Az életet újjáélesztő ragasztó

„….. Minden akadály és késleltetés, ami a szemünk előtt megjelenik, csak egyfajta közeledés – a Teremtő közelebb akar hozni minket, és ezek az akadályok csak közelebb hoznak minket, mert nélkülük nem lenne lehetőségünk közeledni Hozzá. Ez azért van így, mert természetünknél fogva nincs nagyobb távolság, mivel mi tiszta anyagból vagyunk, míg a Teremtő magasabb a magasnál.

Csak amikor az ember elkezd közeledni, akkor kezdi érezni a köztünk lévő távolságot. És minden akadály, amelyet az ember leküzdeni tud, közelebb hozza őt az úthoz…”

– Baal HaSulam, Shamati 172., Az akadályok és késleltetések kérdése

Alapértelmezés szerint fogalmunk sincs arról, milyen mélyen vagyunk eltemetve az egónk burkolata és héja alatt.

Ezekbe születünk bele.

Ezeken keresztül lélegzünk.

Ezeken keresztül gondolkodunk, ítélünk, szeretünk, elutasítunk, sőt „kapcsolatba lépünk”.

Ezek a héjak – vékonyak, mint egy gondolat, élesek, mint a kritika, igazoltak, mint egy erkölcsi álláspont – teljesen elválasztanak minket egymástól. Átlátszóak, szinte láthatatlanok, mégis keményebbek, mint a kő. A szívünkön ülnek, és suttognak: Igazad van. Ők tévednek. Védd meg magad. Vonulj vissza. Hibáztasd őket. Távolodj el.

És mi engedelmeskedünk.

De az igazság az, hogy soha nem volt szándékunk így élni.

Egyetlen, egymással integrált és egymást kiegészítő szuperorganizmusnak kellene lennünk. Nem metaforikusan – hanem egzisztenciálisan. Egyetlen élő rendszernek, amely zökkenőmentesen integrálódik a természet mindent átfogó testébe. Az emberiségnek a valóság tudatos elméjévé kell válnia – a teremtés azon részévé, amely megérti, érez és együttműködik az egyetlen életet teremtő és életet ápoló Erővel.

Ez az egyetlen célunk.

És mégis – nézzünk magunkra.

Elszigeteltek vagyunk. Gyanakvóak. Védekezőek. Megsebzettek. Büszkék.

Kéreg borít minket.

A szív laboratóriuma

A munka akkor kezdődik, amikor belépünk a spirituális csoport egyedülálló tudományos laboratóriumába.

Ott, amikor megpróbálunk valami természetelleneset gyakorolni – a velünk született egónk feletti és azzal szembeni kölcsönös integrációt –, elkezdjük látni az igazságot.

Nem másokról.

Magunkról.

Egy újabb gondolat felmerül.

Egy újabb csendes kritika.

Egy újabb „ésszerű” kifogás.

Egy újabb finom összehasonlítás.

Egy újabb rejtett követelés.

És rájövünk, hogy mindegyikük csak héj.

Eleinte még nem is vagyunk rájuk érzékenyek. Kavicsokkal a cipőnkben járunk, és ezt normálisnak tartjuk. Kővel a szívünkben élünk, és ezt személyiségnek nevezzük.

De amikor tudatosan, módszeresen, céltudatosan kezdünk közeledni a kapcsolathoz, érzékenységünk növekszik. Hirtelen a legkisebb belső elutasítás is elviselhetetlenné válik – mint egy homokszem a szemhéj alatt, mint egy hajszál a cipőben járás közben.

A köztünk lévő távolság fájdalmassá válik.

És ez a fájdalom nem átok.

Közeledés.

Ahogy Baal HaSulam írja, csak amikor közeledni kezdünk, kezdjük érezni a távolságot.

A megelőző intézkedések nem elutasítások.

Hanem meghívások.

A Teremtő megvastagítja a falakat

Éppen amikor azt gondoljuk, hogy közelebb vagyunk, a kéreg vastagabbá válik.

A kritika élesebbé válik.

A vádak indokoltabbá válnak.

Az elutasítás meggyőzőbbé válik.

Maga a Teremtő növeli az ellenállást.

