában a gondolat szövetében él.
És itt jön a legmegdöbbentőbb felismerés:
Nem harcolhatsz ellenük.
Nincs olyan erőd, ami elég lenne.
Mert ezek az erők nem különülnek el a rendszertől – hanem annak részei.
Őket küldték.
A fordulópont: Ne harcolj egyedül
Először az az ösztön, hogy ellenállj:
„Legyőzöm.
Át fogom vészelni.
Legyőzöm ezt.”
De ez csak elmélyíti a csapdát.
Mert minél inkább egyedül harcolsz, annál inkább azon belül maradsz, amitől menekülni próbálsz.
Így az irány teljesen megváltozik.
A küzdelem helyett:
Emlékezel.
Felismersz:
„Ezt küldték.”
És akkor valami belül megváltozik.
Nem „Győzni fogok”, hanem:
„Hadd küzdjön bennem a magasabb erő.”
Ez a belső háború értelme.
Nem az erőd az ellenállás ellen – hanem a hajlandóságod, hogy hagyd, hogy valami magasabb vegye át az irányítást.
A szenvedés titka
Aztán jön a legnehezebb pont.
A szenvedés.
Az a nehéz, tompa, fullasztó állapot, amelyben minden elveszíti az ízét.
És itt az ösztön még veszélyesebb:
„Elfogadni.
Kibírni.
Beleegyezni.”
De a válasz egyértelmű:
Nem.
Ne egyezz bele a szenvedésbe.
Mert abban a pillanatban, amikor elfogadod állapotodként – máris csatlakoztál hozzá.
Máris benne vagy.
Az igazi kérdés nem az:
„Hogyan szabaduljak meg a szenvedéstől?”
Hanem:
„Kivel azonosulok éppen most?”
A sötétségben vagyok-e – vagy csak megfigyelem azt?
Én vagyok az, aki szenved – vagy az, aki látja, hogy a szenvedés küldetett?
És innen nyílik meg az út:
Nem az állapot elől való meneküléssel – hanem azzal, hogy valami magasabbat emelünk fölé.
A Magasabb Emelése
A munka nagyon egyszerűvé válik, és nagyon igényessé:
A magasabb rendű dolog fontosságát emelni az érzett dolog fölé.
Nem a sötétséget eltüntetni – hanem valamit fölé helyezni.
Belsőleg azt mondani:
„Van valami ennél nagyobb.
Van egy forrás ennek mögött.
És az jó.”
És lassan, csendesen megváltozik az egyensúly.
Nem azért, mert a sötétség eltűnt – hanem azért, mert elvesztette az irányítást.
A végső fordulat: nem maradhatsz egyedül
És akkor jön a legkompromisszummentesebb igazság.
Egy ember nem maradhat egyedül ezen az úton.
Nem azért, mert nehéz – hanem azért, mert lehetetlen.
Ha minden benned marad – meghal.
Még ha hallottad, megértetted, érezted is – elhalványul.
Belsőleg összeomlik.
Elszárad.
Tehát szükség van valamire:
Továbbadni.
Kiterjeszteni kifelé.
Befolyásolni másokat.
Valami olyat tartani, ami túlmutat önmagadon.
Még ha nincs is vágyad rá.
Még ha ellenállás is van.
Még ha mesterségesnek is érzed.
Mert ez nem opcionális cselekedet – hanem az élet feltétele.
A kör bezárul
És hirtelen minden összekapcsolódik:
- Az öröm, amitől egykor féltél
- az adás hajtóerejévé válik.
- A szenvedés, amely elől egykor menekültél
- azt a helyet jelenti, ahol a választás születik.
- A belső háború, amelyet megpróbáltál megnyerni
- azt a helyet jelenti, ahol megadod magad egy magasabb erőnek.
- És az az út, amelyet személyesnek hittél
- olyasvalamivé válik, amelynek át kell áramolnia rajtad keresztül másokhoz.
Az igazi öröm
És akkor, lassan, egy újfajta öröm jelenik meg.
Nem a kapás öröme.
Még csak nem is a siker öröme.
Hanem valami csendesebb:
Az összhang öröme.
A részvétel öröme.
Az öröm, hogy már nem vagy bezárva önmagadba.
Egy öröm, amely nem szünteti meg a küzdelmet— hanem fölé emelkedik.
Egy öröm, amely nem a cél— hanem annak a jele, hogy helyesen haladsz.
Utolsó suttogás
Soha nem volt szándék, hogy egyedül küzdj.
Soha nem volt szándék, hogy elnyomd a természetedet.
Soha nem volt szándék, hogy önmagadban maradj.
Minden – az öröm, a szenvedés, az ellenállás – csak egy dologért adatott:
Hogy eljuttasson egy olyan helyre, ahol kérdezel, ahol átalakulsz, és ahol inkább átjáróvá válsz, mint célállomássá.
A legnagyobb boldogság az a felismerés és kézzelfogható érzés, hogy a valóság egyetlen, jóságos teremtő és irányító erejét szolgáljuk, hogy megkaptuk a lehetőséget és a képességet, hogy az Ő tudatos és érdemes partnereivé váljunk az élet teremtésében és ápolásában. Ez az a boldogságérzet, amelyet át kell adnunk egymásnak, és amelyet folyamatosan növelnünk kell egymás számára a spirituális csoportban és azon túl, egyre táguló körökben.
Ahogy a kabbalisták írják, ez az igazi spirituális öröm a jó cselekedetek eredménye, vagyis amikor eljutunk arra az állapotra, hogy mások felé „mint a Teremtő” létezhetünk és cselekedhetünk, és így, ezen megszerzett hasonlóság révén, elkezdjük érezni és megérteni a Teremtőt.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás