„….. És ne kérdezzétek tőlem: „Ha mások szeretetére gondolsz, miért kritizálod, ha a barátod szeret téged, mintha a barátok szeretete az önszereteten alapulna, és ezért akarom látni, hogy mit nyertem ebből az elkötelezettségből az önszeretetem?” Ezek nem az én gondolataim. Inkább valóban mások szeretetét akarom.
Ezért érdekelt ennek a társadalomnak a létrehozása, hogy lássam, hogy mindenki mások iránti szeretettel foglalkozik, hogy ezáltal az a kevés erő, ami mások iránti szeretetben van bennem, növekedjen és növekedjen, és hogy legyen erőm mások iránti szeretettel foglalkozni, erőteljesebben, mint amennyire egyedül tudnék. De most látom, hogy semmit sem nyertem, mert látom, hogy senki sem cselekszik jót. Így jobb lenne, ha nem lennék velük, és nem tanultam volna a cselekedeteikből.
Erre az a válasz, hogy ha egy társadalom bizonyos emberekkel jön létre, és amikor összegyűltek, biztosan volt valaki, aki kifejezetten ezt a „csoportot” akarta létrehozni. Így válogatta ki ezeket az embereket, hogy lássa, alkalmasak-e egymásra. Más szóval, mindegyikükben megvolt a mások iránti szeretet szikrája, de a szikra nem tudta meggyújtani a szeretet fényét, hogy mindegyikükben ragyogjon, ezért megegyeztek, hogy az egyesüléssel a szikrák nagy lánggá válnak.
Így most is, amikor kémkedik utánuk, legyőznie kell magát, és azt kell mondania: „Ahogy mindannyian egy véleményen voltak, hogy a társadalom megalapításakor mások iránti szeretet útján kell járniuk, úgy van ez most is.” És amikor mindenki kedvezően ítéli meg barátait, az összes szikra újra meggyullad, és ismét egy nagy láng lesz…”
— Rabash, Az embernek mindig el kell adnia házának gerendáit
A legnagyobb törvény – és a legnagyobb akadály
A Tóra legfontosabb törvénye szavakban egyszerű, de a gyakorlatban mérhetetlenül mély:
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”
A spirituális út minden bölcsessége végső soron annak megtanulása körül forog, hogyan valósítsuk meg ezt az egyetlen törvényt.
Csak akkor válunk hasonlóvá a Teremtőhöz, akinek a természete az adakozás, ha megtanulunk szeretni, szolgálni és gondoskodni másokról számítás nélkül. És csak ezen a megszerzett hasonlóságon keresztül tud az ember beteljesíteni az élet valódi emberi célját: a Teremtővel való egyesülést, a teremtés aktusában való részvételt és az élet ápolásában való partnerséget.
Első pillantásra ez egyszerűnek tűnik.
A legtöbb ember úgy gondolja, hogy már tudja, hogyan kell szeretni.
Feltételezzük, hogy a kedvesség, az együttérzés vagy a természetes szeretet már a szeretet kifejezései.
De amikor az ember valóban megpróbálja gyakorlatban megvalósítani ezt a törvényt, valami váratlan történik.
Abban a pillanatban, amikor komolyan megpróbáljuk önzetlenül szeretni másokat, olyan erős, olyan finom és olyan állandó belső ellenállást fedezünk fel, hogy megdöbbentünk.
Egy rejtett erő ébred fel bennünk.
A bölcsek ezeket az erőket „kémeknek” nevezték.
Az ego felfedezése
A legtöbb ember úgy él, hogy nem veszi észre, hogy minden gondolatát, minden számítását, minden ösztönét egyetlen erő vezérli: az egoista vágy, hogy magának kapjon.
Lehet, hogy nagylelkűnek, együttérzőnek, sőt önfeláldozónak tűnünk, de valójában az ego csendben ül minden cselekedetünk mögött, és egy néma kérdést tesz fel:
„Mit nyerek ezzel?”
Ez rejtve marad, amíg nem próbálunk meg valami nagyon konkrétat: igazi szeretetet építeni az emberek között.
Akkor hirtelen az ego riadót fúj.
Kémeket küld.
A kémek suttognak:
- „A barátod nem igazán törődik veled.”
- „Te többet fektetsz be, mint a többiek.”
- „Nézd, milyen kevés erőfeszítést tesznek.”
- „Miért adnál, ha ők nem adnak?”
