A lehetetlen megkísérlése

„….. A lélek „jó hajlamnak”, a test pedig „rossz hajlamnak” nevezhető. Két ellentétes dologról van szó: az egyik adni akar, a másik kapni akar. Az embernek lehetősége van arra, hogy a rossz hajlamot arra kényszerítse, hogy megváltoztassa tulajdonságait, és adni kezdjen. A Teremtő hozza létre ezt a Zivugot [párosítást], mint ahogy „Ha a Teremtő segítsége nem lenne, nem tudná legyőzni.”…..”

Rabash, Válogatott jegyzetek 234., A valóság és a valóság létezése

A spirituális úton eljön egy pillanat, amikor az ember hirtelen megérti – amit megpróbálok tenni, az lehetetlen.

Nem nehéz.

Nem igényes.

Nem hősi.

Lehetetlen.

Átalakítani a kapni akarás akaratát adni akarás akaratává?

Szeretni, amikor minden porcikám a hasznot számolja?

Felülkerekedni a véleményemen, az érzéseimen, a sértéseimen, a büszkeségemen?

Másokért létezni, amikor teljes egészében magamból állok?

Először még vállat vonunk. Megpróbáljuk még egy kicsit. Igazoljuk magunkat. Racionalizálunk. Elképzeljük, hogy több erőfeszítéssel, több fegyelemmel, több tudással, több műhellyel, több vizsgálódással végül valami „kattanni” fog.

De lassan az igazság szorítja a szívünket.

Nem tudom megváltoztatni magam.

Nem igazán.

A test – a gonosz hajlam – nem egy kis szokás, amit ki lehet javítani. Ez az egész természetem. Minden gondolatom magamra vonatkozik. Minden érzésemet a saját előnyömhöz mérlegelem. Még a spiritualitásom is gyakran csak egy másik formája az önérdeklődésnek.

És akkor felmerül egy szörnyű kérdés:

Csapdába estem?

Már fáj?

Vagy még mindig elmenekülhetek a figyelemelterelő dolgokba?

Visszavonulhatok egy kényelmes életbe, és azt mondhatom: „Ez túl sok”?

Vagy kezd élet-halál kérdésnek tűnni?

Mert amikor az ember valóban meglátja a lélek és a test, az adás és a fogadás közötti ellentmondást, akkor széttépve érzi magát. Két ellentétes rendszer él egy lényben. Egy csatatér, ahol nincs semleges terület.

És akkor még megdöbbentőbb dolog derül ki:

Soha nem volt szándék, hogy egyedül sikerrel járjunk.

Nem vallunk kudarcot – mert soha nem kaptunk erőt ahhoz, hogy egyedül megnyerjük ezt a háborút.

„Ha a Teremtő nem segítene, nem tudná legyőzni.”

Ez a mondat már nem filozófia. Oxigénné válik.

Az igazi kudarc nem az, hogy nem tudok megváltozni.

Az igazi kudarc az, hogy még nem kiáltottam fel.

Mindent megpróbálunk, kivéve azt az egyet, ami szükséges: az igazi imádságot.

Titokban még mindig hisszük, hogy meg tudjuk oldani. Hogy elég okosak vagyunk. Elég erősek. Elég tapasztaltak.

De végül, mint Mózes a fáraó előtt, megérint minket az a felfoghatatlan fájdalom, hogy lehetetlen parancsot kell teljesítenünk:

„Vidd ki ezt a népet a rabszolgaságból!”

Hogyan lehet kivinni egy népet Egyiptomból, amikor Egyiptom bennük van?

Amikor a fáraó uralkodik vágyaik felett?

Amikor ők maguk sem biztosak abban, hogy szabadságot akarnak?

Ez a mi belső állapotunk.

Arra kérnek minket, hogy vezessük ki magunkat az ego uralma alól – miközben az ego az egyetlen ismert uralkodónk. Arra kérnek minket, hogy adjunk – miközben minden sejtünk azt kiáltja, hogy kapjunk.

És lassan rájövünk:

Minden cselekedetet már a Teremtő szervezett meg.

Minden fejlődést Ő irányít.

Még a lehetetlenség érzése is az Ő előkészítése.

A mi feladatunk nem az, hogy csodát tegyünk.

A mi feladatunk az, hogy eljussunk arra a pontra, ahol nélküle nem tudunk továbbmenni.

Hogy alávessük magunkat – nem hogy összetörve, hanem beleegyezve.

Nem passzívan, hanem összhangban.

Nem kitörölve, hanem részt véve.

Meghívást kapunk, hogy megfigyelői legyünk az Ő életet adó cselekedeteinek. Partnerek – nem önálló cselekvéssel, hanem beleegyezéssel.

Az ego be akar avatkozni. Meg akarja oldani, irányítani, igazolni, megérteni. Még az alázatosságért is elismerést akar.

De valódi munkánk furcsább, mint elképzeltük.

Aktív részvételünk az, hogy visszavonjuk összeférhetetlen jelenlétünket.

Hogy visszalépjünk önző számításainkkal.

Hogy abbahagyjuk ragaszkodni ahhoz, hogy a valóság igazodjon a mi megértésünkhöz.

Hogy beismerjük, hogy természetünk nem alkalmas az irányításra.

Még ez a visszavonulás is az Ő segítségét igényli.

Még a megadás vágyát is meg kell adni.

De el kell jutnunk egy világos, alaposan megfontolt, elnyomhatatlan szükséglethez.

Nem egy udvarias kéréshez.

Nem egy spirituális díszítéshez.

Egy kiáltás.

A felismerés, hogy az Ő beavatkozása nélkül örökre Egyiptomban maradunk.

Amikor a lehetetlenség tagadhatatlanná válik – amikor a visszavonulás már nem lehetséges, amikor a büszkeség kimerül, amikor az önbizalom összeomlik – valami tiszta születik.

Egy igazi ima.

És abban az imában valami csodálatos történik.

Abbahagyjuk, hogy Teremtőnek próbáljunk lenni.

Abbahagyjuk, hogy saját erőnkkel kényszerítsük a gonosz hajlamot az alávetésre.

Két hajlam között állunk, elismerve tehetetlenségünket, és azt mondjuk:

„Nem tudok. Neked kell.”

Ez nem gyengeség.

Ez a partnerség kezdete.

Mert abban a pillanatban, amikor az ember valóban rájön, hogy nem tud legyőzni – készen áll a Teremtő által végzett Zivugra.

A jó és a gonosz összekapcsolódására.

Az átalakulásra, nem elnyomással, hanem magasabb fény által.

A javításra, amelyet emberi erőfeszítéssel nem lehet elérni.

A lehetetlen megkísérlése nem ostobaság.

Ez az út.

Meg kell próbálnunk, amíg rájövünk, hogy nem tudjuk.

Küzdenünk kell, amíg megértjük, hogy a küzdelem célja az volt, hogy imádkozni kezdjünk.

Csak akkor kezd el uralkodni a lélek – a jó hajlam.

Nem azért, mert legyőztük a testet.

Hanem azért, mert végre hagytuk, hogy a Teremtő cselekedjen.