Újjászületés a szeretet által

„….. Kiderült, hogy ha valaki szereti a barátait, akkor a szeretet szabálya az, hogy a barátok érdemeit akarja látni, és nem a hibáikat. Ezért, ha valaki hibát lát a barátjában, az nem azt jelenti, hogy a barátja hibás, hanem hogy ő maga hibás, vagyis azért lát hibákat a barátjában, mert a barátai iránti szeretete hibás.

Ezért most nem a barátja javításával kell foglalkoznia. Inkább saját magának kell javulnia. A fentiekből következik, hogy nem a barátja hibáinak javításával kell foglalkoznia, amelyeket a barátjában lát, hanem saját magának kell kijavítania azt a hibát, amelyet a baráti szeretetben okozott. És amikor kijavítja magát, csak a barátja érdemeit fogja látni, és nem a hibáit…”

Rabash, A baráti szeretet fontosságáról

Az emberi élet célja – az egyetlen ok, amiért létezünk ebben a világban – az, hogy tudatosan, kézzelfoghatóan és objektíven feltárjuk azt az egyetlen jótékony Erőt, amely megteremti és irányítja a valóságot.

Ez a feltárás nem elméleti. Nem misztikus. Nem absztrakt hit. Ez egy elérés – amely csak úgy érhető el, ha hasonlóvá válunk ahhoz az Erőhöz.

Mi annak ellentétének lettünk teremtve.

A Teremtő tiszta adakozás, feltétel nélküli szeretet, abszolút adás.

Mi tiszta befogadásként, feltétel nélküli önérdekként, ösztönös önigazolásként születünk.

Ez nem a mi bűnünk. Ez nem a mi hibánk.

Ez a terv.

Csak az egyik szélsőségből juthatunk el a másikba. Csak a sötétségből tudjuk megkülönböztetni a fényt. Csak a gyűlöletből tudjuk feltárni a szeretetet. Csak az egóból tudjuk felfedezni a Teremtőt.

Ha már tiszta, már szerető, már önzetlen lényekként lettünk volna teremtve, akkor feloldódnánk benne, mint egy gyertya a fáklyában. Nem lenne felismerés, nem lenne megkülönböztetés, nem lenne tudatos partnerség. Nem ismernénk Őt. Egyszerűen elnyelne minket.

Ehelyett kettősséget kaptunk.

És ez a kettősség fáj.

A gonosz felismerése

Az első valódi lépés ezen az úton a gonosz felismerése.

Nem a filozófiai gonosz.

Nem a történelmi gonoszság.

Nem mások gonoszsága.

Az én gonoszságom.

A rákos önérdek, amely minden gondolatot, minden számításomat, a szívem minden mozdulatát uralja.

Ez a felismerés megalázó. Elviselhetetlen. Elveszi minden illúziót a jóságról és az erkölcsi felsőbbrendűségről. Felfedi, hogy senkit sem tudok szeretni magamon kívül. Hogy még a jótetteim is tele vannak önös számításokkal. Hogy még a spirituális erőfeszítéseim is gyakran álcázott formái az önfenntartásnak.

És mégis, ez a felismerés kegyelem.

Mert csak ebből a mélységből kezdődhet el az újjászületés.

A spirituális laboratórium

Egy ilyen felismerés nem történhet meg egyedül.

Csak spirituális környezetben történhet meg – egy olyan csoportban, amelynek tagjai ugyanazt a célt követik: mások iránti szeretetükön keresztül hasonlítani a Teremtőre.

Ott, a szeretet, a szolgálat, az önfeladás mások előtt való kísérletében valami félelmetes történik.

A szeretet helyett kritikát fedezek fel.

A melegség helyett elutasítást érzek.

Az egység helyett égető ítéletet érzek.

Minél jobban próbálok szeretni, annál több hibát látok.

És akkor Rabash szavai villámként hatnak rám:

Ha hibákat látok, nem a barátom hibás.

Hanem a szeretetem hibás.

A barát tükörré válik.

Itt nincsenek magasztos filozófiák. Nincsenek misztikus menekülések. Csak nyers szembesülés önmagammal. A csoport feltárja, ki vagyok valójában.

És a fájdalom fokozódik.

Mert a cél – a Teremtő feltárása – olyan magasztos, olyan szükséges, olyan abszolút. És mégis látom, hogy a saját természetem blokkolja a bejutást. Az az ego, amelyen keresztül egész életemet éltem, falként áll közöttem és az élet célja között.

Nem tudok szeretni.

Nem tudok szolgálni.

Nem látom az érdemeket.

És nem tudok menekülni.