Ezek a kémek nem kívülről jönnek.
Saját gondolatainkból fakadnak.
És rendkívül meggyőzőek.
Logikának, igazságosságnak és méltányosságnak tüntetik fel magukat.
De valódi céljuk egyszerű: megsemmisíteni a szeretetet, mielőtt az megszülethetne.
A szeretet nem érzés – hanem építkezés
Az egyik legnagyobb tévhit a szeretettel kapcsolatban, hogy az spontán módon jelenik meg.
A szeretetet hirtelen érzelemként képzeljük el, amely természetesen alakul ki az emberek között.
De az igazi szeretet nem ilyen.
A szeretet építkezés.
A szeretet lassan alakul ki, idővel, erőfeszítéssel, és mindenekelőtt engedményekkel.
Amikor két ember ugyanazt az utat, ugyanazt a célt és ugyanazt a törekvést osztja meg, fokozatosan hasonló tulajdonságokat fejleszt ki. Ez a hasonlóság kapcsolattá válik, és ez a kapcsolat végül szerelemmé válik.
A szerelem tehát nem a folyamat kezdete.
Hanem az eredménye.
Több ezer apró, leküzdendő cselekedet gyümölcse.
Minden engedmény, amit egy másik embernek teszünk, olyan, mintha még egy követ tennénk a szívek közötti híd alapjába.
És amikor sok ilyen engedmény halmozódik fel, valami csodálatos kezd kialakulni az emberek között: egy közös edény.
A szerelem befektetéssel épül fel
Van egy egyszerű pszichológiai igazság, amely feltárja a szerelem mechanizmusát.
Egy szülő elhanyagolhatja a gyermekét, és a szerelem nem növekszik.
De aki örökbe fogad egy gyermeket, és évekig gondoskodik róla, erőfeszítéseket tesz és odaadóan szereti, az fokozatosan mélyen kötődik hozzá.
Miért?
Mert minden adakozás egy darabot helyez a befogadóba az adakozó belőle.
Minél többet fektetünk be valakibe, annál inkább részévé válik nekünk.
Így növekszik a szeretet.
Nem az érzelmeken keresztül.
A befektetésen keresztül.
Minden engedmény egy barát felé – minden alkalom, amikor legyőzzük az egót és adunk – egy újabb kapcsolat magját ülteti el.
És lassan ezek a magok szeretetté nőnek.
A Teremtő keresése a sötétben
Mielőtt ezt felfedezik, sokan a spirituális sötétségben vándorolnak.
Mindenhol keresik a Teremtőt.
Filozófiákban, hiedelmekben, meditációkban, rituálékban, tudásban keresik.
Ez olyan, mintha gyertyával sétálnánk egy sötét szobában, remélve, hogy megtaláljuk a rejtett ajtót.
De végül rájövünk valami mélyrehatóra:
Ha a Teremtő a megajándékozás tulajdonsága, akkor az egyetlen hely, ahol megnyilvánulhat, az azok között az emberek között van, akik megtanulnak egymást megajándékozni.
Ezért, ha valaki a társadalmon kívül keresi a spiritualitást, valójában nem a Teremtőt keresi.
Valami mást keres.
A Teremtő csak a barátok közötti szeretet edényében tárulhat fel.
Törődés a társadalommal
Egy igazi spirituális társadalomban az emberek elkezdik érezni a felelősséget egymás iránt.
Elkezdenek gondolkodni nemcsak a saját fejlődésükön, hanem az egész csoport erején és jólétén is.
Ez hasonlít egy katonai egységhez, amely felkészül egy küldetésre.
Minden katona tudja, hogy a siker mindenki függvénye.
Ha valaki meggyengül, az egész egység veszélybe kerül.
Ezért törődnek egymással:
- Aggódnak, ha valaki beteg.
- Bátorítják azokat, akik gyengének érzik magukat.
- Erősítik egymást a cél elérésében.
- Gondoskodnak arról, hogy senki ne maradjon le.
Ilyen környezetben valami rendkívüli történik.
Mindenki erőt kap a többiektől.
Az a személy, aki egyedül soha nem lenne képes adni, hirtelen a csoport kollektív vágyának hordozójává válik.
Ez a társadalom titka.
A társadalmat felülről választják ki
De egy még mélyebb felismerés következik.
Senki sem választja ki igazán a spirituális barátait.
Csak úgy tűnik.