Miért?

Mert ellenállás nélkül soha nem kiáltanánk fel.

A tűrhetetlen elválasztás nélkül soha nem kérnénk igazán.

Nem fedünk fel semmi újat. Az ego mindig is ott volt. De most ébred fel az érzékenységünk. Kezdjük felismerni az ego taktikáit, ravaszságát, folyamatos erőfeszítéseit, hogy szabotálja a kapcsolatot.

És valami bennünk már nem tudja ezt tovább elviselni.

Nem azért, mert igazak vagyunk.

Hanem azért, mert kezdjük megízlelni, milyen lehetne az élet nélküle.

A törés és az arany

Van egy japán művészet, a kintsugi.

A kintsugiban egy kerámia edényt szándékosan összetörnek.

Aztán helyreállítják – nem úgy, hogy elrejtik a repedéseket, hanem úgy, hogy arannyal töltik ki őket. A töréseket nem rejti el, hanem azok lesznek a műalkotás legszebb és legfontosabb részei.

A ragasztó – az arany kötés – adja az edénynek az új identitását.

Pontosan ez történt az egyetlen emberi lélekkel.

A Teremtő egy egységes lelket teremtett.

Aztán összetörte.

Nem büntetésként.

Hanem felkészülésként.

Hogy a törött állapotból tudatos részvételünkkel visszatérhessünk a teljességhez – nem ösztönösen, hanem tudatosan. Nem automatikusan, hanem önként.

És mi a mi részvételünk?

Nem cselekvés.

Nem hősiesség.

Nem önmagunk által generált szeretet.

Részvételünk a felismerés.

A töröttség felismerése.

A kéreg felismerése.

A gyűlölet felismerése, amely halált hoz a világra.

És aztán – Ima.

A köztünk lévő kötőanyag

Amikor a szétválasztottság elviselhetetlenné válik, végül megkérjük:

Távolítsd el a falakat.

Pusztítsd el a kéregeket.

Vedd el az egót közülünk.

Helyette tedd oda a szeretetedet.

És amikor a Teremtő válaszol, amit érzünk, az nem a saját erényünk.

Az összetartó erőt érezzük.

A helyreállító erőt.

Az életet, amely újra áramlani kezd a korábban élettelen töredékek között.

Nem arról van szó, hogy hirtelen jókká válunk.

Hanem arról, hogy valami áramlik közöttünk, ami korábban nem volt ott.

Melegség.

Kölcsönös befogadás.

Kiegészítő együttműködés.

Élő áramlat.

És ebben az áramlatban – érezzük Őt.

Nem érezzük a Teremtőt valahol fent.

Pontosan ott érzékeljük Őt, ahol a gyűlöletet a kapcsolat váltotta fel.

Az arany a repedések között.

A ragasztó a törött szívek között.

Életpartnerek

Mi nem teremtünk semmit.

Mi nem javítunk ki semmit.

Mi magunk nem teremtünk szeretetet.

De a megfigyeléssel, a felismeréssel és a kérdezéssel – újra és újra – a teremtés partnereivé válunk.

Felismerjük az ego által hozott halált.

Érezzük az elviselhetetlen elválasztást.

Nem fogadjuk el, hogy ez normális legyen.

És az életért kérünk.

Minden megelőzés, amit leküzdünk, nem erkölcsi győzelem.

Hanem egy újabb arannyal töltött repedés.

Egy újabb hely, ahol az élet elkezd áramlani.

És lassan az egyetlen dolog, ami számít, nem az, hogy kinek volt igaza, kinek nem, vagy hogy ki volt erősebb – hanem az, hogy mi váltotta fel a köztünk lévő törést.

Mi távolította el a kérget.

Mi hozta vissza az életet a szuperorganizmusba.

Amikor ez az erő áramlik közöttünk, semmi más nem számít.

Mert ebben az áramlásban felfedezzük az egyetlen életet teremtő és életet tápláló Erőt – azt, aki minden késedelem, minden kifogás, minden kéreg mögött rejtőzött.

Minden akadály közeledett.

Minden repedés előkészület volt.

És az arany közöttünk – az maga a Teremtő.