A fordulópont

Eljön egy pont, amikor a felismerés olyan intenzitással halmozódik fel, hogy lehetetlennek tűnik az eredeti természetem folytatását.

Kezdem érezni, hogy csak magamért élni lelki halál.

Mégis, nem tudok megváltozni.

Ez a töréspont.

Ez a küszöb.

Itt kezdődik az újjászületés.

Látom, hogy nem tudom kijavítani a barátomat.

Nem tudom kijavítani a világot.

Még a saját egómat sem tudom kijavítani a saját erőmből.

Csak sírni tudok.

Nem külső sírás.

Belső, csendes, kétségbeesett követelés:

„Adj nekem új tulajdonságokat.

Add nekem a szeretetedet.

Öltöztess fel a ruhádba!”

A spirituális születés lehetetlen az eredeti egoista identitás halála nélkül. Le kell vetnem a korábbi ruháimat – a gondolataimat, az indoklásaimat, az ösztöneimet, az érzelmi reflexeimet.

El kell vetnem minden magamra összpontosító számításomat.

És el kell fogadnom egy teljesen új ruhát:

• új elmét

• új érzelmeket

• új szándékokat

Az adakozás ruháját.

A szeretet ruhája.

A világon kívüli szeretet

Ennek a szeretetnek semmi köze sincs a világban ismert szeretethez.

A világi szeretet kielégülést keres.

A spirituális szeretet kielégíteni akar.

A világi szeretet számol.

A spirituális szeretet mérhetetlenül ad.

A világi szeretet erősíti az identitást.

A spirituális szeretet feloldja az önfontosságot.

A spirituális szeretetben csak annyira érzem a létezésemet, amennyire másoknak szolgálok. Az „én” csak az adás csatornájaként létezik.

És ez az állapot nem stabil alapértelmezés szerint.

Természetfeletti.

Csak addig létezik, amíg folyamatosan kérem.

Abban a pillanatban, amikor abbahagyom a kérést, visszazuhanok az egómba. Azonnal.

Ezért ez az új létezés feltétele a folyamatos imádkozás, a folyamatos igény, a folyamatos függőség.

Nem gyengeség.

Függőség.

Újjászületés a szeretet által

Az újjászületés nem az önfejlesztésen, hanem az átadáson keresztül történik.

Amikor végre elfogadom, hogy a hibák, amelyeket látok, az enyémek –

amikor abbahagyom, hogy másokat próbáljak megjavítani –

amikor felismerem, hogy képtelen vagyok szeretni –

amikor az ego fájdalma elviselhetetlenné válik –

amikor a cél nagyszerűsége fényesebben ragyog, mint a büszkeségem –

akkor valami megváltozik.

Akkor új észlelés kezdődik.

Előnyöket kezdek látni ott, ahol hibákat láttam.

Melegséget ott, ahol elutasítást láttam.

Fényt ott, ahol sötétséget láttam.

Nem azért, mert ők megváltoztak.

Hanem azért, mert én megváltoztam.

A Teremtőhöz való hasonlóságom révén – még ha csak kis mértékben is, de az Ő szeretete révén – kezdek érezni Őt. Kezdek felismerni azt az egyetlen jótékony Erőt, amely a valóságot irányítja.

És ez a felismerés az egyetlen igazi öröm a létezésben.

De még ezt az örömöt sem tarthatom meg magamnak. Ha megpróbálom birtokolni, eltűnik. Azonnal vissza kell térnie felfelé, mint a hála, mint a megelégedettség, amelyet visszaadunk a Forrásnak.

Mint egy fiú, aki be akarja bizonyítani apjának, hogy megérti a tervet, és önként részt vesz benne.

A Teremtőnek nincs erre szüksége.

De nekem szükségem van rá.

Mert csak az Ő szeretetének viszonzásával tudom fenntartani a hasonlóságot Vele.

Az új élet fenntartása

Az újjászületés nem egyszeri esemény. Folyamatos.

Minden pillanatban választanom kell:

• az érdemeket látni, nem a hibákat

• magamat javítani, nem másokat

• szeretetet kérni, nem az egót igazolni

• szolgálni, nem uralkodni

A Teremtővel való hasonlóság attól függ, hogy folyamatosan fenntartom-e ezt a szándékot a természetem felett.

Ez a szeretet általi újjászületés csodája:

A gyűlöletből – szeretet.

Az egóból – adakozás.

A halálból – élet.

És ezen állandó átalakulás révén nem oldódok fel, mint egy gyertya a fáklyában.

Tudatos partnerré válok.

Önmagam maradok – mégis Őbenne öltözve.

És ebben a ruhában, a barátok szeretetében, a napi halálban és a napi újjászületésben kinyilatkozik a valóság egyetlen jóságos ereje.