A valóságban a Teremtő gyűjti össze azokat a lelkeket, amelyeknek össze kell kapcsolódniuk.
Ő rendezi el a találkozásokat, a körülményeket, a közös utat.
Az Ő szemszögéből a hajó már létezik.
Azok a lelkek, amelyek összetartoznak, már egymás mellé kerültek.
Nem számít, hogy most vagy kétszáz év múlva fedik-e fel a kapcsolatot.
A Teremtő számára nincs időfogalom.
A hajó már készen áll.
Szeretnem kell őket – de nem kényszeríthetem őket
Ez a megértés mélyreható változást hoz a hozzáállásban.
Amikor egy személy belép egy spirituális társaságba, az ő feladata nem az, hogy kijavítsa a többieket.
Nem kényszerítheti senkit a szeretetre.
Nem követelheti, hogy mások megváltozzanak.
Az ő egyetlen feladata egyszerre egyszerű és nehéz: összekapcsolódni a már létező hajóval.
A barátok zavartnak, figyelmetlennek vagy tökéletlennek tűnhetnek.
De ez csak a külső megjelenésük.
Belső gyökereik – a Teremtő által odahelyezett szikra – már a hajó részét képezik.
És ehhez kell kapcsolódnunk.
Minden csak tőlem függ
Az út egyik legnehezebb leckéje annak felismerése, hogy minden a saját hozzáállásomtól függ.
Valaki azt mondhatja:
„A csoport gyenge.”
„A barátok nem komolyan veszik.”
„A kapcsolat nem elég erős.”
De az ilyen gondolatok ismét az ego kémjei.
Az igazság az, hogy a kérdés soha nem az, hogy
„Milyen a társaság?”
Az igazi kérdés mindig az, hogy
„Hogyan viszonyulok a társasághoz?”
Ha elkezdem a barátaimat spirituális edényemként kezelni, és folyamatosan keresi a módját, hogy szolgáljam, támogassam és erősítsem őket, akkor fokozatosan kapcsolódni kezdek ahhoz az edényhez.
És azon az edényen keresztül képes leszek befogadni a spiritualitást.
Érzékenység és szükségszerűség
A spirituális érzékelés nem jelenik meg hirtelen.
Lassan növekszik, ismételt benyomások révén.
A tanítások belépnek a szívbe, elhagyják, visszatérnek, és fokozatosan mélyebbre hatolnak.
Hónapok és évek telnek el.
A szív apránként érzékenyebbé válik.
Mint egy finoman hangolt érzékelő, elkezd észlelni a szándék, a kapcsolat és az egység finom változásait.
A spiritualitás már eleve létezik körülöttünk és bennünk.
Ami hiányzik, az a szükségszerűség.
Az a lángoló vágy, hogy érezzük.
Amikor az ember valóban megérzi, hogy ez a kapcsolat elengedhetetlen az életéhez, hogy nem tud nélküle élni, a szíve megnyílik.
A szikrák lánggá válnak
A társadalom minden tagja hordoz magában egy apró szikrát a szeretetből.
Egyedül ez a szikra nem gyulladhat meg.
De amikor sok szikra gyűlik össze, valami rendkívüli történhet.
Ha minden ember legyőzi az ego kémjeit, és kedvezően ítéli meg barátait, a szikrák egyesülni kezdenek.
És amikor egyesülnek, egy nagy lánggá válnak.
A kapcsolat lángjává.
A szeretet lángja.
És abban a lángban, a magukat legyőzni tanult szívek között, kinyilatkozik a Teremtő.
Mert a Teremtő nem egyetlen szívben nyilatkozik ki.
A szívek közötti szeretetben nyilatkozik ki.
És ezért kell folytatni a munkát.
Még akkor is, ha csak az egót látjuk.
Még akkor is, ha a kémek hangosan beszélnek.
Még akkor is, ha a szeretet még mindig mesterségesnek tűnik.
Továbbra is játsszuk a szeretet játékát.
Hogy engedményeket tegyünk.
Befektetünk egymásba.
Kedvezően ítéljük meg a barátainkat.
És lassan, észrevehetetlenül, a szikrák meggyulladnak.
Amíg egy nap meg nem jelenik a láng.
És rájövünk, hogy a szeretet, amelyet megpróbáltunk felépíteni közöttünk mindig is az a hely volt, ahol a Teremtő várt, hogy kinyilatkoztassa magát.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás